Tizennyolcadik Fejezet/Első szakasz

Sziasztok,
megérkeztem, tudom óriási késéssel, és kicsit rövidebb résszel de minél hamarabb megírom a második felét, és rakom is ki.

Reggel tízkor indultunk az Aquába a többiekkel. Most csak fiúk, ami egyedülálló alkalomnak bizonyult. Alíz egy nagyobb csapatban játszó lánnyal, Szandival volt Balatonedericsen, de úgy mondták, a nap végére odaérnek. Azért ez nem állított meg minket, többieket abban, hogy menjünk. Igazából nem önszántunkból szerveztük: Zalai Hírlapos rendezvény volt, és mivel anyám ott dolgozik, nekem alapjában véve mennem kell, a többiek meg csak jöttek, amerre láttak.
Amikor odaértünk a busszal, felmutattuk a bérletünket (a ZTE váltotta nekünk, hogy a nyilvános megjelenéseken ne kelljen fizetnünk) és bementünk. A helyünket, a sátras környezetet nem volt nehéz megtalálni, anyám is már reggel hat óta kint dekkolt, odaintett minket magához, és kezdődhetett is a munka. Elsőként sátrakat állítottunk a strand további részein, anyu kollégáival, meg székeket pakoltunk ki a strandmedence mellé. Lacit valaki elhívta, hogy segítsen a hullámmedencébe szórni a vízszínezőt, amit külön erre az alkalomra vettek, mert "az milyen poén".
Dél körül végeztünk ezekkel a dolgokkal, szerencsére senki sem mondta azt, hogy dolgozni jött ide.
- Dani, gyere, adok pénzt, hozz kérlek valami ételt! - hívott oda anyu, és kinyitva  a pénzárcáját a kezembe nyomta a zsét.
- Jó ötlet! Tita, gyere ide! - kiáltotta egy mellette álló kolléganője, és máris ugyanazt tette a lányával, mint anyu velem. A csaj lesütött szemmel fordult felénk, és ballagott utánunk. Igen, ciki volt, mert nem tudtam, hogyan szóljak hozzá, ő meg láthatóan nem akart beszélni.
Érdekes tény, hogy amíg nem volt barátnőm, akárkivel képes voltam beszélgetést kezdeményezni, most azonban nem tudtam, mit mondjak neki. Ha egyáltalán kell is valamit.
A kajáldához érve azonban mégis magam elé engedtem, hadd legyek már gáláns úriember, aztán csak utána kértünk mi. Anyunak egy rakat hotdogot vittem, mivel ő azt szereti enni az ilyen rendezvényeken. Neki a pizza túl nagy, a saláta nem elég tápanyagdús, a hotdog pont jó.
- Lexa üzeni - vette elő Kiki a mobilját -, hogy ő is lement Szandiékhoz, és most a strandon vannak, de négykor már itt lesznek, mert fél háromkor indul a buszuk.
- Képet nem küldött? - kérdeztem, hátha szembetalálom magam a fürdőruhás barátnőmmel egy sms-ben, de Kiki csak tagadólag ingatta a fejét.
Közben egy velünk egyidős lánycsapat költözött a törölközőnk mellé. Hangosan nevettek minden egyes - egyáltalán nem vicces - megjegyzésen. Már húztam volna el mellőlük, de Laci a cuccait pakolta a táskába, feltűnően lassan, mintha élvezné a vihorászást, vagy nem is tudom.
- Meg kellene keresni a többieket. - közöltem.
- Ja, valahol a sátraknál kellene lenniük. - fordult a medence felé Kiki.
Az ilyen rendezvényeken általában mindenki kivonul, aki csak kicsit is Zalaegerszeghez tartozik. A galériák, a színészek, és természetesen a ZTE, azaz mi. Nem szükséges mindenkinek, van olyan csapattag, akinek nevét egyáltalán nem is ismerik, nem is hiányolják, de a kezdő jönni szokott általában. Így hiányzik Alíz, aki a ZTe üdvöskéje, a királynő, a Gáll "Kicsicsillagja" (Van, hogy így hívja). Bár ezek a jelzők általában a népszerűsége miatt ragadták rá, néhányan negatív értelemben használják. Bár azért tényleg jól játszik, minden tornán őt választják a legértékesebb játékosnak, és csapatkapitány lassan tíz éve.
Mielőtt bementünk volna a vízbe, odamentünk a ZTE-sekhez, ahol csapatpólót osztogattak. Vettem kettőt, nehogy a királylánynak ne maradjon. A Gáll még közölte, hogy öt után számít ránk, aztán húzzunk és fürödjünk, ha ingyen van.
- A két Alíz hiányzik nekem, valamint Szandra... - gondolkozott.
- Együtt vannak Edericsen, négykor jönnek. - válaszoltam.
- Jó. - csak ennyit mondott.

Kétszer voltunk a hullámban, és kajáltunk is, mire meghallottam azt az ismerős röhögést a bejárat felől. Csakis Alíz képes erre, hogy ilyen hosszan, és így nevessen. A két idősebb között jött, a colos Alexa, és az eleve tizenhét éves Alexa között kicsinek nézett ki, de ő sosem volt egy magasság. Amin nagyon meglepődtem, hogy szoknyát viselt. Ő az a csaj, aki képtelen szoknyát felvenni, mert fél attól, hogy felcsúszik, nem tud benne futkosni, és neki kényelmetlen.
Amikor meglátott minket, integetni kezdett. Szandiék is nagyban jelezték, hogy észrevettek minket, mire én is röhögni kezdtem. A jelenet valamiért ezt váltotta ki belőlem.
Amint odaért hozzám, elkaptam a derekát, és megcsókoltam. Hiányzott már ez, hiszen egy jó ideje nem láttam. Belekapaszkodott a hátamba - jellegzetes szokása, nem karmol legalább - és úgy csókolt vissza.
- Jólvan, egyesek szerelmesek, de haladjunk. - közölte Laci unottan. Gondolom a hátuk mögött Kiki és Alexa hasonló jelenetet rendezett, így megunták, így hát elengedtem.
Alíz rögtön levette a szoknyáját, hogy akkor ő megy a vízbe, Azt azért nem vette észre, hogy a hirtelen - és neki persze természetes - mozdulaton nekem megakadt a szemem, így csak magyaráztak neki a többiek, hogy előbb le kellene jelentkezni, hogy megjöttek. Utólag átgondolva, lehet, hogy feltűnően bámultam a combjait, de nekem megengedett, elvégre együtt vagyunk.
Közben vette le a pólóját is, az enyémet meg Kiki rántotta meg hátulról, gondolom diszkrét jelzés volt arra, hogy ne ennyire feltűnően legyek oda érte. Oké, könnyen mondja ezt ő, aki minden nap látja a csaját, én viszont van hogy csak két hetente kapok belőle.
Miután Szandi is levetkőzött végre, odamentünk a Gállhoz, aki majd' könnyekben tört ki Alíz láttán. Oké, én értem, hogy ő a sztárjátékosa, meg ő kell neki a pályára, de néha úgy reagál dolgokra, mint egy rossz buzi. Még közölte velünk, hogy mennyi időnk van, aztán elengedett minket. Én megfogtam Alíz kezét, aki erre csak mosolygott, és elindultunk.
Egyszerűen csak fel voltam dobva, hogy itt van, hogy hozzáérhetek. Valahogy ez mindig így volt, mellette nem kellett játszani a jófiút, vagy akárkit. Ő olyan régóta ismert, hogy ezt meg sem akartam próbálni. Nem kellett neki a falusi jófiú, nem kellettek neki az ottaniak. Valamiért velem volt, velem van.
A víznél szokásosan az volt, hogy a legtöbben előre bementek, Alíz maradt csak hátra, mert ő irtózik a hideg víztől, meg eleve a hideg dolgoktól.
- Nem kell megvárni, majd megyek. - közölte, amikor nem akartam elmozdulni mellőle. - Ott vannak a többiek, menj.
- És ha nem akarok? - kérdeztem.
- Akkor miattam maradhatsz is, de nem fröcskölsz, nem próbálkozol lenyomni a víz alá. - ígértette meg velem, persze bólintottam.
Vicces, hogy általában játssza a kemény csajt, meg egy kicsit az is, de ha valaki ránéz, nem feltétlenül az jut eszébe. Ő maga sosem volt magas, meg olyan nagyon vékony sem, viszont a tipikus kosaras alkattal sem áldották meg: a kosaras lányok ugyanis mind deszkák voltak és nagyon vékonyak. Alízon volt valami, nem mondom, hogy felesleg, de bírtam, hogy nem az a szálka. Volt teste, nem kell titkolni, ezért szerettem például fürdőruhában nézni. Maga az egész külseje nem olyan volt, mint a jelleme. A sötétszőke haja nem illett a lázadó jelleméhez, a kék szeme azonban annál inkább. Igazából művészlélek volt, de nagy kosaras, az az igazi fanatikus, aki mindenhova elmegy, ahol játszanak. Más volt, mint azok, akikkel én egy suliba jártam. Ők mintha tettették volna magukat, direktben, Alízban azonban benne volt az a könnyedség, amit sokáig nem tudtam hova tenni. Benne nem elfogadnom kellett dolgokat. Egyszerűen, amit mások elfogadásképpen vállalnának, én megszerettem. Például a nyolcvanas évek zenéjéért sokan a falra másznak, ő odavan érte, nekem pedig semmi bajom vele. Aranyos, amikor meccsszünetben valami ilyesmit énekelget, aranyos, amikor magyaráz róluk. Bírom benne, hogy teljesen odavan az apjáért, bár sokaknak szemet szúrna, ha egy lány ennyire szellemileg függene az apjától, de mivel Gyula teljesen normális, és tényleg olyan ember, akire fel lehet nézni, aki letett valamit az asztalra, ráadásul mivel velem is normálisa, ezért semmi bajom vele. És, hát, nagyon remélem, hogy fordítva is így van.
Miután negyed óra elteltével Alíz végre elmerült a strandmedencében, a kisszigethez mentünk, a többiekhez. A legtöbben kint ültek a szigeten, én is odapattantam, egyedül Alíz maradt a vízben, mivel "bejöttem, most ki is menjek?". A többiek éppen azon röhögtek, hogy ha a vízből nézzük, ahogy Kiki kiszáll, akkor "nem látszanak az izmai."
- Na, mutasd, én úgy sem szállok ki. - röhögött Alíz, aki lábujjhegyen állt a vízben, elvégre nem volt valami magas.
- Nem tudom, Alíz, az urad örülne-e neki. Dani megengeded? - fordult felém.
- Ameddig csak nézi.
- Tapogatni már nem tapogathatom? - kérdezte kaján vigyorral.
- Azt meg én nem engedem meg! - közölte Alexa.
- Arra Danié is jó, nem? - szólt közbe Kisalíz.
- Miért, te már fogtad? - röhögött Alíz.
- Sosem tudhatsz meg mindent rólam. - mosolygott amaz sejtelmesen
- Tudni sem akarom. - forgatta a szemét a barátnőm. - Senki se fogdosson senkit, és akkor nem kell ilyeneken gondolkozni.
- Kibírjuk mi úgy? - lökött meg Kiki.
- Anélkül, hogy egymást fogdosnátok? - kérdezte Alexa fintorogva.
- Az kéne még csak. - röhögött, és átkarolta a barátnőjét.
Alíz közben a lábam mellé úszott és a kezét nyújtotta. Felhúztam magam mellé, mire a meleg idő ellenére dideregni kezdett. Átkaroltam a vállát, mire hozzám bújt, és a nagy szerelmi jelenetet rendező Kikiéken kezdett röhögni.

Hamar ki kellett jönnünk, mert következett a nyilvános szereplés, ahol nekünk kellett segítenünk. Oké, én értem, hogy mindenki rohadt büszke azt NB1-ben szereplő csapatokra, de az, hogy negyven fokban álldogáljak és mikrofont adogassak, vagy tulajdonképpen csak a jelenlétemmel asszisztáljak valamihez, amihez semmi közöm, az nem villanyozott fel túlságosan. Pláne az, hogy szétszedtek minket, Alíz ajándékot osztogatott a placc másik felén, meg okleveleket írt a kisgyerek vetélkedőkhöz, én meg a színpadi ki mit tud programját néztem, szóltam a versenyzőknek, hasonló.