Hatodik Díjam

Huhh, tegnap boldog voltam, hogy végeztem a díjakkal, erre kaptam egyet ez az én formám. És! Ma van a szülinapom. :D Ezt nem azért írtam le, hogy kommentben mindenki felköszöntsön, csak úgy, tényként. :D Amúgy meg akkor töltsünk ki egy újabb díjat. Ezt Szivecske Tami-ól kaptam, nagyon köszönöm! :)

11 dolog rólam:

#1 - Epres túrótortám van.

#2 - Az első kézzelfogható ajándékom Rékától kaptam, Daniel Keyes Az ötödik Sally című könyvét, amely egy skizofrén nőről szól Blood alapanyag*.*. 

#3 - Hamarosan kész az új blogom designja. :D

#4 - A címe: International - Amerikai Álom

#5 - És igen, itt is "Z" betűs lesz a főszereplőnő neve. :D

#6 - Nem szeretem a fantasyt.

#7 - Sem a szappanoperákat. 

#8 - Pénteken megyek tokot venni a telefonomra.

#9 - Van csokim *.*

#10 - Reggel elvittem az öcsém a játszótérre, és végig ordított, úgy kellett hazacipelnem -.-" .

#11 - Csíkos az ágyneműhuzatom. Hogy ez hogy jön most ide?

11 válaszom:

- Mit csinálsz most?

Itthon ülve töltöm ki ezt a díjat. Előtte Subway Surf-eztem, utána pedig olvasni és ebédelni fogok.

- Min gondolkodsz jelenleg?

Azon, hogy mi legyen a válasz erre a kérdésre. 

-Hány kép van a szobádba?

Te jó isten, számoljam meg? A fal tele van mindenfélével, az egyik oldalon nem is látszik a tapéta. 

-Tudsz így: 5rn5?

Hát, ha érteném, mi ez... Azt tudom, hogy azt, hogy numbers, úgy szoktam írni, hogy numb3rs. :D

-Szereted a Num Lock-ot?

ÉN A CAPSLOCKOT SZERETEM *.* ÖSSZE FOGUNK HÁZASODNI.

-Ha nem, akkor miért nem?

MERT ÉN A CAPSLOCKBA VAGYOK SZERELMES. 

-Szoktad olvasni a blogomat?

Nem. 

-Mivel mosogatsz?

Szivaccsal. Pedig a Jar-ral jobban járnék.

-Mi lennél következő életedben?

Yakuza harcos. Ha mégsem akkor strici.

-Hány plüss állatod van?

Nem látom tőlük a képernyőt.

-Eredetiek voltak a kérdéseim?

Hát, ilyenekkel még nem találkoztam, de inkább fárasztóak, mint eredetiek. :D

Tizenkettedik Fejezet

Sziasztok,
megérkezett a következő rész. :) És, én is megérkeztem, több értelemben: egész eddig Zalaegerszegen és egy napot Budapesten voltam, sok élménnyel gazdagodtam. Ezekről persze a Firkászon hamarosan írni fogok, de addig is itt az ALL következő része. :) Jó olvasást a tizenkettedik fejezethez!

Zavarodott voltam. Egész hazaút alatt gondolkodtam azon, mit is érzek, mi is játszódik le bennem. Biztos voltam benne, hogy szeretem Alízt, hogy szerelmes vagyok belé, de abban nem, mikor is kezdődött mindez. Az első tippem az volt, hogy akkor, amikor megismerkedtünk: én hét voltam, ő öt. Én már két éve a ZTE-nél játszottam, ő pedig eljött a válogatásra. Én maradtam, és megnéztem a lányokat, és akkor találkoztam vele. Kiszúrtam magamnak, mert alacsony volt, nem egy kosárcsapatba való.

Aztán elvetettem az ötletet. Elvégre eddig két barátnőm is volt. Az első nyolcadikban. Laurának hívták, de akkor még nem voltam túl érett, így csak az ölelésig jutottunk, a ballagáson szakítottunk, mindössze pár hónapig voltunk együtt. Ő rosszul viselte, én jobban, de rájöttem, hogy kicsi vagyok ehhez. Írtam is neki, hogy sajnálom, hogy megbántam, de soha többé nem beszélt velem. 

A második, az első komolyabb kapcsolatom fél éve kezdődött, Eszterrel. Egy filmes klubban ismerkedtünk meg, nagyon kedves volt, telefonszámot cseréltünk, mert megkért arra, hogy szedjek le neki torrentről pár filmet, mert ő nem értett hozzá. Utána többször is találkoztunk, mert kedvesnek tartottam, végül azt hiszem, szerettem is. Mindössze két hónapig voltunk együtt: Eszti kapcsolatban más volt, mint barátként, és így visszagondolva, barátnak kellett volna meghagynom. 

Egy volt bennük a közös: mindketten baromira irigyek voltak Alízra. Mert őt akkor is megöleltem, akkor is voltam vele. Oké, megértem én őket, de Alíz, az Alíz. 

Ahogy hazaértem az ágyamra vetettem magam. Még benne volt Alíz illata, így a fejem a takaróba temettem,. Kata bejött párszor, hogy vacsorázunk, de elintéztem azzal, hogy nem vagyok éhes, de elfáradtam az edzésen, majd később eszem. Elkezdtem visszagondolni a közös pillanatainkra, mindenre, amit ketten tettünk. Annyit tudtam, hogy imádom ezt a csajt, akármit is tegyen. Csak nem lehet az enyém.

Neki valaki más tetszik, egy osztálytársa, aki nem való hozzá: lovagol, falusi, és szőke. Alízhoz más lenne jó: egy igazi vagány srác, akár én, aki nem annyira földhözragadt, mint az ottani farmerek. Belegondoltam, milyen is lennék vele, ha a barátja lehetnék: a tenyeremen hordoznám, egész nap szorongatnám a kezét...

Pokoli nehezek voltak ezután a napjaim. Nem tehetett róla, máshogy néztem rá: amikor a gépemen lementett képek között a kettőnk tavalyi fürdőruhás képére akadtam, kicsit tovább elidőztem rajta, amikor fekvőtámaszokat nyomott a vasárnapi edzésen a kelleténél jobban megnéztem magamnak, amikor mellettem sétált, a kelleténél közelebb léptem hozzá. Pokoli nehéz volt kibírni, amíg itthon volt, de még rosszabb, amikor hazament.
Anyuék is érzékelték a hangulatingadozásomat, nem is firtatták, csak Kata kérdezett időnként kicsit sokat, de akkor inkább a lakás egy csendesebb szegletébe menekültem. Kikinek elmeséltem az egészet. Vasárnap délután a kertben ültünk a fűben, a még meg nem töltött medence mellett. Ő csak tépkedte a fűszálakat, és gondolkozott, míg belőlem ömlött a szó.
- Hát, ember, ezt kifogtad.
Kiki a kapcsolatának köszönhetően örök optimista lett, így végleg rosszabbul lettem, amikor rájöttem, hogy erre ő sem tud mit mondani. Persze akárhogy biztatott, tudtam, hogy ő ma hazamegy, és üzen Alexának, és beszélgetnek... mert együtt vannak. Másnap együtt mennek suliba, együtt kajálnak, együtt lesznek. Irigyeltem.
Kisalíznak is elregéltem mindezt, de megeskettem, hogy a legjobb barátnőjének természetesen nem mondja el.  Még az kéne csak. Hogy mindenki tudjon a nyomoromról.
A napjaim másik "nagy eseménye" a Facebook regisztrációm lett, amellyel körülbelül két órát szórakoztam, hogy mindent kitöltsek. Eddig csak twitteren voltam elérhető, de hát, ideje volt beújítani. Ezek mellett készültem a következő, május végén esedékes meccsünkre, az utolsóra. Ha azt megnyerjük, akkor negyedikek leszünk a bajnokságon. Úgyhogy igyekeztem arra koncentrálni. Nem, nem sikerült.
Május első keddjének délutánján éppen a ZTE galériáját nézegettem, hogy vajon milyen képek vannak az idei szezonról. Feltettek egy frissítést Twitterre, hogy összeválogatták az idei szezon legjobb képeit a legemlékezetesebb pillanatairól. Oké, volt több mappa is, kiválasztottam azt, amin a kosarasok képei vannak, és be is állítottam diavetítésre.
Rögtön egy csoportképpel kezdődött: egyik oldalon a fiúk, másikon a lányok. A hátsó sorban tízen állnak: öt férfi a felnőtt kezdőcsapatból, mellettük Horváth Zsófi csapatának kezdő5-je. Alattuk a hozzájuk tartozó cserék térdelnek, majd jön a mi csapatunk. Felül nálunk a cserék, majd a legalsó sorban én és Alíz középen ülünk, úgy, hogy a hátunkat a másikénak támasztjuk, mellettünk a többiek. A felirat valami cirádás betűtípussal azt hirdette, hogy mi vagyunk a ZTE, a kép alatt a diavetítésen megjelent a névsor. Utána rögtön a szezonnyitó, mindenki ünneplőben. A következő képen Alíz és Zsófi háttal állnak a kamerának, és az ugyanolyan melegítőjüket mutatják. Majd a két Alíz abban a pólójukban, amikre a posztok vannak írva. Utánuk a mi csapatunk következik: csapatkép, majd én és Kiki. Aztán Alízék kezdőcsapata a pályán fekszik, majd egy csapatkép a lányokról is. Gáll és a két Alíz, Alíz és az apja mindketten ZTE pólóban. Pár lány dobálgat. Körgyűrűre állós csapatképek, majd Kisalíz dobja a büntetőt: szemből fényképezték, a palánk alól, mellette sorban állnak a játékosok sorfalban. Iszonyat egy kép lett. Ugyanebből a szemszögből Alíz, csak ő tempót dob. A képen látszik, hogy mennyire koncentrál, csodás lett. Persze, ő is csodás rajta. Utána jön még egy halom helyzetkép. Majd karácsonyi buli, ajándékozás. Különböző emberek csak úgy kosárlabdával a kezükben. Alíz és Kelemen Kíra kézfogása. Az egyetlen elvesztett meccsük képei. A nyert Szekszárd-forduló utáni ováció röpke tíz képben.
A honlapon a diavetítés alatt tájékoztattak minket, hogy videó minden csapatról külön is készül majd, illetve a vetítés még kiegészül. Bezártam a netet, így szembetaláltam magam az Alízzal közös képünkkel. Egy kültéri pályán ülünk, Alíz előttem, a kezében labdát fog, én mögüle hajolok ki, és félre-szamárfület mutatok neki. Az egész képet Kiki csinálta, kissé féloldalasan, mert éppen röhögött, így az eredeti kép széle homályos lett, de mivel Balázs barátnője Anita megszállott Photoshopper (azon a csajosan van is mit retusálni...) így megoldotta, hogy éles legyen, és még a fényviszonyokkal is szórakozott kicsit. Így lett egy jó közös képünk.
Azzal a lendülettel levágtam a gép tetejét, és ezzel elsötétült a képernyő. Aztán persze megbántam, és felnyitottam, hogy megnézzem, nem esett-e baja. Persze nem történt semmi, így ledőltem az ágyamra, és a kis labdákat kezdtem el dobálgatni a palánkba.
Az elmúlt napokban nem tudtam elfoglalni magam. Eddig a mai kamasz srácok összes jellemzőjét lepergethettem magamról: nem gépeztem egész nap, nem csak a haverokkal lógtam, és legfőképpen, nem feküdtem egész nap. Most azonban ebből állt a hetem. Legfőképpen az utolsóból, haverokkal lógni meg netezni teljesen elfelejtettem, kivéve azokban az időpontokban, amikor tudtam, hogy Alíz online van, mert tudtam, hogy akkor beszélhetek vele. De amúgy csak feküdtem, és a plafont néztem.
A mi esetünkben elvetett volt minden normális csajozási szokás: ha moziba hívtam volna, akkor azt egy normális gesztusnak veszi, hiszen mi sokszor járunk ketten moziba. Minden más randival ugyanez a helyzet. De ő másba szerelmes, így a próbálkozásaim hiábavalóak lennének. Úgyhogy hagytam a fenébe. De a pillanat...Amikor ott ült az ágyamon két könnycsepp között. Akkor jöttem rá, hogy soha többé nem akarom így látni. És arra is akkor jöttem rá, hogy meg akarom ismerni a srácot.

Volt is rá alkalmam. Alízék évzárója, amire meg lettem hívva, és mivel az Ady-ban egy nappal az övéké előtt volt, anyuék rábólintottak. Addig persze szenvedtem, rosszul éreztem magam, de sikerült összehoznom valami értékelhető állapotot, amivel már senki sem gyanakodott, hogy idegösszeomlást kaptam. És sikerült. Találkozunk tizedikben.
Alízék állták a nyolcadikosok sorfalát, így beletelt egy kis időbe, míg megtaláltam, de elsőre felismertem. Nyolcvanas évek-inget viselt fekete ceruzaszoknyával, a haját kiengedte. Egy alacsony srác mellett állt, beszélgettek. Miután köszöntem neki, szokásos üdvözlésünkhöz híven a nyakamba ugrott. Nem túlzok, ha azt mondom, minden osztálytársa felénk fordult. A lányok engem méregettek, ahogy ölelem, a srácok meg... Nos, azt hiszem ők nem foglalkoztak velem. Alíz az ölelés után cselesen megmutatta nekem Zsoltit. Hát... Nálam kicsivel alacsonyabb, szőke srác volt, fehér ingben és fekete nadrágban. Nem, nem volt különösebben buzis, vagy kisgyereknek kinéző, de Alízt mégsem tudtam elképzelni mellette.
Még nem jöttek a végzősök, így röviden bemutatkoztam Nettinek és még pár lánynak, akik úgy néz ki már hallottak rólam. Közben Zsoltit figyeltem, érdekli-e a jelenet, hogy a lány, aki szerelmet vallott neki, két hónappal később egy másik sráccal nevetgél? Nem, őt nem érdekelte.
A ballagás idejére megszakítottam a nagy beszélgetést, utána pedig a terembe mentünk fel, hogy megkaphassák a bizonyítványokat. Alíz természetesen kitűnő lett, így komferálta fel az - egyébként nagyon alacsony - ofójük:
- Alíz, osztályunk egyik kitűnője... - még mondta volna, hogy miből kapott dicséretet, de Zsolti elsőként kezdett tapsolni. Ezt nem tudtam hova tenni, így nem is érdekelt, csak álltam az anyja mellett. Miután mindezzel végeztünk, Alíznak ballagási bulira kellett mennie, ahova elvitt engem is. Rékát elsőre megkedveltem, Alíz egyik legjobb barátnője volt, ő ballagott a nyolc béből. Egész jó délutánt töltöttem el a két csajjal.

Mivel hivatalosan is lekezdődött a nyár, úgy döntöttem, felavatom a medencét. Egyedül, ugyanis Balázs foci edzőtáborban volt Pesten, ahol egész véletlen Alíz apja edzette, Kata pedig az Ady rajztáborában tengette napjait. Én is jelentkeztem, de végül úgy döntöttem, a későbbi turnusban megyek. Anyu és apu mindketten dolgoztak.
Fürdőgatyában leültem a szélére, és belelógattam a lábam. Tudtam, hogy nem fogom könnyen megszokni a hideg vizet, így lehoztam a gépem, és neteztem egy keveset. Természetesen mindenki rengeteg nyári képet posztolt, ahogy nyaralnak, vagy éppen jól érzik magukat. Alíznak is volt egy, Rékával. Egy asztalnál ülnek és limonádéznak, de gondolom valaki szólt nekik, hogy kép készül, így mindketten a kamerába néztek.
Elmélázva néztem a képet, és nem tudtam semmi újat mondani magamnak. Nem kapom meg, nem lesz az enyém. 

Ötödik Díjam

Hú, végeztem! Egy ideig végeztem a díjaimmal. :D Ehhez már nincs túl sok hozzáfűznivalóm, csak annyi, hogy szintén nem adom tovább. Ja igen, és köszönöm szépen Dreamy Moon-nak! :)

11 dolog rólam:

#1 - A kedvenc repülőm a B737 és az A380.

#2 - Nem tudom a magyar abc-t, csak az angolt. Jó, ha megerőltetném magam, el tudnám mondani, de ha gyorsan elkezdem, egy idő után átváltok az angolra. 

#3 - Drámatagozatos vagyok. 

#4 - A kémia, az irodalom, a töri és a matek a kedvenc tantárgyam. 

#5 - Szeretem a Disney-meséket.

#6 - Van két öcsém.

#7 - Nevelőapával élek.

#8 - November 14-én van a névnapom, de február 23-án tartom. 

#9 - Imádom a "Z" betűs neveket.

#10 - Nem szeretem az osztályom, semmi kedvem visszamenni hozzájuk szeptemberben, csak az boldogít, hogy ez az utolsó évem velük.

#11 - Csak az ofőimet fogom sajnálni, őket nagyon szerettem. Meg a kémiatanárom. meg a töri és a matektanárom. 

11 válaszom:

- Ki inspirált téged, hogy írni kezdj?

A harmadik díjamban a második kérdés pont erre válaszolt. 

- Melyik a kedvenc PC játékod?

Nem PC-zem.

- Szeretsz olvasni? Blog vagy könyv inkább? Miért?

Igen, nagyon szeretek, könyvgyűjtő vagyok. Inkább könyvet olvasok, mert ott nem botolhatok olyan írásokba, amelyek a minőségükkel teljesen kiborítanak. Jó, kivéve az Egy ikerpár titkos naplóját. Meg mert imádom őket a kezemben fogni.

- Kedvenc TV csatornád?

Mostanában nem sok tévét nézek, a sorozataim is gépen, de RTL, Viasat, Cool. 

- Hol jártál eddig külföldön? Hova szeretnél eljutni?

Horvátország, Olaszország, Ausztria, Tunézia. Angliába, Csehországba, Norvégiába, Svédországba, Ausztráliába, Franciaországba, Kanadába és az USA-ba szeretnék eljutni. De igazából utazó típus vagyok, akárhova elmennék, mindent látni szeretnék!

- Mi a kedvenc színed?

Türkiz, bordó, bíbor, fekete, sötétkék.

- Szereted a mekis kaját?

Szeretem.

- Inkább mosolyogsz, vagy hamar depis leszel?

Kívül állandóan mosolygok, csak néha látszom szomorúnak, de belül más a helyzet...

- Haragtartó vagy?

Attól függ, kiről van szó.

- Illik rád a forrófejű tulajdonság?

Nem mindig. 

- Allergiás vagy?

Parlagfűre, darázsra és háziporra. Mindig aktuális -.-".

Negyedik Díjam

Hú, újabb díj. :D Ezúttal Blood Redy-től kaptam, nagyon köszönöm neki. Jó nehéz lesz újra összeszednem magamról dolgokat, de egye-fene kezdjünk neki. Hirtelen sok elismerés szakadt a nyakamba, de félre ne értsetek, nagyon örülök mindnek. :) 

Akkor kezdjük is. Már csak egy díj van hátra, de jó! Ismét nem jelölök meg embereket, nincs, akit olvasnék, és már ne adtam volna neki. 

11 dolog rólam:

#1 - Samsung Galaxy Ace III telefonom van. 

#2 - Idén még nem voltam nyaralni.

#3 - Szeretem a brokkolikrémlevest.

#4 - A kedvenc kajám a rántott gomba.

#5 - Hosszú szőkés hajam van. Bárcsak sötétebb lenne *sóhaj*!

#6 - Nagyon szeretem nézni az esőt és a villámlást, olyan szép!

#7 - Viszont irtózatosan fázós vagyok.

#8 - Egész télen bakancsban jártam, imádom a bakancsokat. 

#9 - Nyolcadikos leszek.

#10 - Tavaly majdnem megbuktam technikából. Egyetlen jegyem volt az évben, egy egyes, csak azért nem húztak meg, mert kitűnőt nem buktathatnak készségtárgyból. Szerencsére az a tanár már nem tanít technikát. 

#11 - Szinte mindig a fekete nadrágom hordom. Kivéve, ha meleg van, akkor értelemszerűen rövidet, vagy szoknyát. 

11 válaszom:

– Tudod ki az a Rick Riordan?

Nem, nem tudom.

– Ha elvihetnél két könyvet egy lakatlan szigetre melyikek lennének azok?

Hm... A könyveket ott kell hagynom, vagy nekem is ott kell lennem? Az első esetben az Egy ikerpár titkos naplóját vinném, bár azt nagyon szívesen hagyom ott akárhol. A másik esetben valami túlélési kézikönyvet vinnék, mást nem, mert nem tudnék választani. 

– Tudod-e, hogy mi az, hogy anime? Ha igen melyik a kedvenced?

Tudom mi az, de csak régen néztem, és csak a történetre emlékszem, a címre nem.

– Milyen a számodra romantikus randi?

Nekem egy adott sráccal - Márk *.* - akármilyen randi romantikus. Nem kell naplemente, mert az csak képben romantikus. Magadban úgysem dolgozod fel, nem arra koncentrálsz. 

– Ha felajánlanának neked egy visszautasíthatatlan lehetőséget (rád bízom, hogy mit… amire nagyon vágyakozol), akkor is elfogadnád, ha emiatt két évre Amerikába kéne menned, hátrahagyva a családodat, a barátaidat és szinte az összes ismerősödet?

Simán elmennék. Nem sokan vannak, akik kedvéért itthon maradnék, többen, akik miatt mennék. Oké, érzéketlen lehet, de iszonyatosan imádom a lehetőségeket, az utazásokat. 

Harmadik Díjam

Öhm... Kaptam ismét három egy díjat, amit nagyon köszönök Kathy F.-nek. Kathy-tól amúgy már kaptam egy nagyon kedves kritikát is, de így is meglepett, hogy engem jelölt meg. Kezdem úgy érezni, hogy vannak, akik szeretik a blogot, hiszen csak úgy a semmiből bukkannak fel olvasók: nemrég valaki az én blogomat kommentelte egy facebook-kiíráshoz, és azt mondta, szereti, míg más megtalált privátban, és linket kért hozzá, mert eltűnt a lementett dolgot közül. Bár még félúton sem járunk a történetben, meg kell, hogy köszönjem Nektek, hogy szeretitek a történetet! A tizenkettedik fejezet kedd este érkezik, kivételesen nem szerdán. 

Amúgy ezt a tizenegy dolog rólam dolgot nehéz kitölteni, mert most egyszerre három díjat kaptam, így próbálom sztornózni, hogy mit, hogy, mit hova. Remélem azért még mindig érdekes vagyok Nektek. A díjat nem küldöm tovább, nincs olyan blog, amelyet most díjaznom kéne, aki van, az meg már kapott tőlem. Legszívesebben Kingának adnám, de ő kap eleget nélkülem is, és utálja a díjakat. Úgyhogy, ez megmarad nekem. 

11 dolog rólam:

#1 - Tegnap ráejtettem egy zsámolyt a mamáéknál a nagy lábujjamra, ennek következtében belilult, és be is dagadt, de szerencsére nem tört el. Fájni azonban fáj.

#2 - Tegnap nagyon sokat gyalogoltam, mert Pesten voltam repülőtér-látogatáson (*.* <3), és ugye a repülőtér nagy. A bokám meg nehezen bírja, mert edzőtáborban egy hétig a homokban rohangáltam, az kikezdte, és még nem gyógyult be, így most nagyon fáj. 

#3 - Hamarosan begyógyulnak a sebek a lábszáramon, a térdemen, és a sarkamon. 

#4 - Igen, én mindig összetöröm magam, edzőtábor nem marad anélkül, hogy Alice ne sántikáljon a végére. 

#5 - Tegnap Budapesten voltam, ugyanis szülinapomra repülőtér-látogatást kaptam. csodás volt, iszonyat jó, láttam két emeletes B747-400-ast is! :)

#6 - Kissé tanácstalan vagyok egy bizonyos helyzetben, és nem szeretnék megbántani senkit, úgyhogy fogalmam sincs, mit tegyek. 

#7 - Nagyon mozgalmas a nyaram.

#8 - Idegesít, ha nem ismerek valamit, amit a többiek igen. Például: sorozat, zene, könyv, film... Így mindig próbálok képben lenni az új dolgokkal, de néha nincs kedvem ahhoz, hogy a legújabb, ízlésemnek nem megfelelő zenéket hallgassak a Cheap Trick helyett. 

#9 - Nagyon sokszor láttam a Top Gun-t, tizenháromig számoltam, utána már nem. Szerintem ma délután is megnézem. 

#10 - Nagyon szeretek Ki nevet a végén?-ezni, apuval szinte minden este dupla partit játszunk, ami azt jelenti, hogy ő van a pirossal meg a sárgával, én meg a kék-zölddel (ez egy utalás a testi épségemre). Általában meg is verem. :D

#11 - Szeretem a meglepetéseket. Furcsa, mert mindenki utálja, ha ilyen dolgokat nem tudhat előre, de én imádom, ha valaki meglep. Rendszerint nem is kérdezősködöm.

11 válaszom:

- Mikor kezdted a blogod?

A legelsőt 2012. decemberében, az ALL-t pedig áprilisban. Közte folyamatosan vannak blogjaim. A legutolsó kezdett blogom még nem publikus, de ha az lesz, akkor értesítem, akit érdekel, meg szerintem ide is kirakom. 

- Mi vitt rá arra, hogy elkezdj írni?

Hú, ez egy hosszú történet. Már nagyon kicsi koromban találtam ki magamnak meséket, de nem írtam le őket. Egyszer egy osztálytársam felállt még másodikban egy óránkon, hogy szeretné felolvasni a meséjét. Akkor jutott eszembe, hogy tudnék ennél jobbat is, kicsit irigy voltam, bevallom, utánoztam egy pöppet, de igazam volt, tudtam jobbat írni. Amúgy ma ő is blogger.

- Mi/ Ki alapján alkottad meg a szereplőidet?

Attól függ, melyikről beszélünk. Nova (The real dr. House) Kathy Reichs könyvsorozatának ihletése volt, Xen (Kisvárosi gyilkosságok) az unokatesóm, egy osztálytársam (nem, nem legjobb barátnő) és a saját magam összegyúrása. Kitti (Blood) egy kicsit én, a többi fikció, és akkor a mellékszereplőkről még nem is beszéltünk. 

- Hogyan vélekedsz a munkáidról?

Publikálás előtt igyekszem őket nagyon átnézni, foglalkozni velük, így általánosságban meg vagyok velük elégedve. Bár, van amit elkezdtem átdolgozni, bővíteni, például a Blood vagy a The real. dr. House. 

- Mivel foglalkozol még szívesen az íráson kívül?

Olvasok, kosárlabdázom. A délutánjaim jórészt tanulással telnek, néha nyáron is tanulok, augusztusban szoktam ismételni, illetve most már egy éve folyamatosan minden kedden nyelvtanfolyamra járok, az angolt tanulom tovább. Idegen nyelven is szoktam olvasni, aztán a barátaimmal vagyok, Nettivel általában visítva beszélünk ki egyes embereket (<3), meg ilyesmi. Szóval, amellett, hogy komolyabb vagyok, azért mégiscsak tizenéves. :D

- Van olyan dolog, amire különösen büszke vagy?

A sporteredményeim, az apukám, az iskolai eredményeim, és a Firkász blog. Az olyan szinten a szívemhez nőtt, hogy kifejezni nem tudom. 

- Hány éves vagy?

Két nap múlva 14 *.* 

- Szeretnél komolyabban foglalkozni az írással a későbbiekben?

Igen, szeretnék.

-Mi a kedvenc színed?

Bordó, sötétkék, fekete, bíbor.

- Van-e olyan dolog/személy ami/aki miatt mindenen túl rajongsz?

Dolognak a repülőgépek. Imádom őket, pilóta akarok lenni. Néha csak úgy fekszem a fűben, a kövön és az eget figyelem. Szerencsére van pilóta ismerős. :D Személy? Márk *.*

Tizenegyedik Fejezet

Sziasztok,
megérkeztem a tizenegyedik fejezettel. Meglepő lesz, legalábbis, azt hiszem. Tudom, egy nappal korábban, mert a csütörtök helyett most átszoktunk a szerdára, de azért ma, mert azt mindenképpen szeretném, hogy a következőre kerek egy hetet kelljen várnotok - gonosz vagyok :D - és szerdán van a szülinapom, így aznap nem leszek elérhető.
Azt még meg kell említenem, hogy nemrég kaptam egy blogajánlót Lanától, amit az oldalán megtekinthettek. Az ajánlóban egy másik blogom, a The real dr. House is szerepel, ha van kedvetek, oda is kukkantsatok be!
Jó olvasást!

Alízék meccse után a hét nagyjából elfogadhatóan telt: a meccs utáni nap a legtöbben furán néztek rám és Kikire, hogy miért hiányoztunk, de mormogtunk valamit, így nem kérdezősködtek tovább, ami nagy szerencse, mert amiről nem beszélek magamtól, azt inkább nem kell erőltetni. Mondjuk, a kockák voltak a hibásak, mert a legtöbben a második szünetre összerakták, hogy tegnap volt a lányok meccse, mi meg tegnap hiányoztunk, akkor biztos ott voltunk. És: találtak bizonyítékot is! Képeket, amik valljuk be, viccesre sikeredtek: Kiki meg én állunk, közöttünk a két Alíz, de Kiki feje már kilóg a képből, olyan magas, Kisalíz felfelé néz rá, Alíz meg éppen lépne el, és emiatt olyan hülye feje van, hogy el sem lehet képzelni, mögöttünk pedig a Szekszárd-lányok ugranak a labdáért (ők gyakoroltak), de ők nem látszanak, csak a labda, de úgy, mintha Kisalíz fejére akarna esni.

- Muhhahha, Alíz feje! - röhögött fel Barna, amint a képet nézte valamelyik gyökér IPhone-ján. 

- Melyikre gondolsz? - kérdezte Kinga, aki természetesen nem bírta ki, hogy ne maradjon ki valamiből is. 

- A hetedikesre. - válaszolta Barna egyértelműen, mire kérdőn néztem rá.

- Mindketten hetedikesek. - ráztam a fejem, jelezve, hogy a válasza nem volt túl korrekt.

- Aki ide jár. - helyesbített.

Szombaton apu közölte, hogy le kellene mosni a kocsit, mivel jó az idő, és akkor szórakozhatunk a vízzel. Persze ezt kedvcsinálónak szánta, mert Kata ahogy meghallotta, már rohant is a szobájába, hogy megkeresse a fürdőruháját, és amint kikapta a fiókból már csavarta is a slagot, pedig akkor még csak fél tíz volt. 

Balázs egykedvűen rugdosta a focilabdát a kertbe vezető üvegajtó előtt, miközben én, hozzá hasonlóan fürdőgatyában megjelentem mellette, a kezemben a kosárlabdával, és azt próbálgattam, hogy vajon bele tudnék-e célozni a tőlem elég messze lévő, és valóban nagyon alacsony kosárpalánkba. Inkább hagytam, nehogy ledobjam a tetőt, úgyhogy csak pattogtattam. 

Kata már kint ugrált a slag körül, a kezében egy röplabdával. Alíz még tavaly kezdte el tanítani, és ezt jobban megszerette, mint a kosárt, így anyuék beíratták a ZTE-hez, kezdőre, így jövőre, harmadikos lesz, ott kezdhet. Tök aranyos volt ahogyan átdobta a labdát a felfelé fordított slag felett, majd átugrott a vízen, hogy elérje. Így képzelek el a kommandós kiképzést. 

Apu kitolatott a fűre, Kata meg elkezdte locsolni a kocsit. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem vettük észre a lehúzott ablakot. Egyszerre hárman néztünk rá azzal a tipikus "Te jóságos isten" fejjel, anyu meg jót szórakozott rajtunk, mert kajacsinálás közben kilátott ránk a nagy üvegablakokon.

A házunk előnye egyébként az, hogy egy magas és vastag kerítés miatt nem lehet belátni az udvarba, csak a kapun keresztül, de a nappali-konyha-étkező együttesből pedig a hatalmas üvegablakokon keresztül simán be lehetett látni a kertet. Alíz szokott azon röhögni, hogy nem mer lemenni egyedül, ha későn nézünk horrort, mert fél, hogy valaki visszanéz rá.

Szerettem a házunkban lakni, mert nagy volt, belvárosi, és mégis családi, mindenkinek külön szobával, azonban szépnek tartottam. A közösségi terekben a sötét színek uralkodtak, mert annyi fény jutott be a nagy ablakokon, meg a tükrök annyira tükrözték, hogy a világos színek rosszul mutattak volna. 

Anyuék szobája a földszint egyik eldugott sarkában foglalt helyet a saját fürdőjükkel együtt, a mieink azonban az emeleten voltak, ahova két lépcső is vezetett: az egyik a konyhából, a pult mellől, de az olyan volt, hogy nem volt mindenhol megtámasztva, csupán egypár vékony fémoszlop tartotta, a másik pedig a bejárat mellett a nappali sarkában. Ezt anyu direkt azért preferálta, hogy ha majd "privát" vendégünk lesz, akkor azt használjuk. Balázzsal mi sokat sejtetően összenéztünk, Kata pedig megkérdezte, hogy az ovistársaira gondol-e (akkor még nagycsoportos volt). 

A kert még a háznál is jobb volt: az előző tulaj valami nagyon gazdag volt, de mivel a lánya után költözött Horvátországba, gyorsan el kellett adnia, így nagyon olcsón rásózták anyuékra. Így történt, hogy van például rendes, földbe süllyesztett medencénk. Meg persze kosárpalánkunk, focikapunk, röplabda és tollashálónk, meg ilyenek, ráadásul anyu díszkertjének is lett hely.
Na, ebben a díszkertben ugrált Kata, amikor nekikezdtünk a mosásnak. Persze mindhárman teljesen máshogy, így a végére sehova sem jutottunk, szisztematika nélkül.

- Kiss Diána dobásával fejeződött be a ZTE NKK utánpótlás csapatának utolsó, szezon és U14-béli meccse. A megye csapata ezzel ismét a korosztályos bajnokságon a második helyet szerezte meg. A küzdelemben a góltöbbséget egyértelműen H. Zelmira és A. Alíz volt, de ezen a mérkőzésen szépen domborított K. Dia és F. Hanna is. 
- Most minek olvasod fel? - kérdeztem anyut a reggelinél.
- Büszke vagyok Alízékra. - mosolygott. - Tényleg, nincs kedve átjönni a hétvégi sütögetésre?
- Megkérdezem. - közöltem, majd tovább ettem, hogy lássa, nincs kedvem beszélgetni. Nem is nagyon volt. Fáradt voltam a szokásos vasárnapi CSI-maraton miatt, pedig öt részt néztem csak meg, ami tőlem egész kevésnek számított. De i egész mégis kialvatlannak éreztem magam, mint aki egész éjszaka forgolódott, de én ilyet nem tettem! Aludtam, na.
- Jujj, Danci nézd, mim van! - ordította Kata, miközben lefutott a lépcsőn, kezében valami Barbie-babával.
- Ne Dancizz, amúgy meg neked is jó reggelt. - dörmögtem.
- De nézd! - tolta az orrom alá.
- Nagyon szép. - közöltem határozottan, mire Kata végre lenyugodott, és leült enni.
Hamarosan Balázs is megérkezett, még pizsamában, levágta magát mellém, és elkezdte kenni a kenyeret. Villával. Pár pillanatig csak tátott szájjal néztem, de aztán kirobbant belőlem a röhögőgörcs. Balázs rám nézett, majd megkérdezte.
- Mégis mit fuldokolsz? Bajod van öcsi? - aha, akkor ma reggel harapós. Nem baj, én tovább röhögtem azon a barom állaton, aki villával kente meg a kenyeret. Miután végzett, letette, és újra felvette, hogy kivegyen egy paradicsomot, majd megfogta a kését, és megkérdezte:
- Ez hogyhogy nem koszos? Az előbb kentem vele... - mire kész, nem bírtam tovább. Még Kata is visítva nevetett. Balázs csak nézett ránk, nem értette, mi van, de nem is úgy nézett ki, mint aki érteni akarja. Csak megvonta a vállát, az összes evőeszközt félresöpörte, és kézzel ette a vajas kenyeret.
Anyu ránk se figyelve pötyögött a gépén.
- Dani, megtennéd, hogy átküldöd nekem azt a filmajánlót? - kérdezte, de igazából nem is figyelt.
- Délután. - válaszoltam, mire bólintott, feltolta a szemüvegét, és sebesen gépelni kezdett.

Alíz hétfő este várt Skypeon, legalábbis írt, hogy menjek fel. Mindenféle tanulás nélkül nyomtam be a gépem, majd a videohívást, ahol betöltődött az arca, miután felvette. Nem erre számítottam. Sírt.
- Mi történt? Miatta? - kérdeztem azonnal, mire csak bólintott, és letörölte a könnyeit. Abban a pillanatban két dolgot akartam: hogy Alíz Egerszegen legyen, és megölelhessem, hogy minden rendben van, és hogy a gyerek egy balhorgosra álljon a jobb öklömtől. A tudat, hogy Alíz miatta sír, kiakasztott.
- Megírtam neki mindent. Leírtam egy rohadt lapra, hogy három éve szeretem, és a kezébe nyomtam. Pénteken. - szipogta. - Ma Zsófinak elmondta, hogy barátnője van.
- Nem merte a szemedbe mondani? - akadtam ki.
- Nem. Rám sem nézett. Fél éve hülyített. Fél éve! - sírt még jobban.
Persze nagyon rosszul volt, így többször is meg kellett hallgatnom a sztorit, mire teljes egészében megértettem. Tehát, Alíz írt egy levelet csütörtök este Zsoltinak, amit odaadott neki pénteken, a nap végén, és egész hétvégén rágódott, majd aznap reggel az egyik barátnője, Zsófi odament a gyerekhez és megkérdezte, hogy most mi van. A srác elmondta, hogy barátnője van, mire Zsófi kötelességtudóan elmondta Alíznak, aki abban a pillanatban röhögőgörcsben tört ki, és csak azután fogta fel, hogy mi is történt. Este tizenegykor köszöntem el tőle, addig sunyiban netezett, de elfáradt, és már majdnem elaludt. Annyit azért elmondott, hogy szombaton jön.

Az az igazság, hogy délben még nem szólt semmit. A nagymamáéknál ebédelt, akik engem is meghívtak. Azt tudni kell, hogy Alíz apja az anyjáéknál lakik a balesete miatt, így vele is összefutottam, de csak pillanatokra, mert elsietett valahova. Így egész ebéd alatt próbáltam elkapni a tekintetét, de nem szemezett, csak csendben evett. Majd felkapta a táskáját, és hozzánk sietett.
Ő nem olyan lány volt, aki az utca közepén nekiállt lelkizni, hanem megvárta, amíg nálunk köszönünk anyunak, felmegyünk a szobánkba, bezárkózunk a szobába. De akkor kitört belőle. Levetette magát az ágyamra, és a takaró csücskét az arcához szorítva kezdett el sírni. Durva volt.
Körülbelül negyed óra után lecsendesedett, majd újra kitört belőle. Én csak ültem mellette az ágyon, és a hátát simogattam.
- Kérsz valamit? - kérdeztem kedvesen. Rövid időre felnézett, és bólintott egyet.
Tudtam, mi a dolgom. Alíz nem az a csaj volt, akinek ilyenkor teát kell főzni, hogy megnyugodjon, így leszaladtam a konyhába fél liter Fantáért. Alíz imádta a Fantát, kiskora óta, így mindig volt nálunk.
- Az a legdurvább - kezdte -,hogy egész hétvégén azt mondtam magamnak, hogy úgysem jöhetünk össze, mert biztos barátnője van, vagy valami ilyesmi... Erre nem ez van? Annyira röhögtem, először csak az jutott eszembe, hogy igazam volt, aztán leesett... - mondta. Velem szemben ült, a Fantát kortyolgatta. - Egész nap olyan rossz volt. Egész héten. A levélben leírtam, hogy ne mondja el senkinek, de biztos, hogy az egész osztály tudja.
- Azért ennyire nem lehet gyerekes... - közöltem bizonytalanul.
Végignéztem rajta. A világosbarna rövidnadrágja meggyűrődött, sötétkék pólóján hatalmas fekete foltok sötétlettek a könnyektől. Világosbarna haját szálkában oldalra fonta, de a copf pár helyen kibomlott, ahogy a fejét az ágyba dörzsölte. Smink nem volt rajta, nem festette magát, és ez kiemelte, hogy milyen szép az arca. A lábáról már majdnem lejött a fásli, amit azért viselt, mert a túlzott megerőltetés miatt fájt a lábtörésének helye, és a dokik javasolták, hogy felrakja, mert ha ráesik, legalább puhára esik.
A szemei vöröslöttek a sírástól, az arcán megszáradt a könny. Akkor jutott eszembe a kicsi Alíz, aki már elsőben is a Mennyország touristot üvöltötte, aki mindig mindenhol ott volt, az örök optimistát, aki mindig azt hangoztatta, hogy az unokanővérével örökre szinglik maradnak, boldogok ők így is. Ez a lány sírt az ágyamon egy szerelmes levél miatt, a kijelentés után cirka nyolc évvel.
- Na gyere ide. - közöltem, és egy ölelésre magamhoz húztam. Belém csimpaszkodott, nem engedett el.A pólóm válla teljesen átázott a könnyeitől, de nem érdekelt.
Délután edzésre kellett mennünk, de Alíz még mindig nem volt elég jól. A játékán is látszott, szétszórt volt, és nagyon szomorú. Annyira sajnáltam, hogy nem tudtam, mit mondjak neki. A két és fél óra leteltével elsőnek vonult be az öltözőbe, ahogy én is siettem, nehogy tőlem kérdezgessenek, hogy mi van vele. Hát, nem úsztam meg.
- Zelnek meg mi baja? - kérdezte Zoli, amikor belépett.
- Fogadunk megjött a mikulás. - kuncogott kissé gonoszan Peti.
Persze minden hülyeséget kitaláltak. Kiki csendben várakozott mellettem, nem szólt bele a találgatásba, úgyis tudta, hogy elmondjuk neki. Amilyen hamar csak tudtam, olyan hamar siettem ki a többiek közül. Alízt az épületben nem találtam sehol, így kimentem az épület elé. A lépcsőn ült, a "ZTE FC Székház" felirat alatt, és az arcát a kezébe temette.
- Mennyünk innen nagyon gyorsan, mielőtt elkezdenek faggatni a többiek. - fogtam meg a karját, miközben felrántottam. Egy közeli cukiba, a Betti Cukrászdába mentünk, ahol a sarokba, a legeldugottabb helyre ültünk.
Alíz most kevésbé nézett ki rosszul. Látszott, hogy a mozgás jót tett neki, és mivel egy ideje nem sírt, az arca sem volt feldagadva. Ránéztem, és abban a pillanatban minden szánalom, amit felé éreztem, elpárolgott. Sajnáltam, persze, de szánalmat nem tudtam érzeni. A srácot sajnáltam. Tudtam, hogy fogalma sincs, mit hagyott ki: nem tudja, ki is Alíz, milyen is. Nem tudja, milyen érzés az, amikor van egy ilyen csaj melletted, akivel poénkodhatsz, aki mellette mesélheted a disznó vicceid. Én tudtam.
Folyamatosan az arcát néztem, amíg ő a Zala Kockáját piszkálta. Abban a pillanatban, ahogy belegondoltam, mit hagy ki a srác, a lista más nevet kapott: "Mi nem lesz soha az enyém". Igen. Abban a pillanatban tudtam, hogy Alíz több nekem, mint egy barát, de neki egy kicsivel sem jelentek többet. Abban a pillanatban éreztem, hogy ezért a lányért hét éves korom óta rajongok, csak nem vettem észre. Összetévesztettem a barátsággal. Öreg hiba.

Második Díjam

Megkaptam a blog második díját, Calissa-tól, nagyon szépen köszönöm! Ez egy újabb ok arra, hogy előkerítsek magamról újabb tizenegy dolgot, amit talán még szívesen is olvastok. Közben azért elmondom, hogy nem gondoltam volna, hogy lesznek olvasóim, így tényleg nagyon meglepett, hogy másodszorra is kaptam egy díjat. Na, kezdjük!

1. Nagyon szívok amiatt, hogy fiús vagyok. Kiskoromban fiúk között nőttem fel, sokat voltam velük, és egy idő után rám mindenki elkezdett haverként tekinteni: nem volt akadály velem ökörködni, még ha barátnőjük is volt/van. Ma is pl. Ádival löködtük egymást, és azért a sok hülye, disznó beszólásunkért a barátnője simán féltékeny lehetett volna, ha ott lett volna. És vannak srácok, akikkel bírom, ha így néznek rám, mármint, haverként, de nagyon félek, hogy az a srác, aki nekem tetszik, ő is haverként tekint rám, bár volt pár olyan megjegyzése, hogy lehet, hogy életemben először végre valaki lányként megnézett... Pedig öltözködésre például csak kicsit vagyok fiús, a rózsaszínt és a szoknyákat kerülöm. 
2. A Balaton-parton élek, ahol nyáron minden tele van turistával, télen azonban egy lélek sincs. Most egész jó: meleg a víz, szünet van, a faluban akár vizes pólóban (a fürdőruha miatt) is sétálhatok, nem néznek hülyének. Amúgy négy éve élek itt, azóta kezdem megszokni ezt a fajta, "lazaságot", de papucsban pl. még most sem vagyok képes az utcán menni fürdőruhában. 
3. Most olvasom a Wall Street farkasát, szerintem jó könyv.
4. Most van nálunk a Borfesztivál, és ma például Ocho Macho koncert lesz. Megyünk Rékával.
5. Írtam egy hosszú listát azokról a könyvekről, amelyek közül anuyék választhatnak, hogy mit vesznek szülinapomra. Amit megvettek, kihúzzák, és továbbadják a családban, hogy senki se vegye ugyanazt, és mindenképpen eltalálják, hogy mit akarok. 
6. Ha már itt tartunk: tíz nap múlva lesz a szülinapom.
7. Lehet, hogy hamarosan nyitok egy új blogot, amiben szintén lesz romantika, a főszál azonban a népszerűségen lesz, a főszereplő pedig egy egészen különleges karakter. A cím pedig: International...
8. Tegnap Zalakaroson voltam röpimeccsen, Fruzsival tizedikek lettünk. 
9. Hiányzik Viki... *.* alias Tori Andrew.
10. Van két repülős matricafüzetem is. <3
11. Sokan nem szeretik a nevüket, én azonban imádom, mind a kereszt, mind a vezeték, mind a becenevem. Szerencsés vagyok, hogy klassz nevem lehet. Nem egó, tényleg így gondolom, ráadásul emiatt a szüleimre vagyok büszke. 

1. Van tesód? 

Igen, két öcsém is van, az egyikük három, a másikuk öt éves. Amúgy van két unokabátyám, és egy unokanővérem, akik a családom, kiskoromban nagyon sok időt töltöttem velük, és hozzájuk nőttem. Azt hiszem, nekik az a húguk vagyok. 

2. Volt valaha halálfélelmed egy bizonyos szituációban?

Volt.

3. Kedvenc színész/színésznő?

Stana Katic, Emily Deschanel, Navi Rawat, AJ Cook, Nathan Fillion, David Krumholtz, Rob Morrow és természetesen David Boreanaz <3.

4. Mi azaz egy vagy két szó amivel jellemezni tudnád magad?

Repülőfan, nyolcvanas-évek-fan, művészlélek, reader... Lehet választani. :D

5. Kedvenc könyv?

Nem nagyon van, mert mindegyiket imádom, de ha választani kell, akkor az örök fav Csont és vér <3.

6. Kávé vagy tea?

Teából csak nagyon kevés teát szeretek, anyuék megutáltatták velem, így kávé, mert annak isteni az illata.... <3

7. Mit szeretsz magadban?

Azt, hogy olyan vagyok amilyen. A külsőmön kívül mindent. Megtanultam szeretni a saját jellememet, persze néha elbizonytalanodom, de amúgy megvagyok magammal.

8. Melyik az a város ahova mindenképp elszeretnél jutni?

Milyen kérdés ez? Montreal! <3

9. Ha lenne egymilliód mit vennél belőle?

Könyveket, repülőmakettet, és elmennék Montrealba. 

10. Milyen zenét hallgatsz?

Pop-rock, rock, alter, és könnyűzene. 

11. Kedvenc autómárka?

Renault.

Az a helyzet, hogy nem küldöm tovább a díjat. A Firkászra nemrég kaptam egyet, és ott mindenkit megjelöltem, akit meg szeretnék, többen nincsenek. Ha lesz, aki kiérdemli, annak úgyis fogok szólni, és megkapja a kérdéseket. Szerdán új rész, addig is legyen szép napotok! :)

Tizedik Fejezet

Sziasztok,
Ma jubilálunk, ugyanis ez a tizedik fejezet a blogon! :) Hú, nagyon örülök, hogy eljutottunk idáig, bár azt be kell vallanom, hogy amikor ma végre leültem a gép elé, majdnem elaludtam, ugyanis röpis edzőtáborban vagyok egész nap, szombaton bajnokság, az előző párommal, akivel nagy bajnokok voltunk, nem tudok játszani, mert kiköltözött Németországba (Viki, hiányzol!), í mostani párom Fruzsi (Zsuuu*.*) pedig hadirokkant, csípő, térd és minden más problémával. De a jó hír, hogy az unokatesóm hazajött a külföldi diákmunkájáról, holnap találkozunk! *.* Na, de jöjjön, amire vártatok, vagyis, remélem vártatok: Tizedik Fejezet!
Jó olvasást Nektek!

Fogalmam sincs, miért van az az effektus, amikor azt mondják, leszállhatsz a buszról, és egyszerre kezd el mindenki menni a kijárat felé, azt várva, hogy majd a többi hátrafordul, és utat enged. Így történt az, hogy mire leértem egypár sérüléssel gazdagodtam, bár a többiek sem úszták meg kevesebbel. Diának, egy másik lánynak vérzett is a lába, persze senki sem vállalta a felelősséget, a sofőr meg csak röhögött rajtunk. Jellemző.

Leérve a földre vágtam a táskámat és felnéztem a sportcsarnokra. Akkor építették, amikor azt hitték, hogy a Szekszárd majd mindenkit lever, és akkor ilyen szép meccseket játszhatnak hazai pályán, de nem jött össze, mert ők jellemzően lecsúsztak a dobogóról. Amíg mindenki leszállt a kezembe hajtogatott papírt böngésztem a csapatokról, akik a bajnokságra jelentkeztek. 

- Nos, ha mi most úgy elverjük őket, akkor ők a Körmend ellen mennek... - silabizáltam a lapot, és mögöttem elhallgattak a többiek. - És akkor valószínűleg a Körmend nyer, aki megy a PEAC ellen, a PEAC megveri. Játszottunk mi a PEAC-cal? - néztem körbe, mert hirtelen nem ugrott be a meccs.

- Aha. - közölte a mellém érő Dia, aki éppen a lábán lévő sebre rakott ragtapaszt. - A szezon elejére hozták, mert az egyik csaj asszem válogatott, és nekik most vannak az U17-es meccsek, asszem Egyiptom ellen. - közölte.

- Levertük őket, nem? - kérdeztem.

- Le, ha jól emlékszem két ponttal. Kemény volt. - vonta meg a vállát, én pedig azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen felelősségteljes csapatkapitány az, aki a meccsekre sem emlékszik. Kutattam az agyamban, aztán beugrott: még szeptemberben játszottunk velük, mert a csapatból az egyik lány válogatott, és nélküle nem játszottak, a válogatottnak pedig ilyenkor vannak Európa és világbajnoksági meccsei. 

A Szekszárd játékosai már nézegettek kifelé az ablakon, feltűnően sokszor jártak az ajtó irányában, így végül egy engedélyt követően Diával bementünk. 

Ha eddig úgy gondoltam, túlzok azzal, hogy ez a város nagyon szerette a csapatát, akkor ezt abban a pillanatban terveztem visszavonni: a lépcsők korlátjain a csapat sárga-fekete mezével egyező színekben lufik lengtek, az egész küzdőteret kidíszítették. Megforgattam a szemem, Dia pedig felnevetett a gesztuson, mire az egész Szekszárd (szurkolókkal együtt) felénk fordult. 

Egy nem túl kedves csaj az öltözőnket is megmutatta, de olyan hanyagul válaszolgatott Dia feltett kérdéseire - aki mellesleg csak érdeklődött, de mindegy - hogy eldöntöttem, én inkább meg sem szólalok, jó nekem csendben is. A hely egyébként nem volt rossz, a sarkamban belépő csapat véleménye szerint, akik szokásosan eltévedtek a stadionban - jó szokás szerint. 

Öltözés közben Kisalízzal stratégiát egyeztettünk. 

A kosárlabdában öt fős a kezdőcsapat, az egy palánkra való játékban - streetballban - pedig négy plusz egy csere. A rendes, előbb említett játékban akárhány cserét alkalmazhatnak, nincs megadva. Az összes játékosból egy - a csapatkapitány - az irányító, a többiek mind egyetlen poszton mozognak. Nincs támadó vagy védekező, mindenki ott van, ahol tud, csupán az edzők szoktak posztokat megkülönböztetni. Az irányító irányítja a pálya játékát, irányító csak irányítót foghat, vagyis ők nem is nagyon fogják egymást. A mi stratégiánk valami olyasmi volt, hogy ha akárki is dob, Alíz mellé megy, mert akkor ha meglökik, őt faultolják ki, így neki kell a büntetőt dobnia, és ő a legjobb büntető-dobónk. Én nem megyek beljebb a hárompontos vonalon, mert aki tud olyat dobni, azt ki kell használni. A többiek passzolnak és kétpontosokat dobnak. 

Miután végeztünk, a kezembe vettem az izomszorítókat, és kimentem a fiúkhoz a folyosóra. Dani készségesen megismételte a szalagok felragasztását, míg Kiki azt magyarázta nekünk, lányoknak, hogy ezek a Szekszárd-lányok milyen bátrak, merthogy ő eddig két telefonszámot is kapott. 

- Te mennyit? - kérdeztem halkan Danitól. Kiki felé biccentett és bólintott egyet. Ő is kettőt. Hát, oké. Tényleg bátrak ezek a lányok, én sosem mertem volna csak úgy egy telefonszámot nyomni a srác kezébe, akibe én vagyok szerelmes. - Hol vannak? - kérdeztem.

Felém nyújtotta a kezét, és kivettem a tenyeréből a két papírfecnit. Dani szó nélkül megmagyarázta:

- Az egyik az a vörös hajú, ott a bírók asztalánál, a másik pedig az a barna, aki a lelátón ül a szőkével a harmadik sorban. - mutogatott, de igyekezett úgy tenni, hogy ne legyen feltűnő.

- Értem. Felhívod őket?

- Dehogy is, miért hívnám? - ezt utáltam Daniban. Nem zárta le a témát egy ponttal, visszakérdezett, bár nem várt rá választ, de mégis idiótának éreztem magam, hogy nem válaszolok egy kérdésre. Tudta, hogy ezt utálom benne, de mindig azt mondta, hogy "kell, hogy megtartson magában valami rossz szokást is, nehogy túlságosan szeretni kezdjem.", és gonoszan röhögött a kijelentés mellé. 

A fiúk hamarosan leszállingóztak a nézőtérre, mi pedig a pálya szélére. A kamerások már vettek minket, az egyik operatőr éppen arra kérte a mi csapatunk "kezdő5"-jét, hogy álljunk össze, hadd legyen egy kép a kezdőcsapatról. Ugyanezt lejátszották a másik csapattal, majd amikor végre valahára végeztek, pályára állhattunk. 

Én ugrottam, ennek megfelelően bementem a körgyűrű közepébe, ahol kezet fogtam a másik csapatkapitánnyal, majd egy pillanatra hátranéztem a többiekre, de nem volt időm elgondolkozni, mert már kezdődött is a meccs. Szerencsére nekem sikerült elütnöm a labdát, ami Dia kezébe pottyant. A csapatunk többi tagja előrefutott, így Dia passzolhatott Kisalíznak, akit persze rögtön úgy löktek meg, hogy ráesett a labdára. A meccs első balesete az első percben... A legtöbben körégyűltünk, de ő felállt, és folytatta, de mivel egyértelműen fault volt, dobott két csont nélküli büntetőt. Így rögtön négy pont előnnyel kezdtük a meccset.

Olyan volt, mint amilyenre számítottam: ötven ponttal vertük meg őket, bár a Szekszárd-lányok hősiesen kitartottak, de hiába, erősebbek voltunk. Daniék a pálya szélén boldogan ünnepeltek minket, de persze az utolsó dobás pillanatában fel sem fogtuk. Csak csendben álltunk, míg a közönség ZTE-szurkoló része üvöltözött. Én egy másodperc töredéke alatt Alíz nyakában termettem, ott ugráltunk. Persze, már jó ideje mindig második helyezést érünk el a bajnokságon, de azért minden évben ugyanúgy (ha nem jobban) örülünk neki. 

Fáradtan értem haza, és miközben fogadtam a netes gratulációkat (persze csak miután már megkaptam őket anyuéktól és a rokonoktól) a meccsen készült képeket nézegettem. Úgy döntöttem, hogy először lecsekkolom a felvételeket, és utána megnézem a híreket, mert amilyen gyorsan mennek az események, biztos voltam benne, hogy estére már egy tucat oldal tudósít rólunk.

De milyenek is lettek a képek? Először még csak a küzdőtér, majd jönnek a szurkolók: a mieink, az ellenfélé, az egész lelátó, az öltözőkön kilépő csapatok, majd az eligazítás a pálya szélén. A kamera az középre rakott kezeik fölé magasodott, onnan fényképeztek. A következő képeken a kezdőcsapatok összeállós képei látszódtak, majd az ugrás pillanata. Hihetetlen jó kép lett, a másik csapat kapitányával már mindketten elemelkedtünk a földről, így tényleg az ugrás látszik. Utána rengeteg dobó-védő páros, hárompontosok, rólam is. Vicces volt visszanézni a képeket, valahogy úgy éreztem, mintha nem si én lennék rajtuk. 

Miután ezzel végeztem, felnéztem Facebookra, ahol a falamat a rengeteg kép és a gratulációk árasztották el. Millió posztban jelöltek meg, amikben mindenki ujjongott, hogy nyertünk. Megnéztem a ZTE weboldalát, ahol máris szerepelt rólunk egy hír, amely a klasszikus kosaras csapatképpel kezdődött, ahol a tíz játékos (kezdőcsapat plusz öt csere) feles arányban beáll a körgyűrűre, a legelsők guggolnak, hogy mindenki látszódjon. Gyorsan lementettem a képet, nehogy elvesszen itt nekem, és végigolvastam a tudósítást, amely persze semmi újat nem tartalmazott, hiszem ott voltam, részt vettem. 

A ZTE Facebook falát is megnéztem, ahol a képen majdnem sírva fakadtam. Én és Alíz állunk rajta, mindketten az oklevél egy-egy szélét fogjuk (az érmet egy külön ünnepségen adják át), és mosolygunk. Ugyanolyan mez, ugyanaz a nézés, beállás, ami csak kettőnkre jellemző. Ugyanaz a kibontott, hosszú haj (bár más színben), a két legjobb barátnő vigyora... A képaláírás pedig: "Horváth Zelmira és Auer Alíz csapata a Magyra Bajnokság második helyén végzett a mai szekszárdi mérkőzésen. A részletes beszámolót a linken tekinthetik meg. Hajrá ZTE NKK, hajrá 13-asok!"

Voltak, akik nem értették, hogy miért van odaírva, hogy "Hajrá 13-asok!", de én persze igen. Az a lényege, hogy az egyesület két, bajnokságon is részt vevő csapatának két kapitánya (Zsófi és én), mindketten tizenhármas számmal játszunk. Így vagyunk mi a "tizenhármasok". Megnéztem a kommenteket is. Szinte mind gratulációval kezdődött, tobzódtak a büszke rokonok, az "Én lányom!" felkiáltásokkal. Visszamentem az üzenőfalra, és írtam egyet a ZTE-nek: 

"Bizonyára sokan ismerik a Facebook profilomat, de aki nem, annak elmondom, hogy én vagyok Horváth Zelmira. Nem, nem álprofil, én lennék, és ezáltal szeretném megköszönni a sok gratulációt, a biztatást, mindent, amit a rajongóktól kaptunk. Örülünk a második helynek, de tehetek egy ígéretet: Jövőre még az Uniqua sem állíthat meg minket! Jövőre a finálé a cél, és meg is nyerjük."

Nem telt bele egy perc sem, már harmincan megosztották a kiírásomat, és a ZTE oldalára egy kép is kikerült, amit gondolom ScreenCapture-val fényképeztek le, a fülszöveg pedig "Horváth Zelmira üzenete a szurkolóknak". Olyan kommentek érkeztek alá, amiken csak szüntelenül mosolyogtam. Majd egy, amin képtelenül elröhögtem magam. A feladó a Zalai Hírlap Facebook oldala volt, és ezt írta: "Ha jövőre bajnoki első helyet értek el, tietek a szombati hétvége rovat nagyoldala... :)"

Átlinkeltem a kommentet az összes csapattársnak, kivétel nélkül mindenki őrjöngött, de azt hiszem, ők még a nyert meccs hatása alatt. Én viszont csak lefekvés előtt egy kicsivel fogtam fel, hogy mi történt... Hát, bajnoki másodikak lettünk az NB1-ben!

Tizenhárom tény a történetről

Kaptam egy nagyon pozitív kritikát, amit oldalt egyébként már olvashattok, és ott írta a kritikaíró, hogy szereti a részek előtti kis helyzetjelentéseimet, szivárvány pedig chat-ben kért új részt, így én úgy döntöttem, hogy ha már nem is új részt, akkor kis morzsákat írok Nektek, amelyek ugyan nem fognak - valószínűleg - kiderülni a történetből, de aki vágyik egy kis pluszra, és vegyítve pár kulisszatitokra, annak mindenképpen ajánlom ezt a bejegyzést! A tizedik, jubiláló rész egyébként szerdán érkezik, már megírtam Nektek, de nem szeretném gyorsan darálni a történetet, így többé-kevésbé betartom a határidőt.

1. A történet először, elsősorban egy nagyon komoly sztorinak indult, amelyben elmeséltem volna a tapasztalataimat a profi, NB1-es sportolók világáról, talán egypár romantikus mozzanattal, de amikor elkezdtem írni, rájöttem, hogy nem is kell olyan komolynak lennie, azonban nem ez volt a fő ok arra, hogy végül más irányt vett a történet. Én magam kosárlabdázom és röplabdázom, és a blogot mindenképpen a kosárról akartam vezetni, de a legrosszabb "profisportolós" élményeim pont a röplabdában voltak, és életem legszebb kosaras éveire nem szeretném ráhúzni ezeket, valamint kosárral nehéz lett volna mindezt megjeleníteni: más játékszabályok, ergo minden más... De tervezek egy sztorit, ami úgy a röplabdáról rántaná le a leplet: túl a nyári forróságon, mi zajlik egy ilyen csapatban télen, milyen emberek is találják meg ezt a sportot... De ez a jövő, egyelőre egy részt sem írtam meg belőle.
2. Nagyon sok valós mozzanat van a történetben, ezért mondják rá, hogy életszerű (kritikában kaptam ezt a véleményt). A főszereplő karaktere teljesen én vagyok, még a nevünk is egyezik, de az fogadásból, a főszereplő apjának neve egyezik az enyémmel, és a háttértörténete is ugyanaz, mint az enyémnek. Az én apám is válogatott focista volt (húsz évre visszamenőleg megkapom, hogy "szólhattál volna apádnak, hogy rúgja be!", pedig még 2000 előtt abbahagyta, így nem volt része a 8-1-es Holland "sikerben".), én magam is kosarazok, de még sorolhatnám a valós dolgokat ebben a történetben. 
3. Gondolom senkinek sem okoz meglepetést, hogy a srác, akibe Alíz szerelmes, a Zsolti nevet kaptam, hiszen amikor elkezdtem a történetet, szerelmes voltam egy Zsolti nevű srácba. Tényleg, nagyon, de mára ez elmúlt, megutáltam, a pokolra kívánom, mert rájöttem, hogy egy óriási bunkó. Amikor a történeten gondolkoztam, az jutott eszembe, hogy egy olyan sztorit kéne írnom, ahol az élet dönti el, mi lesz a következő részben, azaz a főszereplő összejön-e az ő "Zsoltijával", de nem szeretek úgy írni, hogy nem tudom a végét, így még a kezdés előtt kidolgoztam, mi is lesz. Most azonban elvált a történet a magánéletemtől, aminek nagyon örülök, de a negatív része az, hogy ahányszor írok, mindig kell egy kicsit Zsoltira is gondolnom, elvégre az egyik szereplő róla van mintázva, és olyankor a falhoz vágnám a fejem.
4. Daniék háza valóban "létezik" Egerszegen, ezért nem írom le, hogy ő melyik utcában lakik, mert akkor egy csomó helyi tudná, melyik is az a ház. Amúgy sokszor elmegyek mellette, és iszonyat tetszik, bár belülről még nem láttam, mivel számomra ismeretlenek laknak benne, de elképzeltem. 
5. A Sopron Uniqua lányok valóban bunkók, nem csak a történetben, rengetegszer volt alkalmam velük találkozni, és nem, nem volt kellemes meglepetés... 
6. A cím egy későbbi mozzanatra fog utalni, amiről ugye most még nem sokatoknak van fogalma, de lehet sejteni, a teljes "igazságra" azonban szerintem mindenki csak annál a résznél fog rájönni, de ez vele a célom. A mozzanatra egyébként vannak utalások, az elkövetkezendő tizedik részben például egy olyan, amit szerintem nem fogtok észrevenni, vagy nem tulajdonítotok neki jelentőséget, és később fog beugrani. 
7. A történetben fontos szerepet játszik ez az első tizenakárhány rész, körülbelül addig kell érteni, amíg nem lesz évzáró, így választhattam, hogy mindezt belesűrítem-e egy prológusba, vagy megírom, rászánok tíz részt. Az utóbbit választottam, inkább részletezem. Meg amúgy nem akartam olyan naplós blogot, ami augusztus harminccal kezdődik, és június tizennéggyel ér véget. Ha történet, legyen kerek.
8. Én is az Ady-ba jártam, azért tudom elég pontosan, hogy mi hol van, így a suli leírása a valóságban megfelelő és korrekt. Itt tényleg úgy van, hogy mivel nem általános tantervű a suli, elsőben felvételizel a három művészeti ágból (ének-zene, rajz, tánc) és ha felvesznek mondjuk kettőre, választhatsz. Nyolc óránk volt egy nap átlagosan, persze csak öt rendes, a többi három rajz (én rajz szakos voltam), minden nap!. És a gimibe nem kellett felvételizned, ha itt akartál maradni, mivel az Ady gimi is, így csak simán ülhettél egész évben, nem kellett rettegned a központitól. Elég elit suli volt, egyébként, az egyik legjobb művészeti az országban. Dani és Kiki így ismerték egymást már általános előtt, meg még páran a történetben szereplő osztályból, de a többiek nagyobb részt más általános sulikból érkeztek.
9. Nem akartam gimiregényt, ezért volt egy olyan terv, hogy a szereplők szakközépbe, vagy szakmunkásképzőbe járnak, de nem állt össze, így lett a társaság egy része általánosba járó, de szerintem nem baj, sőt, a történet szempontjából szerepe is van.
10. Dani szülei nem váltak el, csak az apja eddig nem volt megemlítve, elsőként a tizenegyedik részben fog szerepelni.
11. Alíz szülei viszont elváltak, ő a nevelőapjával él.
12. Petra képe a karaktereknél nem egy modell arca, valóban egy ismerősöm Instagram profiljáról szedtem le, mert őt máshogy nehéz volt elképzelni. Egyébként az ismerőst is Petrának hívják, de ez már teljesen véletlen.
13. A felrakott ZTE-s képeken a Horváth Zsófi-féle csapat van rajta (igen, a ZTE NKK csapatkapitánya valóban Horváth Zsófi, valóban nagyon magas, és valóban 13-as a száma), mert az utánpótlásról nincs sok kép, illetve egyet láthattok a hatodik fejezet elején. A képek a ZTE hivatalos oldalának galériájából vannak, meg a Facebook oldalukról. 

Ennyi is lett, tizenhárom tényre futotta. Ha a későbbiekben jobban kibontakozik a történet, szerintem lesz még ilyen bejegyzés, de persze ti döntitek el, mire vagytok kíváncsiak! Írjátok meg nekem, és ha nem túl spoieleres lenne megválaszolni, akkor kirakom a kérdést. :)

Kilencedik Fejezet

Sziasztok,
Újra megérkeztem ezen a szép szerdai napon. Most is szerdán, igen, mert holnap nem biztos, hogy időben hazaérek, ugyanis személyi igazolványt és TB-kártyát csináltatni megyek, meg könyvesboltba, és valószínűleg Rékával is találkozom, mert már egy hete nem láttam a tábor miatt.
Jó olvasást, Nektek! :)

Miközben én otthon ültem és olvastam, csak úgy pörgött a Twitter fal, így amikor végre, fél hétkor átváltottam az állapotom "Online"-ra, rengeteg állapotfrissítés ugrott be, én meg gyorsan átfutottam az elérhető felhasználók listáját. "Bán Dani, @bandani állapota elérhető (Valakinél keksz? :D) , Kovács Kornél, @kkkornel állapota elfoglalt (Sálállálá, nem bukok meg bioszból!! :P) , Auer Alíz, @aalizannaztenkk10 állapota elérhető (Dani, muffin is jó?) , Kenese Laci, @klaci állapota elérhető (Valaki tudna nekem faxolni egy biosz dogafeladatsort holnapra? pls.).
Szóval mindenki csinált éppen valamit, én meg úgy döntöttem, hogy akkor én is kiírom, hogy mit művelek éppen. Ebből lett ez: "Horváth Zelmira, @horvathzelmirazte állapota elérhető (Top Gun *.* <3). 
Persze amint a falon megjelent az értesítés, miszerint elérhető vagyok, sorban érkeztek az üzenetek, miközben pedig válaszolgattam, végignéztem a kiírásokat. Különböző követett kosarasok posztjai között elvesztek az ismerőseim tweetjei, de párat azért megtaláltam. Például Kiki őrjöngött, hogy már akkor sem bukhat meg bioszból, ha minden órán kap egy egyest, mert ezt kiszámolta. Én kétségbe vontam a dolgot, mert Kiki matekból is körülbelül úgy áll, mint bioszból. Persze ezt mások is hozzám hasonlóan reagálták le.
@bandani: Izé, nem 1.7-re állsz?
@kkkornel: Neeeem. ;D Már 2.2-re. 
@horvathzelmirazte: Azt hogyan? 
@kkkornel: Megvannak az eszközeim. ;)
@bandani: Inkább nem akarjuk hallani. 
Nagyon jót röhögtem pár válaszon, amit még a mieink alá írtak. Közben felugrott egy újabb ablak:
@bandani: Hallod, celeb lettél, linkelek. 
@horvathzelmirazte: Na.
@bandani: Tessék. 
Megnyitottam az üzenetet. A link a Magyar Kosárlabda Szövetség honlapjára vezetett, nevezetesen a galériába. Elmerengve néztem a képet, amin mi, Alízzal vagyunk láthatóak: Szünet van, mi állunk vezetésre, éppen örülünk, Alíz átölel oldalról, én meg csak nevetek. Olyan tökéletes lett a lemerevített pillanat. A képaláírás a személyünket ismertette, de a kommentek alatta... "A ZTE két Alíza" "Zelmiránk.. *.* :)" Megnéztem a profilokat, akik küldték. Az egyikük ismerős volt a meccsekről, de a többiek nem, sosem láttam még őket, mégis ismerték a nevem.
Megnéztem a megosztásokat. A ZTE is megosztotta a Facebookon, így rámentem a linkre, és elmosolyodtam. beállították borítóképnek a Facebook-oldalukhoz. 2376 lájk, 134 komment. A képfelirat pedig: "Alízaink a ZTE NKK utánpótlás csapatából - pillanatkép a vasárnapi bajnoki mérkőzésről. A csapat a második-harmadik helyért játszik május 4-én! Szurkoljunk a csapatkapitánynak és helyettesének - a képen látható két Alíznak - hogy ugyanúgy ezüstéremmel fejezzük be, mint tavaly!"
@horvathzelmirazte: Láttam...
@bandani: Netcelebek lettetek... :D Nézd meg a kommenteket is.
Egye-fene, rákkattintottam, és ha addig nem gyűlt könny a szemembe, akkor eljött a pillanat. Olyanok voltak mint "Számomra e közül a két lány közül kerül ki az első magyar NBA kosárlabdázónő". "Büszke lehet rájuk a vezetőedző". "Jogosan vannak ott, ahol". "Horváth Zelmirát vissza Zalaegerszegre, sőt egyenesen az NB1-be!". "Nem esett messze a fájától egyik sem...". És végül, ami végleg betette a kaput. Egy képes hozzászólás volt, méghozzá egy olyan képpel, ahol apu ül a lelátón az egyik meccsemen, én pedig mellette. "Az apja büszke lehet rá. Horváth Gyula emléke sem múlik..., Ha akarjuk hogy múljon, ha nem, marad, mert ott van a lánya, aki úgy néz ki, túltesz az apján."
@hiorvathzelmirazte: Láttad az utolsót? Amiben a kép van?
@bandani: Láttam. :) 

Daniék meccse hétkor kezdődött, de mi, Alízzal már hatkor ott ültünk a fiúkkal. Ők a Sopron fiú csapatát várták, akik párhuzam-csapatától mi kikaptunk az előző héten, és rájátszásra megyünk - miattuk! - szerdán a Körmend ellen.
A szurkolómezünk a csapatmez sárga melegítőfelsőjéből és egy sötétkék farmerből állt, amihez én a fehér vászoncipőmet húztam fel, Alíz pedig egy sötétzöld Converse-t. Már leraktuk a büféből hozott kaját a kispad mögötti első ülősorra, hogy nehogy elfoglalják, bár nem tűnt valószínűnek, mert általában lefoglaltuk, ültetőkártyával is a helyet, de fő a biztonság. Alíz egy rakat muffint sütött, és az ideges fiúk minden nyomorukban azt rágcsálták.
- Lányok, ki - nyitott be Gáll - Nektek meg lélekmosás!
Kifelé azért mosolyogtunk az edzőnk sajátos taktikáján, de nem röhögtük el magunkat, csak amikor kiléptünk az öltözőből és a folyosón egyenesen a pályára jutottunk. Csak mi voltunk lent a küzdőtéren, a nézők szerintem azt hitték a játékosok jönnek, így felálltak, de végül nem lett igazuk. Átnéztem a másik oldalra: az Uniqua Liga fiúi nagyon fixíroztak minket. Azt hiszem, mindkettőnket tudtak legalább egy játékoshoz (Danihoz és Kikihez) kötni, és csak azért tették nekünk a szépet minden egyes alkalommal, hogy a mieink idegein táncolhassanak.
Felmentünk a lelátó első sorába a játékospadok mellé, ahol pontban hétkor meg is kezdődött a mérkőzés. Dani és Bálint (Uniquás) kezet ráztak, a soproni szurkolólányok pedig minket fixíroztak.
A meccs a mi mélypontunkkal kezdődött. Gáll odaült a bírok asztala mellé, ahogyan a Sopron edzője is tette, majd egyszer csak odaintett magához.
- Horváth Zelmira. - mutatott körbe a bíróak, közjegyzőnek. - Alíz, szedd fel őket, nem lehet, hogy porba tiporják.
Mosolyogva odamentem a pálya szélére, ahol az edzők szoktak állni, és a fiúkat figyeltem. Éppen mi dobtunk pontot, tapsoltam egyet, de jöttek is már vissza védekezni. A lábam talán kicsit be is lógott a pályára, de megérte, mert a kinyújtott kezem látva Dani gyorsabban futott, és bele is csapott, de úgy, hogy visszhangzott a csarnok. - Csináljátok meg! - ordítottam utána.
Így történt meg az, hogy az edző helyett én álltam a pálya szélén, és biztattam. Alíz is odajött, együtt adogattunk törölközőt, kulacsot... És megérte a kiabálás, az aktivitás. Az utolsó percben húsz ponttal húztak el. A Sopron lányai először lenézően mosolyogtak ránk, hogy mi ott ugrálunk, hogy a fiúk nyerjenek, de amikor meg lett az eredménye, már ők is bekiabáltak párszor a pályára. De természetesen egy perc alatt nem lehetett tizenegyet bedobni, így mi nyertünk.
Amikor lejöttek a pályáról, fogtam magam és azonnal Dani nyakába ugrottam. Alexa is így tett, aki a végére hozzánk hasonlóan odasomfordált az oldalvonalhoz, ő úgy vetődött Kikire, hogy amaz megtántorodott.
- Ügyesek voltatok! - úgy ölelgettem, mintha, nem is tudom, járnánk, de nem érdekelt mások véleménye. Közben Alíz is odajött hozzánk, ő is ránk ugrott, így a pálya szélén össznépi "Kicsi a rakás!" kezdődött, legalul szerencsétlen Danival, aki egy másfél órás kosármeccs után még azzal is szenvedett, hogy valahogy ledobjon minket. A közönség nevetett és tapsolt, mivel jórészt a mi szurkolóink jöttek ki.
A bíró bejelentette az eredményt, ünnepélyesen elbúcsúzott a csapatoktól, lezárta a mérkőzést, így aki akart, mehetett öltözni, mi azonban szokásosan a terem közepén, a körgyűrűn ülve fotózkodtunk, ahogy a legtöbb meccs után tettük. A Zalai Hírlap fotósai először a fiúkról készítettek képeket, majd jött a szurkolótábor is, úgyhogy kellő mennyiségű felvételen szerepeltem én is.

Szerdán volt a rájátszásunk, a szezon utolsó meccse Szekszárdon. Bár Gáll már az interjúban magabiztosan mesélt a megszerzett második helyről, még volt hátra egy meccs, csak a bajnok Sopron volt biztos. Az idei szezonban egy igazán szoros 51:48-as pontarányú meccsen magunk mögé utasítottuk a pécsi PINKK csapatot, akikkel a meccseink mindig nagyon durvák, sérülésekkel telik, és izgalmasak voltak. Ők a harmadik-negyedik helyért játszottak hétfőn a Szekszárddal, leverték őket, így ha mi is győzünk, akkor a sorrend valahogy így fog alakulni:
- Sopron Uniqua Liga
- ZTE NKK (mi)
- PINKK PÉCS
- Szekszárd Úttörők
Igazából tudtam, hogy nyerni fogunk aznap, mert így az U14-es bajnokságon csak az első három helyezett volt teljesítményben nehéz dió, így mindenki tudta, hogy ez a három csapat rendezkedik majd az első három helyen, a többi meg osztozik hátul.
Aznap, szerdán úgy beszéltük meg, hogy én elmegyek a sulimig busszal, mert nem lett volna okos megoldás elmenni a lakásunkig a busszal, az előző változat a gyorsabb utat szolgálta. Nyolc előtt érkeztek meg, így az osztályom egy része ott volt, amikor begördültek. Gyorsan megöleltem a barátnőmet, majd felugrottam a buszra, és leültem Dani mellé, aki természetesen foglalt nekem helyet. Ahogyan kiintegettem a srác mellől, persze össznépi sugdolózás kezdődött, már integetés előtt.
A buszon persze a szokásos "Ereszd el a hajam!" hangulat uralkodott, így nem lepődtem meg azon, amikor valaki fejbe dobott egy csomag bontatlan kenőmájassal, vagy egy zsemlével. A cucc egyébként az előttünk ülő Diának ment, aki szakácsot játszott, szóval ha akármilyen félkész kaját odavágtunk hozzá rögtön ehetővé varázsolta.
- Valaki zene? - kérdezte Kiki, aki velünk szemben ült Kisalízzal.
- Majd én.
- No! - állt fel Luca, az egyik cserénk. - Nem nyolcvanas-évek-buli!
- Jó, mai lesz. - törődtem bele, hogy ezen az úton sem az én zenémet hallgatjuk.
Éppen Avicii-tól az Addicted To You üvöltött, amikor valaki kitalálta, hogy játsszunk vakhívást. Jó, gondoltam. Dani önként adta a közösbe a telefonját, hogy a többieken röhögjön. Kisalíz kezdte, nagyon komoly, magabiztos hangon:
- Szia, azon gondolkoztam, hogy nem lenne-e jobb a ma este...
- Ő, de, persze... - válaszolta egy fiatal (talán Daniékkal egyidős) srác a kihangosított vonalban.
- Jó, mert akkor jobban ráérek, tudod amúgy rengeteg a dolgom. Akkor biztosan ráérsz?
- Igen.
- Jó, akkor találkozzunk az Astoriánál. Szia!
És a srác letette. Miközben felfogtuk, mi történt, Alíz röhögve meghajolt közepén, mi meg óriási tapssal díjaztuk.
- Akkor most randid van holnap az Astoriánál? - kérdezte Dani.
- Neki van. Csak nem tudja, kivel. - vonta meg amaz a vállát.
Miután Alízhoz egy csomó kaját vágtunk - díjképpen - elénekeltük a Nálunk van a labda! fociindulót. Na igen. Minden idegenben játszott meccsre menet fociindulót énekel a csapat, mindegy, hogy kosarasok vagyunk, avagy sem.
A meccsekben imádtam a buszutakat, mert valahogy mindig elvoltunk, és nem volt olyan széthúzásos, mintha kocsival mennénk. Szerettem ezt a csapatot, akárki akármit mondott rájuk, foggal-körömmel védtem a közös igazunkat, még ha be is égtem miatta. A ZTE mintás cuccaimtól folyt ki a szekrényem, még a focisták meccsein is folyamatosan ott voltam.

Lassan begördültünk Szekszárdra, Gáll pedig elkiáltotta magát:
- Gyerekek leszállás!

Nyolcadik Fejezet

Sziasztok,

Újra itt vagyok, ezúttal a szokásos csütörtöki megjelenés előtt egy nappal, mert holnap reggel táborba megyek, és így nem lesz időm kirakni ezt, mert persze nem lesz wifi (telefonról tudnám megoldani), és a gépem természetesen nem viszem. Ti mentek valamilyen táborba?

Jó olvasást! :)

Zalai Hírlap 2014./április 29-e, Kedd
Vereséget szenvedett a ZTE NKK utánpótlás csapata vasárnap

Horváth Zelmira csapata egy kemény és éles 78:69 pontarányú meccsben kapott ki a Sopron Uniqua ligától. Gáll Tamás szerint számítottak a vereségre, és igyekeznek korrigálni a hibáikon.

Zala megye egyetlen NB1-es, utánpótlás kosárlabda-csapata ismét a második helyen végzett a magyar bajnokságon. Mint az elmúlt években, idén is a Sopron Uniqua Liga utasította maga mögé, azonban javul a pontarány. Gáll Tamással Havasi Panna beszélgetett.

Havasi Panna: Tavaly ugyanígy második helyezést ért el a csapat a magyar bajnokságon, bár akkor még más felállásban játszottak, a vesztes meccs pontaránya pedig 102:81 volt. Ehhez képest hatalmas haladás a kilenc pont különbség. Mit gondol, milyen volt a meccs?

Gáll Tamás: Azt kell mondjam, az elején magabiztosan elhúztunk, de sajnos engedtünk. Voltak hiányosságaink, a csapatkapitányunk (Horváth Zelmira, 13 - a szerk.) lába például nem volt egészen jól, fájlalta, a játék gyakorlására pedig nem volt elég időnk, a lebetegedések miatt, de igyekeztük a legtöbbet kihozni belőle. Az Uniqua liga ellen általában az a baj, hogy a játékosok elkönyvelik a vereséget, pedig nem kellene, jó példa erre a vasárnapi mérkőzés.

H. P.: A felállás a szokásos kezdőcsapata volt, ahogyan a cserék is. Nem tervezett valami hirtelen csavart, egy új játékost, hogy az ellenfél meglepődjön?

G. T.: Nem, nem akartam megzavarni őket egy olyan játékos pályára rakásával, akivel nem gyakoroltuk össze, szegények így is eléggé idegesek voltak a meccs miatt. Arra jutottam, hogy a szokásos kezdőcsapatom nagyon jól működik együtt, tényleg csodálatosak, ahogyan játszanak, panaszom nincs rájuk, mert az országos bajnoki második hely nagyon nagy dolog.

H. P.: Hogyan kezelik a játékosok a hirtelen és fiatalom jött népszerűséget?

 G. T.: Az a jó a népszerű sportolókban, hogy nem telnek el maguktól annyira, mint például egy énekes. Nekik hetente hétszer edzésen meg kell nekem mutatniuk, hogy odavalóak, ahol vannak, és ha büszkék magukra, jogosan büszkék. De nincsenek eltelve. Én látom őket, ha kimennek a stadionból, már nem az a téma, hogy ki milyen jó, hanem hogy ki milyen filmet látott előző este. Természetesen vannak olyan játékosok, akiknek nehezebb megküzdeniük ezzel, rájuk több fény irányul. Ilyen a csapatkapitányunk, aki eddig huszonhárom interjút számlál, pedig még csak tizennégy éves, az egyik védekezőjátékos, Varga Tünde, és a rendszeres büntetődobónk, Alíz is. A fiúcsapatban több ilyen van, őket inkább a lányok imádják, így szerencsére mindig van szurkolótábor.

H. P.: A csapat folyamatosan - megalakulástól kezdve - a legjobbak között van, a játékosokat szerződések kötik a ZTE-hez. Mondana erről pár szót?

G. T.: Amikor a csapat idekerült, a legtöbb játékos öt éves volt. Voltak akikhez több remény fűződött, volt, akihez kevesebb. Voltak óriási meglepetések. A csapatkapitányunk (Horváth Zelmira - a szerk.) már akkor - korához képest - nagyon jól játszott, de alacsony volt, és gondoltuk, hogy alacsony is marad. Természetesen bekerült a csapatba, leszerződtettük, ekkor volt öt éves, és ő lett a csapatkapitány, de kockázatos vállalkozás volt. Mára átlagmagas, és profi szinten játszik. Már akkor indultak versenyeken, és már akkor látszott, milyen jók együtt. A siker töretlen, ez annak az eredménye, hogy mindenkihez fűztünk reményt, de ugyanakkor a kihúzó, nem idevaló emebrek már nem játszanak nálunk. 
H. P.: A ZTE NKK Zala megye egyetlen NB1-es U22-es csapata, az utánpótlásuk szintén a bajnokságon játszik, U14-es kategóriában. 
G. T.: Igen, a kisebb lányokkal éppen az U14 utolsó évének végét tapossuk, jövőre ők is U16-osok lesznek, amely - ha kell is említenem - a legnézettebb női-kosárlabda kategória. Eddig - mint már mondtam - kiválóan szerepeltek, az U16-ban azonban új csapatok is lesznek, akik taktikailag máshogy játszanak, mint mi, valamint erősebbek nálunk, így arra a nyár folyamán fel kell készülnünk.
H. P.: Ha már nyár - Lesznek edzések a szünetben? 
G. T.: Lesz, bár lényegesen kevesebb. Hetente egy, és természetesen kihagyhatóak, hiszen a játékosok is nyaralnak, nem ehhez kell igazítani a vakációt. Meccsek is lesznek, vegyes, valamint streetball bajnokságokra neveztünk. Tulajdonképpen ezért edzem együtt a lány és a fiúcsapatot, hogy a vegyes meccsek alkalmával is tudjanak domborítani. 
H. P.: Jövőre pedig U16-ban folytatják. Mit gondol, az ő szezonjuk sikeresebb lesz, mint anno a ZTE NKK-é?
G. T.: Anno amikor a mostani "nagy" csapatom játszott keményebbek voltak a feltételek, más volt ez a sportoló világ, mint most. Ők akkor a bajnoki ötödik helyet foglalták el, de a mostani csapattól egy harmadikra minimum számítok. 
H. P.: A ZTE NKK U22-ben a nyolcadik helyem végzett. Mit szól ehhez Horváth Zsófi csapata?
G. T.: Jobbra számítottam, hiszen ismerjük az ellenfeleinket, de itt is tele voltak a lányok sérülésekkel, a képeken is nagyon jól látszik, hogy Virág egész testén rögzítőszalagokat visel, Ambrus pedig ezen szezonban csak két meccsen játszhatott. Nem elégedettek, de ha belegondolunk, tartották a szintet, nem lettek se rosszabbak, se jobbak. Ez nem pozitív és nem negatív, teljesen semleges. Jövőre velük is odacsapunk.
H. P.: Mi a helyzet az U16-os fiúkkal? 
G. T.: Bán Daniék (14, csapatkapitány - a szerk.) csapatának még lesz egy meccse hétvégén, illetve egy vendégszereplés Szekszárdon. Ha mind a kettőt nyerik akkor egy negyed-harmadik helyért mehetnek Budapesten, ha a Szekszárdot veszítik, akkor is mehetnek, de ha már a most hétvégit veszítik, akkor automatikusan az ötödik-hatodikért versenyeznek. Ha mind a kettőt veszítik, akkor hatodikak lesznek. Meg vagyok elégedve az ő teljesítményükkel is, bár a szezont veszteségekkel kezdték, sikerült felhozniuk. 
H. P.: Mik a jövőre kitűzött célok?
Először is a jövőbeli U16-osaink eredményes kezdése a kategóriában, mert ilyenkor csak elkezdeni nehéz, a fiúk harmadik helye, ZTE NKK-nak pedig a sikeres felépülés - több játékos sérült. A férfi csapatnak (ZTE KK - a szerk.) pedig tartani a bajnoki helyet. 

Az étkezőasztalnál ülve olvastam az újságot kedd reggel. Gállal jó sokszor csinálnak interjút, mindig megnézem őket, már csak azért is, hátha említenek benne. Itt sem volt másképp, a képet azonban nem rólam, hanem Alízról és Kíráról mellékelték, ahogyan Alíz ugrik, Kíra meg megpróbálja kiütni a kezéből a labdát. Alíz szinte spárgában van, olyan terpeszben ugrott fel, mögötte Kíra arcán látszik a koncentráció. A képaláírás: "A ZTE csapatkapitány Horváth Zelmira (kék-feérben) támad, de a védő (Kelemen Kíra, Sopron Uniqua Liga) sem marad el." Gyorsan dobtam egy sms-t Alíznak, hogy csekkolja az újságot, de aztán rájöttem, hogy ő már elindult a suliba, úgyhogy valószínűleg csak délután tudja megnézni.
Háromnegyed nyolc körül én is elindultam, azzal a tudattal, hogy úgysem kések el, az lehetetlen, hogy olyan szerencsétlen legyek. A sarkon mentem éppen, amikor nyolcat ütött az óra, de arra már úgy voltam vele, hogy ha kések, akkor késsek méltósággal, így nem futottam vagy ilyesmi. Kényelmesen gyalogoltam, mint akinek fogalma sincs róla, hogy éppen elkésik.
Nyolc óra tizenkét perckor értem be az osztályba, amit az éppen feleltető Kassai döbbent - akkor mégsem hiányzó? - tekintettel értékelt, Kiki pedig összehúzta magát, ami nem jött össze neki, a száznyolcvankilenc centijét tekintve.
- Mégis mire véljem, hogy Kovács - bökött Kiki felé - szerint Bán lázas, de amaz negyed óra késéssel besétál az órámra?
- Úgy tanárnő... - próbáltam improvizálni - hogy még egyszer megmértük, és rájöttünk, hogy nem ráztuk fel rendesen.
- Szórakozol velem, fiam? - ordított Kassai. - Mégis mit képzelsz, kivel beszélsz?
- Tanárnő én csak magyarázatot adtam a késésemre, ne tessék haragudni. - közöltem. Kiki annyira röhögött rajtam, hogy majdnem én is elmosolyodtam.
- Nem érdekel fiam, anyád biztosan nem hülye! Ülj a helyedre, igazolatlan, és kérem az ellenőrződet! - csapott az asztalra.
Miután ledobtam a helyemre a táskámat, kivittem az ellenőrzőmet, Kassai beírt, és már kaphattam is vissza. Szépen kezdődik a kedd reggel.
A többi óra viszonylag gyorsan elment, minden szünetben házit másoltam, nagyon becsületesen még a számolást is leírtam, nem csak a végeredményt, majd miután az aznapi szenvedésnek vége lett, mehettem kajálni aztán edzésre.
A menzán már csak a nagyon későn ebédelők és a hetedik órások voltak bent. A konyhások boldogan néztek fel, amikor megjelent a mi osztályunk, mivel mindannyian tudták, hogy kedden az utolsó csapat a 9/b., és ezzel vége a kiszolgálásnak. Persze nem az történt, hogy összetartó osztályként egy asztalhoz ültünk, nem. Nálunk ez úgy megy, hogy a legtöbb lány leül valahova, és várják, hogy esetleg mások is odajöjjenek, mi fiúk tőlük távolabb, az osztály harmadik része, Petra, Brigi és Panna pedig hármasban ülnek valahol. Na, ma az volt a helyzet, hogy Panna és Brigi hiányoztak, mert valamilyen tanulmányi versenyen voltak, így Petra egyedül ült a helyén.
- Hé. - löktem meg Kikit. - Odamegyek hozzá. - böktem Petra felé.
- Menj. - vonta meg a vállát.
Átvittem a tálcám Petrával szemben, aki igencsak meglepődött.
- Szia. - köszönt halkan. - Milyen versenyen vannak Brigiék? - nem akartam csak úgy csendben ülni vele szemben, és tudtam, hogy ő nem fog kezdeményezni, ha pedig sokat várok, és utána kérdezek, az nem jön ki jól.
- Szia. - nézett fel a levesből. - Matek.
- Te hogyhogy nem mentél? Te is jó vagy matekból.
- Nem tudtam eljárni a felkészítőkre, mert akkor táncórám volt. - válaszolta csendesen, nehogy valaki meghallja.
- Táncolsz? Milyet? Hiphop?
- El tudod te azt képzelni rólam? - kérdezett vissza, mire egyszerre elröhögtük magunkat. - Klasszikus balett és Jazzbalett.
- Hova jársz? Mármint, egyesület?
- Albatrosz. A VMK-ban van az edzés.
-Alíz is oda járt. Pont erre a kettőre. - mosolyogtam.
- Én próbáltam a társastáncot, de az valahogy nem az én asztalom volt. Most így - piszkálta meg a haját - Egyéni és csoportos kategóriában versenyzek, de ezt szeretem.
- Nézd, legalább lesz valaki az osztályból, aki tud táncolni. Majd a szalagavatóra jól fog jönni.
- Az biztos. - bólogatott mosolyogva.
Innentől kezdve kisebb-nagyobb megszakításokkal végigbeszélgettük az ebédet. Szó volt a táncról, majd ő kérdezett a kosárról.
- És nektek hol van edzés?
- Hát, sokszor itt a tornateremben, de van, hogy a Munkacsarnokban, legritkábban meg a sportcsarnokban.
- És akkor ti vagytok a ZTE...
- ZTE KK U16-os utánpótlás.
- És mit takar mindez? - kérdezte.
- Zalai Torna Egyesület Kosárlabda Klub vagy Keret Under 16, tizenhat alatti utánpótlás.
- Teljesen logikus. - mondta, mire elröhögtük magunkat.