Tizennyolcadik Fejezet/Második Szakasz

Tudom, nem lett hosszú, és kicsit sok időt ölel fel, de így jönnek ki a dolgok. :) Jó olvasást!

Hatra már elegem lett az egészből. Mármint, oké, hogy itt meg kell mutatni, hogy akkor mi kedvesek vagyunk és segítünk, de az emberek szeretik kiélvezni az ilyesmit, úgyhogy a környező éttermesek végül velünk pakoltattak székeket, ami baromira nem volt jó buli.

De egyszer csak vége lett. Az emberek elszivárogtak, a rendrakást pedig már az Aqua munkatársaira bíztuk, és engedéllyel kisurrantunk a helyről, közös megegyezéssel felpattantunk a buszra, hogy együnk valamit a mekiben.
A buszon természetesen nem volt ülőhely - miért is lett volna - úgyhogy álltunk. Alíz nekem háttal támaszkodott egy vascsőnek, miközben én a derekánál fogva tartottam magam, miközben mások körülöttünk arról sugdolóztak, hogy "milyen aranyos gyerekek", én meg szidtam az istent, hogy így kell állnom, mert nem mintha nem szeretném ezt a testhelyzetet, csak nekem mondjuk vízszintesben optimálisabb lenne, meg kevesebb emberrel a nyakamban lihegve. Vagyis, Alíz liheghet a nyakamba, az nem zavar, de az övé a kizárólagos jog erre a cselekvésre.
A leszállást követően automatikusan kerestem a kezét, amit rögtön meg is találtam, mivel mellettem jött.
- Fáradt vagyok. - közölte, mire bólintottam.
- Hazamegyünk, aztán alhatsz.
- Mármint, én is haza, meg te is. Nem vagyunk középkorú jegyespár. - mondta nevetve.
- De először hozzánk jössz, nem?
- Hogy utána félholtan cipeljetek haza? - kérdezte.
- Szerinted nem oldanám meg?
- Jó, meggyőztél.
A mekibe beülve - természetesen már kajával - mindenki panaszkodni kezdett, hogy mi ez már, miért kellett ezt csinálni, megizé.
- Tudjátok én mit nem értek - filozofált Kisalíz - Hogy miért vagyok alacsony.
- Ugye tudod, hogy ez nem témába vág? - kérdezte Alíz.
- Megszólalt a másik törpe! - röhögött Bálint.
- Minden Alíz ilyen alacsony? Szertartás? - kérdezte Barna.
- Persze, pont ugyanolyan megállapítás, mint az, hogy akinek hideg a keze, az jó az ágyban. - vágta rá Alíz.
Erre érdekes módon mindenki a kezét kezdte tapogatni.
- Egyébként én azon gondolkoztam, hogy ha a hidegről jövök be, az is ér? - érdeklődött Alíz.
- Dani, erre te adhatod meg a választ, azt hiszem. - nézett felém Kiki.
- Nem akarunk dicsekedni... - adtam kitérő választ.
- Most jön az, hogy terhes? Ezt így szokták: nem akarunk dicsekedni, de xy babát vár... - kérdezte Barna.
- Azért az nem vagyok. - vetette közbe az érintett. - No, de Kornél, ha már ilyen személyes kérdéseket teszel fel, lássuk, mi van veletek?
- Személyeskedő kérdések? - vonta fel a szemöldökét. - Merész vagy?

A meki után hozzánk mentünk fel Alízzal, aki már alig várta, hogy valami kevésbé mozgással járó tevékenységet végezhessen. Ennek szellemében hanyatt vetette magát az ágyamon, és közölte, hogy ő úgy is marad.
- Biztos? Onnan nem látod a filmet. - álltam meg előtte.
- Most jön az a poén, hogy berakok valamit, aztán nézhetünk filmet is? - kérdezte.
- Ennyire átlátszó lennék?
- Csak túl régóta ismerlek. - mondta.
Az ágyra ülve megcsókoltam. Lehajoltam hozzá, ő felemelte a fejét, és úgy csókolt vissza. Tudtam, hogy a nap nagy részében azért voltam ideges, mert nem lehettem a közelében, csak távolról nézhettem. És megőrjített. Mintha a mézesmadzagot húznák el a szemem előtt. Most viszont az enyém volt, velem volt, és velem foglalkozott.
- Hé. - szólalt meg a mellkasom fogva kissé eltolva magától. - Itt megállunk. - mondta, de nagyon halkan, mint aki inkább könyörög, mint parancsol. Lenéztem, és észrevettem, hogy a kezem a pólója aljánál köröz, és már meg is ragadta azt.
- Bocsánat.
- Ne kérj bocsánatot, mert nem tettél semmit. Élveztem, csak nem akarok tovább menni.
- Megértelek.
- Én magamat nem, de ez nem fog megváltozni. - közölte, és megcsókolt. Ülő helyzetbe helyezkedtünk, és úgy folytattuk.
A filmezésből végül annyi lett, hogy fél kilenc tájban elkezdtük nézni a Hová lettek Morganék?-et.
Alízt végül tizenegykor kísértem haza, de az ajtóban már majdnem összeesett a fáradtságtól.


- Istenem, de régen csináltam ilyet! - sóhajtott fel Alíz.
- Ne is mondd. - folytatta Kisalíz. - Ti ilyenkor sosem gondolkoztok el azon, hogy helyesen teszitek-e?
- Meg sem fordult a fejemben.
- Nekem sem.
- Akkor jó. Azt hittem, csak én vagyok naiv. - reagálta le.
Egyesével hívtak be bennünket megkötni a szerződéseket. Mindannyiunkat újabb három évre szerződtettek le, kivéve a két Alízt. Mind tudtuk, miért, de ők közölték, hogy erről hallani sem akarnak. Ne is említsük. Ne említsük azt, hogy ők egy év múlva akár a válogatottban is játszhatnak, és akkor bontani kéne.
Mindketten utolsóként mentek be, és írták alá.

A függöny mögött álltunk tízen fiúk. Mindannyian öltönyben, elég furcsán festettünk a sok hétköznapi öltözet után. A legtöbben össze-vissza zselézték a hajukat, kirittyentették magukat, néhányukról úgy kellett lemosni a korrektort (!), ami eltüntette a pattanásokat. Volt azonban olyan gyanúm, hogy a lányok jobban kiöltöztek.
Őket nem láthattuk, még hátul voltak, valószínűleg öltöztek.
Kint éppen az egyesület elnöke beszélt a tavalyi csodálatos szezonról, ahol minden csapat jobb eredményekkel végzett, ha nem is a rangsorban, akkor a dobások aránya lett jobb.
Miután végzett, bejelentette az első csapatot. Az idősebb fiúk vonultak fel a színpadon, kaptak pár kedves szót, aztán már le is vonultak. Következtünk mi. A bemondó elmondta a csapatunk nevét, pár eredményt, majd megjelentünk oldalt.Sorban, egyesével mentünk, egy leadott lista szerint. A színpad oldalán álló férfi mindenkit poszttal és számmal együtt szólított. Irányítóként és csapatkapitányként először én mehettem fel. A posztom mellé még hozzátette, hogy mellette bedobósként is játszok. Utánam Kiki jött, minden egyes névnél tapsoltak, nem volt valami rossz élmény, azt el kell mondani.
Levonultunk, és a nézőtér szélén álltunk meg, ahol a bemondó már kezdte is mondani.
- A ZTE NKK U16-os utánpótlás csapata már évek óta tartja a helyét a bajnokságban. Tavaly hosszas harc után újra ugyanazt érték el, mint tavaly. Hatalmas büszkeség nekünk, hogy őket a mieinknek tarthatjuk. Az előző csapat tagjait mindenki ismerheti, most pedig következzen a húsz leigazolt játékos a 2014/2015-ös szezonra, régi kezdőcsapattal, és új cserékkel! Varga Tünde 14-es számmal, bedobó! - Elsőként Tündi ért fel a színpadra. Fekete pörgős szoknyát viselt, amit a derekánál feljebb húzott, és bele egy sötétkék inget tűrt. Igen. A fekete-fehér általában meghatározott az ilyen eseményeken, de a kék azért lett belecsempészve - az ingünk nekünk is kék volt - hogy a ZTE színeit hangsúlyozzák.
- Fellenger Fanni 16-os számmal, Varga Tünde cseréje! - Egy nagyon magas, számomra ismeretlen lány lépett a színpadra.
Szólították a többieket is, lassan. Mindenkit a cseréje előtt mutattak be, így hamarosan Kisalíz is felért a színpadra. Mindenki ugyanolyan ruhában volt, amilyenben Tündi, a legtöbben valami magasabb sarkú cipőben.
- Várpalota Flóra 12-es számmal, Horváth Zelmira cseréje, center játékos. - vele együtt tizenkilencen álltak a színpadon.
- És végül... A csapatban tíz éve játszó, válogatott-esélyes csapatkapitányunk, irányítónk, bedobó-játékosunk, Horváth Zelmira! - hatalmas dübörgés támadt, Alíz pedig úgy lépett elő, mint a dizájnerek a divatbemutató után. A kezében egy hatalmas rózsacsokrot fogott, amin összeköttetés képpen egy tavaly bajnokság második hely érem lógott. A cipője sarka hatalmas volt, féltem, hogy elesik benne. Nem csak a sarka lehetett vagy hat-nyolc centis, de a lábfején is volt egy kis magasítás. Mindenesetre nagyon jól állt neki. A csokorral a kezében mosolyogva ballagott Kisalíz mellé, és az összes lány egyszerre hajolt meg. Olyan boldog látvány volt. Ők, sportolók végre nem cska kedves kommenteket kapnak, hanem tapsot, ami megjár nekik.

Az edzések augusztus első hétfőjén kezdődtek. Az első edzésünk közös volt, azonban megegyezéses alapon a másodikon már egy másik, spanyol edzővel folytatjuk. Azonban augusztus közepéig csak erősítünk, játszani nem is játszunk. Ennek szellemében terepfutással indítottunk.
A Göcsejben kellemesen fújt a szél, ennek szellemében senki sem gondolta úgy, hogy a kullancsok potenciális zsákmánya lehetne, így mondanom sem kell, mindenki rövidnadrágot húzott. Mintha valami reklámban lettünk volna, a húsz lány ugyanolyan fekete rövidnadrágban sorakozott egy vonalon. Azok a lábak... Hát, nem voltak rosszak. Alíz a sor elején állt, így az övét nem láttam teljesen, viszont kárpótolt a tudat, hogy tudom, milyen.
Gáll mellett pár fotós állt, akik az újságba fotózták az első edzésünket. Főleg a lányokon kattintgatták a képeket, akik persze élvezték. Hozzájuk fűztek hatalmas reményeket, hiszen tavaly a Sopron ellen csak kevéssel vesztettek, idén pedig a fogadások alapján úgy gondolták, nyerik a bajnokságot. Oké, ezeken a képeken elég szedett-vedetten látszanak, elvégre mindenféle mez nélkül olyan mások... Bezzeg ha ugyanolyanban vannak, akkor a rajongókon kívül senki sem különbözteti meg őket.
Alíz elöl állt, egy pillanatra kihajoltam a sorból, és megnéztem magamnak. terepcipőben volt, fekete rövidnadrágban és egy régi magyar fociválogatott mezben, amin hátul a "Horváth 11" felirat virított. Az apja meze. Az egyik fotós külön le is kapta, valami óriási megható dolognak tekintették. A haját egyszerűen felkonytolta, hogy ne zavarja, és zavartalanul ácsorgott. Megdöbbentő volt, hogy nála szinte mindenki magasabb volt, kivéve Kisalíz, aki azonban tényleg nagyon kicsire nőtt.
Elindultunk.

Amikor végeztünk, Alíz fáradtan lerogyott ez fához. Követtem a példáját.
Egy ideig csak csendben ültünk egymás mellett, míg meg nem szólalt a telefonja.
- Szia apu. Igen... Köszi. Itt vagyunk a hídnál. Köszi.
- Eljön értünk. - nézett rám.
- Átjössz később?
- Aha, rendbeteszem magam, kajálok, aztán lesétálok. - mosolygott.