Második Fejezet

Sziasztok,
nem is lenne ehhez sok hozzáfűznivalóm. Második fejezet, jó olvasást. :)

______________

Minden versenyszezon hasonlóan telik el.

Legtöbbször nincs új ellenfél, ugyanazokkal játszunk, bár néha egy-egy új játékos tud meglepetéseket okozni. Ugyanazok a stadionok vannak, nekünk nem építenek folyamatosan újakat, és a döntőt is ugyanott játsszuk. Sajnos ez van, a profi bajnokság ilyen. Az amatőrön mindig vannak újdonságok, de a profiba nem lehet csak úgy nevezni, és ez minden meglepetésből fakadó vicces helyzetet akadályoz. 

A szezon vége néha már felüdülés: hiszen ekkor nevezünk a nyári versenyekre, már érzeni a végét. Nem, nem szokott elegem lenni a kosárlabdából. Imádom ezt a sportot, de nagyon könnyű benne elfáradni. 

Hétfőn még csak délután volt edzésem, de a közelgő meccs miatt az edzőm közölte, hogy egész kedd délelőttre elkér. Ennek anyám nem igazán örült, mondhatni tombolt: utálta, hogy sportoló vagyok, és ennek hangot is adott. 

Szóval kedden reggel a legtöbb iskolással ellentétes irányban baktattam, ugyanis én a sportcsarnok felé igyekeztem, ők meg a belvárosba. A programom sűrűnek ígérkezett: először volt egy edzésem, majd az edzővel megbeszélésem a taktikáról, és egy találkozó a sportorvossal.
A sportcsarnok felé igyekezve leginkább arra gondoltam, hogy a szerelmespárok azt hiszik, hogy hatalmuk van. Rohadt szerencsése, és ezt tudják is: befurakodnak az ember elé a könyvesboltban, közös tálból eszik a krumplit, meg ilyenek. Nekem meg már legem volt abból, hogy én senkinek se kellettem. Vagyis, oké, nem akartam, hogy mindenki utánam bomoljon. Egy embert akartam, hogy szeressen, de nem úgy nézett ki, hogy érzelmeket táplál irántam.
És persze, bennem volt, hogy szeretném Szeretném megtudni, milyen járni valakivel, és irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik tudták. Egyszerűen akartam, bár lehet, túl görcsösen, ezért nem jött össze.
A sportcsarnok elé érve igyekeztem egy fontosabb problémára koncentrálni: a Sopron elleni meccsre. Ők egy nagyon erős csapat, a korosztály legjobbjai, a válogatottba is általában ők kerülnek. Eleve rengetegen vannak, negyvenen egy csapatban, és az edző ebből választ ki úgy tízet aki játszik, így tényleg a legjobbak kerülnek pályára. Mi tizenöten vagyunk, így kevesebb esély van jobbakat felrakni.

- Na, még két kört! - ordított az edzőm, amikor éppen a huszonharmadikkal végeztem a pálya körül. Mindig arra kért, feszegessem a határaimat, és ez általában be is jött. Nekem, mint irányítónak a legfittebbnek kellett lennem: én futok a legtöbbet.
Lefutottam a két kört, majd újabb kettő gyalog levezető következett. A focistadionban voltunk, mert ott nem olyan élesek a kanyarok, így nem árt annyira a bokámnak. A pálya szélén egyedül én futottam, a közepén a focisták edzettek. Most éppen nem apámmal, pedig amúgy ő az edzőjük, mert ő éppen a válogatottnál volt fent Pesten.
- Jó, menjünk be az épületbe. - intett Gáll, mire elindultam az oldalkapu irányába. Bent labdát adott a kezembe, azzal csináltatott gyakorlatokat. A dobótechnikámat csiszoltuk.
Elég szélsőséges játékos vagyok: a korosztály legjobb irányítója, és a legrosszabb dobója. A játékot általában jól és magabiztosan tudom irányítani, de a bedobásaim általában nem az igaziak, csak pár esetben sikerülnek.
Hihetetlen lehangoló, ha sorban hagyod ki a dobásokat. A csuklód már fáj, a térdeidre századszor ereszkedsz vissza, de nem megy. Aztán megpróbálod a center dobást, a palánk alá befutva, de folyton rosszul esel, a bokád már sajog, és hatodszorra tápászkodsz fel a földről. Hülyék, akik azt hiszik, a kosárlabda könnyű sport. Fenéket, az egyik legfájdalmasabb.
A két órás edzésem végeztével az edző az utamra küldött, hogy öltözzek át és zuhanyozzam le az öltözőben, amíg ő összeszedi a papírokat a stratégiához és felviszi a VIP-ba, ahol általában beszélni szoktunk az ilyesmiről.
Az öltözőbe leérve becsuktam magam mögött az ajtót, és szabályosan ledobtam magamról minden ruhát. A zuhany alatt állva hagytam, hogy a forró víz rám ömöljön, amitől hirtelen álmos is lettem, de nem érdekelt. Annál jobban zavart a bokám, ami iszonyatosan fájt.
A zuhanyból kilépve egyik törölközővel a hajam fogtam össze egy másikkal pedig megtörölköztem. Még ott a fürdőhelyiségben bekentem magam testápolóval. Kilépés előtt körbetekertem magamon a törölközőt, és az öltözőrészben előkészítettem magamnak a ruháim. Felöltözés után egy törölközőt terítettem a vállamra, hogy a vizes hajam ne áztassa el a ruhámat, majd végigcsináltam a szokásos hadműveletet a bokámmal: először egy rövid masszás következett - hiába: a sportoló egyszerre masszőr, krémszakértő és hivatásos pályamester-beugró -, majd rákentem a krémet, és a fáslit erősen körétekertem, hogy mindenképpen tartsa. Ezek után jött rám a cipő. Amúgy nagyon hülyén néztem ki, mert a fekete nadrágomon a fehér fásli a vádlin közepéig felkötve, az bizony nem divatos, de csak így érhettem el, hogy ne legyen kínzás az, hogy lépek.
miután egy hadirokkant sebességével felmentem a VIP-be, Gáll már várt a kikészített: ott volt a gépén megnyitva a Sopron szinte össze szezonbeli meccse, a mienk, a dobóarányok, a lehetséges kezdőcsapat-variációk... Annyiféle neonnal húzta ki a szövegeket, hogy a szemem majd belesajdult. A lábamra vigyázva huppantam le vele szemben egy székre, majd a kezembe vettem egy listát, amire jegyzetelt.
- Semmi értelme zónázni. - kezdte. - A Sopron nagy előnye, hogy a stratégiákat ki tudják játszani, főleg azokat, amiket még egy gimnáziumban is tanítanak. Úgyhogy egy újfajta támadáselméletet próbáltam kidolgozni nektek. A következő edzésen kipróbáljuk. A lényege, hogy kizökkentsük őket a betanult dolgokból. - magyarázta, - A kezdőcsapatról kéne beszélnünk.
Hátradőltem a széken és bólintottam.
- Te mint irányító és csapatkapitány természetesen ott vagy - magyarázta, és a nevem felírta egy papírra - melléd természetesen Kisalíz a jó megoldás centernek, ti össze tudtok dolgozni. Jövőre szeretném megpróbálni azt. hogy valaki mással, mondjuk Fannival edzel együtt, mert ő teljesen más stratégiát követ, így meg lehetne lepni a Sopront, de idén már késő lenne belekezdeni. Centernek még Dorinára gondoltam. Az az igazság, hogy a lepattanóknál szükségünk van a magasságára, mert ti ketten átlagmagasságban eleve leviszitek a dolgot. Bedobót játssz irányítóként, ne centert. Ahhoz, hogy valaki elzárjon neked, és dobjon Héli jön, ő is magas. A másik bedobónak Annát választottam, ő is százhetven felett van, de ha tényleg nem jön be, visszaviszem Tündit. Ez neked rendben van?
- Teljes mértékben. - bólintottam. Sosem volt bajom egy csapattársammal sem, és nyilván az edző tudta a legjobban, ki hova való, de azért örültem, hogy a véleményemet kikéri.
Bólintott, majd elővett egy MKOSZ-os lapot, és elkezdte felvezetni rá a kezdőcsapat és a cserék adatait. Mikor az elsővel, az enyémmel végzett, elém nyújtotta, hogy írjam alá. Alákanyarítottam a szokásos Horváth Zelmirát, bár a végére tettem egy "A"-t, nehogy itt nekem azt mondják, hogy nem hivatalos a nevem. Úgy szól a dolog ugyanis, hogy engem kosaras körökben Zelmiraként emlegetnek, de hivatalosan Alíz nevem, a Zelmira csak a második.
- Hányra kaptál időpontot Majorhoz? - kérdezte. Dr. Major Gábor a mi csodálatos doktorunk volt, mindennek a professzora, aki mindenféle sérülésünkből kigyógyított minket, legyen az lábbaj, törött kéz, vagy gyógytornáztatás, mindent elintézett.
- Délre.

Dél előtt tíz perccel már a kórház főépületének lépcsőjén baktattam felfelé. Mondjuk, csinálhattam volna úgy is, hogy megkerülöm az egész kórházat, és közvetlenül az ortopédiára megyek, de az hosszabb lett volna, meg az ember krimirajongóként amúgy is bírja a kórházakat. Szóval miközben központi műtők és mindenféle kórtermek mellett haladtam el, azon szórakoztam, hogy a fáslim hány perc múlva fogja véglegesen felmondani a szolgálatot.
Az ortopédiára beérve leültem a váróban egy csomó néni és lúdtalpas kisgyerek mellé. Ők mind sorban mentek be, azt azonban tudtam, hogy engem szólítani fognak. Nem tudtam, hogy tartsam a lábam, hogy ne fájjon. A fáslin átgennyezett a seb, és iszonyatosan forrónak éreztem. A legtöbben némán nézték a szenvedésemet, de nem is vártam tőlük semmi együttérző dolgot.
12:02-kor Major dugta ki a fejét az ajtón, majd rámnézett:
- Alíz gyere csak.
Nagy nehézkesen felálltam, majd egy pöppet sántítva elindultam az ajtó irányába. Bent a szokásos kezelő fogadott. Már rutinosan ültem fel az ágyra, és vettem le a nadrágom. A legtöbben kiakadnának a dolgon, hogy vetkőzök egy felnőtt férfi előtt, de egy sportoló számára általában nincs olyan, hogy szemérmesség: a karom törésekor például levágták rólam az összes felsőruházatomat, és azóta nem nagyon érdekes, ki mennyit lát belőlem.
Felfeküdtem az asztalra, és vártam a szokásos sebtisztítást, a dorgolását, hogy fejezzem be a mazochizmust. Leült az asztal melletti székre, és szemügyre vette a kötésem, majd lassan kezdte kibontani. A seb láttára felszisszent.
- Ezt helyre kéne hoznunk a Sopron-meccsre, ugye? - tette fel a költői kérdést. - Kitisztítom, feltesszük rá újra a kötést, kapsz egy új fáslit, és akkor megnézzük a forradást.
A legtöbb ember magától értetődőnek tartja, hogy egy sportolónak vannak törései. Azt hiszik, ezek röpke dolgok, amik hozzátartoznak a dologhoz. Az igazság azonban az, hogy egy törés hónapokra eltilt a játéktól, ami, ha éppen te vagy az irányító, a csapat teljesítményének romlásához vezethet. A sportolók számára pedig nem olyan rövid idő az a három hónap. Nekem ebből többször is kijutott: Minden végtagom tört már, illetve zúzódtak a csuklóim is. Mindez egyszerre négy alkalommal, ugyanis a bal lábam és kezem egyszerre szabtam el. A legrosszabbul a jobb lábammal jártam, amin lassú volt a forradás, így érzékenyebb: futásnál például nem tudok vele indítani, mert akkor megfájdul. A csont egy kicsit látszik a bőrömön keresztül, egy friss szem észre is veheti, hogy kicsit ferde. Nekem ezek rengeteg kihagyást jelentettek.
Behunytam a szemem, amíg Major a lábammal foglalkozott. Egy álom volt, ugyanis a kötés kényelmetlen, végig a lábamon kell lennie, sokszor még éjszakára is, nehogy felsértsem alvás közben, így az, amikor fürdéskor és vizsgálatkor levehettem, az fenomenális volt. Gondolom Major direkt nyújtotta a dolgot, mert több mint húsz percet feküdtem az asztalon. Éreztem, hogy fáradt vagyok, hogy el tudnék aludni. Mellettem váltakoztak a betegek, a legtöbb furcsán nézett rám, de Major normális volt, időnként odajött egy kis vízzel hűteni a bokámat - igen, duzzadt is, nem csak sebesen éktelenkedett... - és akkor ejtett el megjegyzést a meccsre, így a legtöbben levágták, miért vagyok ott. Egy nő azt mondta, hogy rám nézve eszébe ötlött, nem a patológiára ment-e. Mondtam, hogy az oda való bejelentkezést nekem is meg kéne ejtenem.
A lábam hűsölésének véget vetve Major megcsinálta a kötést, majd miután magamra húztam a nadrágot, segített felhúzni a cipőt, úgy, hogy ne fájjon. Maga a szenvedés hullámokban tört rám, egyik nap jó volt, a másik nap majd' meghaltam, de aznap úgy nézett ki, hogy meghalok-nap van.
A kórház előtt apám várakozott a kocsijával,a mit a ZTE egyik sofőrje vezetett. Igen, apám nem vezethet. Nem, nem iszik, csupán mozgássérült, de ettől függetlenül edző. Olyan ember, akit a sérülése ellenére is meg akartak tartani a csapatnál, így játékos helyett edzőt csináltak belőle.
- Sziasztok. - pattantam be hátra. Megígértem neki, hogy megnézem az edzését, egyrészt mert nagyon büszke volt a "fiaira" - igen, az egy lánya mellett boldogan tud magának kétszer huszonkét srácot is -, és mert mindig szeretett mutogatni, büszke volt rám, meg nem utolsósorban én is rá. Imádtam nézni, ahogy lefárasztja a srácokat, akikkel szintén jóban voltam, már jó ideje ismertem őket.
A stadion felé menet odaadtam apunak a vizsgálat papírjait, mivel ő edzőként szinte orvosnak is kiképezte magát, úgy értette az ilyen dolgokat.
A stadionba érve már hallottam a srácok hangját, ahogyan üvöltöznek az öltözőkben, így meg sem próbáltam köszönni nekik - úgyse hallják... - hanem lementem az edzők padjára, letettem az apu által kijelölt bójákat.
Nemsokára megérkeztek mindannyian. Apu kiadott nekik húsz kört, és megkért, hogy amíg ő papírokat intéz, helyezzem el a futóiskolához szükséges helyeken a bójákat. Miután mindezzel végeztem, apuhoz sétáltam a pálya közepére.
- Felmegyek a lelátóra, jó?
Bólintott. Onnan szeretem a legjobban nézni az edzést. Nehézkesen átverekedtem magam a pályát a nézőtértől elválasztó drótkerítésen - a lábam miatt tényleg nehéz volt - és annyira ültem csak feljebb, hogy belássam az egész pályát. Közben akaratlanul is átnéztem a stadion szomszédságában található csarnok parkolójába, ahol volt egy kis nyüzsi, de hamar visszafordítottam a fejem a focisták felé, Oké, lehet az ember szerelmes, de ha huszonkét kigyúrt focista srác ugrál előtte lelkesen, akkor azért nem fordítja el a fejét. Így tettem én is.

Az edzés után apuék elvittek az Ady elé. Belépve a volt iskolámba megkérdeztem a portástól, merre van a kilencedik bé terme, mert Dani mesélte, hogy áthelyezték, így nem volt kedvem bolyongani az iskolában, ugyanis ezen a helyen csak pár métert kell megtennem, és máris jönnek a volt tanáraim, és kezdődik az össznépi kérdezősködés. Miután végre kijöttek, persze kaptam pár nézést az osztálytársaktól, akik szerelmesek Daniba, és azt hiszik, a csaja vagyok, de ennyi.
- Kiheverted Esztert? - kérdeztem, amint egy bizonyos távolságra kerültünk a többiektől.
- Ja.
- Vagyis nem.
- Hát nem. - közölte.
- Nem tudok eligazodni rajtad. - ráztam a fejem.
- Pedig rajtam nem nehéz.
- Dehogynem.

Első Fejezet

Megérkeztem. Tudom, legtöbbetekből ez nem váltott ki semmilyen extra kedélyállapoti jellemzőt, és azt is, hogy sokat késtem, de felvételi időszak van, ráadásul a tanárok azt hiszem, most arra verik maguknak, hogy minél több tz-t írassanak egyszerre. Holnap elvileg a kémiával vége, és akkor nagyon boldog leszek. A két nagy álmom közül az egyikbe már felvettek, a kéttannyelvűre, a másik, a matek szak még kérdéses, és azt jelöltem elsőnek. Úgyhogy szurkoljatok! :3 Jó olvasást!

______________

Barna szerintem tartotta a szavát, és még aznap este megfektette Esztert. Mindig is meg akarta, szilveszterkor még a fogadalmai közé is bevette. Ami engem illet, elhatároztam, hogy befejeztem vele. Nem gondolkodom rajta, a nevét se ejtem ki, semmi. Csupán azzal a pár héttel kell számolnom, amíg családi-baráti körben lecseng a szakításunk, és utána élhetem boldogan az életem. 

Szóval este képletesen is lemostam magamról annak a nőnek a mocskát, ittam két méregtelenítő teát - anyám hülyének is nézett, de tizenhárom éves korom óta nem kér különösebb magyarázatot bizonyos dolgokra. Példaképpen vehetjük a felhúzás után két nappal a mosógépben talált lepedőket, vagy amikor még az Eszteres időkben pénzt kértem tőle, megkérdezte, hogy mire, én meg azt mondtam, hogy nem mondom meg. Oké, kérhettem volna gumit Balázstól is, nem feltétlen kellett volna anyámtól pénzt kunyiznom, de ez így jött ki.

Még szerencse, hogy amikor este hazaértem a meki után, nem volt otthon, mert valami eseményre kellett mennie a fotósával cikket írni. Amúgy szeretem, hogy anyám egy újságnál dolgozik, mert rendszertelen időben nincs itthon, ki lehet hagyni az étkezéseket, és egyéb. Oké, a nagymamám is velünk lakik, de ő aznap éppen valami bálon volt a barátnőivel (akikkel a ház előtti padon szoktak ülni és pletykálni...), úgyhogy kihagyhattam a vacsorát, mivel apám nem vette zokon, ha nem tartjuk be az étkezéseket. Szóval én egy köszönés közepette felballagtam a szobámba, miközben ő a húgommal matekozott, még beköszöntem Balázsnak, aztán levágtam a táskám a sarokba, elmentem fürdeni, és bedőltem az ágyba.

Másnap reggel arra keltem, hogy a húgom próbál kihúzni az ágyból. A családunkban megállapodás szerint fél tízkor volt reggeli szombatonként, és a falióra meg negyed tízet mutatott. Nem szeretek korán kelni, de valahogy Kata rángatása elég indok volt ahhoz, hogy lerúgjam magamról a takarót, és lemenni enni.
A lépcsőn leballagva Kata végig a kezem rángatta, és mesélt valamit, de nem nagyon fogtam fel belőle semmit. Addigra sikerült kijózanodnom, amíg megláttam a családot az asztal körül. Persze mindenki tökéletesen éber volt, még Balázs is, csak én ültem úgy, mint aki már a halálra készül.
- És mit csináltatok tegnap? - ez volt anyu kedvenc reggeli kérdése.
- Fociztam.
- Kosaraztam. - kontráztam.
- Röpiztem. - ragyogott Kata.
- Sportos család. - nyugtázta apám.
- Dani, láttam a nőd új képét facebookon... Azon nem gondolkoztál még, hogy... - kezdte, de időben közbevágtam.
- Nem.
- Tudod, az a lány azt hiszi, hogy attól még, hogy te nem vagy fent, az ismerőseid nem látják... - folytatta zavartalanul.
Csak fogtam a fejem, és nem volt kedvem kijelenteni, hogy már nem vagyunk együtt. Nem volt kedvem magyarázkodni, vagy a sajnálkodást hallani. Annak örültem volna a legjobban, ha lett volna valami programom, és akkor elterelhettem volna a figyelmem, és visszazökkenhettem volna a normális kerékvágásba.
- De komolyan, mondd meg neki.
- Jó. - jelentettem ki, és reméltem, hogy leakadnak a témáról. Szerencsére nem feszegették: anyu amúgy sem szeretett velünk a barátnőinkről beszélni, apánknak volt annyi esze, hogy ne anyánk előtt tegye. Balázsról tudtam, hogy négyszemközt meg fogja kérdezni, Kata meg csak annyit fogott fel belőle, hogy Dani fogja egy lány kezét. Előtte mást nem is nagyon csináltunk.
A reggeli hátralévő részében Kata szórakoztatta a családot. Tipikus legkisebb gyerek, imádja, ha rá figyelnek, ha kitűnhet. Nem is nyomjuk el itthon, általában érvényesülhet.
Éppen csendben gondolkozva kevergettem a gabonapelyhet a tányéromban, amikor megszólalt a kapucsengő. Anyu már állt is fel, mert engem pizsamában, nyilván nem kérhetett meg, hogy menjek ki, de nagyon is ajánlottam, hogy valaki olyan legyen, aki nem fog kiröhögni.
- Hoztam kaját! - hallottam Alíz hangját, akit nem zavart különösebben, hogy a családi reggelink közepébe rontott. Mondjuk, anyuék sem akadtak fent rajta, olyan szinten családtag volt, Kata imádta, Balázsnak sem volt vele baja, főleg, ha hozott magával zsömlét is. - Csak csokis volt, lekvárost nem tudtam hozni. - dobta az asztalra a Peck-Snack-es zacskót.
- Te ilyen kurva korán mégis mit érzel? - kérdeztem tőle.
- Nem sokat, ha már így kérdezed. - mondta, és lehuppant egy velem szemben álló székre. - Gondoltam felébresztelek, úgy, hogy fejbeváglak valamivel, de a húgod gyorsabb volt.
Fogalmam sem volt, hogy mit keres itt ilyen korán, hiszen róla mindenki tudta, hogy imád sokáig aludni. Most azonban mégis ott ült előttem, valószínűleg teljes harci tervvel, hogy elterelje a gondolataimat. Kemény csaj, hogy megpróbálja.
Hősiesen kitartott a szobám ajtaja előtt dekkolva, amíg lezuhanyoztam és felöltöztem, bár felajánlottam neki, hogy akár be is jöhet addig, de nem élt vele, azt mondja, hogy "álmodozni szabad.", bár általában az összes perverz megjegyzésre ezt vágja rá, ami kicsit is rá vonatkozik.
Amikor készen lettem, kiléptem hozzá, és elindultunk a városban, csak úgy, céltalanul. Végül úgyis a parkban kötöttünk ki, mint rendesen, a kosárpálya melletti egyik padon ülve eszegettük a péksütit, amit a kedvenc helyéről szerzett.
- Szőkegyerekkel mi van? - kérdeztem.
Alíz azok közé a lányok közé tartozik, akik sok srácot megkaphatnának. Eleve, ahogy kinéz, mert csak ő maga állítja, hogy ronda lenne, meg a stílusa, a hozzáállása... Szóval a legtöbben fantáziáltak róla, meg hasonlók, sokan akarnak a közelében lenni, de ő valahogy egészen beparázott az új emberek megismerésétől: neki elég volt, hogy azokkal nagyon jóban van, akikkel a sors összehozta: velünk a csapat, az apja miatt ismerkedett meg. Viszont ezekhez az emberekhez nagyon ragaszkodott, megbízott bennünk. nehéz is elképzelni, hogy is történhetett az, hogy beleszeretett egy srácba. Még furcsább, hogy a gyerek észre sem vette - legalábbis az állítása szerint. Alíz meg olyat csinált, amit sosem: kétségbeesetten próbálta felhívni magára a srác figyelmét. Egy-egy sikertelen kísérlet után pedig rendszerint sírt, hogy megint hülyét csinált magából előtte, sosem lehetnek boldogok... Az a lány, aki sosem akadt ki egy srác miatt sem, kiakadva ült az ágyamon, és azt mondogatta, hogy "sosem fogunk összejönni...". Én meg azon gondolkoztam, hogy egy ilyen csaj - sztárkosárcsapatban játszik, gyönyörű, vicces, laza és okos, mégis egy falusi bunkó srác kell neki, aki miatt szenved, és a gyerek észre se veszi, milyen szerencsés.
- Újabban felhagytam azzal, hogy megpróbáljam felhívni magamra a figyelmet. - vonta meg a vállát. - Úgyhogy várunk. aztán majd ha nem látom többet, bevallom neki a dolgot, akkor már úgyse számít. Majd ezek után hetvenkét macskával fogok meghalni apám lakásában.
- Na, ott aztán biztos elfér hetvenkét macska. - jegyeztem meg.
- Megragadtad a lényeget. - forgatta meg a szemét. - Olyan jó, hogy tavasz van.
Ja, igen. Alíz tavaszmániás. Ő maga mindig sötétet visel, de maga körül imádja a színeket és a napfényt, a színes kis dolgokat, valami cukit, vagy ilyeneket. De sosem hordja őket, és ezért nehéz kitalálni a szobájáról, hogy valóban az övé.
- Ja, lehet kint játszani. - intettem a pálya felé, majd megrugdostam a labdát, amit a lábával tartott.
- Diszkrét célzás, mi? - kérdezte mosolyogva, mire bólintottam.
- Enyhén.
- Jó, én venni szoktam a lapot. menjünk. - felkapta a labdát a lába alól, és a pálya felé tartott. - Nem mondom, hogy kapj el, mert tudom, hogy gyorsabban futsz, de gyere már, ha így mondod! - kiáltott hátra.
Megfogadtam a tanácsát, és mentem utána.

- Kéne enni valamit. - jelentette ki több mint másfél óra játék után. A betonon feküdt, a fejét a nap felé fordította, de nem sok ideig volt még esélye sütkérezni, mert a fék lassan árnyékot vetettek a testére.
- Jókaizni akarsz, mi? - kérdeztem tőle, bár hülyeséget csináltam: Alíz általában a Jókaiba akart menni kajálni, mert ott lehet kapni a legjobb pizzát Egerszegen.
- Ja, van egy ezresem, adhatsz kölcsön kétszázat, és akkor letudtuk az ebédet. - állt fel.
- Meggyőztél.
A parktól nem messzi Jókaiban szombaton ebédkor voltak egy páran, de egyik sem volt velünk egykorú. Az idősebb párok mind furcsán néztek ránk, amikor én például kihagytam az udvariaskodási köröket - nem húztam ki neki a széket... nagy dolog. - és leültünk egy sarki asztalhoz.
- Mit eszel?
- Kéne kitalálnom egy saját pizzát. Az a baj, hogy olyan nincs, amit az ember enni akar. Paradicsomszósz, sajt, sonka, kukorica, hagymyát most nem eszek, mert még csak ebéd van, de lehet rajta még oregano. A többi fukszot most nem sorolom. - legyintett.
- Ne is.
- Szóval mesélj csak erről a szakításról! - közölte.
- Most?
- Igen, lehetőleg. - könyökölt az asztalra. - Ti folyamatosan veszekedtetek, mégis mi volt olyan gáz, hogy akkor most vége legyen?
- Már megint azt hitte, hogy megcsalom.
- Nézd, ha féltékeny, akkor valószínűleg szeret. - vonta le a következtetést.
- Lányból vagy, ezért mondod. Ez azt jelenti, hogy nem bízik bennem. Én pedig nem leszek együtt valaki olyannal, aki kvázi nem bízik bennem.
- Jó, ez logikus, de esetleg be is bizonyíthatnád neki, hogy nem így van, és akkor minden boldog lenne.
- Nem bírod a csajt, de mégis ki akarsz vele békíteni? - kérdeztem, mert nem igazán értettem a dolgot.
- Nekem sosem Eszter volt a fontos, hanem az, hogy jól éreztétek magatokat együtt. ha szeretted, akkor menj, aztán szerezd vissza.
- Nem. Azt hiszi, befolyása van felettem, csak mert idősebb, vagy nem tudom. Nem érdekel engem az a nő.
- Jó, hát te tudod. Én nem tudom átérezni a helyzetedet, de azt hiszem nem is akarom.  Bár ti nagyon közel álltatok egymáshoz.
- Az nem is kifejezés. Egy réteg ruha nem választott el minket. - motyogtam magam elé, de meghallotta, és felröhögött.
- Perverz célzás arra, mit is műveltetek akkor, amikor nem vetted fel. Értem én.
- Apuci kicsi hercegnője ismer ilyen célzásokat?
- Jajj, anyuci pici fia meg be meri vallani hogy lefeküdt a barátnőjével? Anyádnak is el merted mondani? - vágott vissza. Igen... Apuci kicsi hercegnője anyuci pici fiacskájával vitatkozik. Patthelyzet.
- Szerintem ezt a témát hagyjuk.
- Úgyis sejti, nem hülye. Ha nem, akkor apád már régen elmondta neki. A szülők pletykásak. Ilyenkor szerencsés, ha éppen elváltak. - vonta meg a vállát.
- Ejtsük a témát.
- Persze, még játszod is, hogy magánügy. Nem mintha nem beszéltél volna róla nekem...
- De te nem vagy az anyám.
- Nos, látod, ez a legszerencsésebb motívum az életemben. - közölte.
Nemsokára megérkezett a pincér, felvette a rendelést, így Alíz szerencsére ejtette a témát.
- Kivel játszotok legközelebb? - kérdezte.
- Körmend.
- Abból tömegverekedés lesz. - húzta össze a szemöldökét.
- Tudom. - vontam meg a vállam.

Délután hazaérve anyám megkérdezte, mi van Eszterrel, így kénytelen voltam neki elmondani, hogy szakítottunk. A veszekedésünk témáját azért nem részleteztem, és ő sem kérdezte. Ebben szerencsém volt anyámmal: Balázzsal olyan szinten követelőző volt a részletek szintjén, hogy tőlem sokszor már nem mer kérdezni. Hát, igen, a testvérem azt a taktikát választotta, hogy mindent elmondott anyámnak, akit szerintem emiatt rémálmok gyötörtek, így abbahagyta a faggatózást.
A szobámba érve ledobtam az edzőtáskát az ajtó mellé, majd bekapcsoltam a gépemet. Abban a pillanatban, ahogy ültem volna le a székre, megcsörrent a telefonom, amit tompán hallottam a - természetesen - lent hagyott kabátom zsebéből. Szerencse, hogy a csarnok akusztikája miatt általában a maximumra van hangosítva.
Normális esetben nem rohantam volna, de mivel erősen közeledtünk a szezon végéhez, kialakult egyfajta forródrót a csapattagok között. Ha volt fent új videó arról a csapatról, akivel legközelebb játszottunk, ki kellett elemeznünk egy edzővel, hogy tudjunk ellenük taktikázni. Bár, a mi helyünkön a sorrendben nem volt miért harcolni: húsz csapatból hatodikok voltunk, és ha minden ezután következő meccsünket nyerjük, negyedikek leszünk. A lányok helyzete volt érdekes, ők holtverseny elsők voltak, és hamarosan meg kellett vívniuk a meccset a Sopronnal, ami mindig véres, a mentők jellemzően túlterheltek.
- Haló. - szóltam bele. A csengőhang a Blow volt, így fogalmam sem volt, ki hív. Ez nekem az alapértelmezett, csak néhány embernek van külön beállítva.
- Kinga vagyok. - szólalt meg a hívó, mire ösztönösen vágtam fejbe magam, hogy rá kéne nézni a kijelzőre, mielőtt felveszi az ember.
- Szia Kinga. - erre nem tudtam mit mondani. Oké, ő az, és mit akar?
- Nem érsz rá esetleg holnap? Találkozhatnánk. - vetette fel, mire az agyam rohamosan kereste a megfelelő elutasítást.
- Öhm, anyámnak kell segítenem. A gépén frissítünk egy szoftverprogramot. A HT ONE654-et. Elég hosszú lesz. - nyögtem ki.
- Rendben, akkor majd máskor. Szia! - köszönt el, és letette.
Mi a faszom az a HT ONE654? - gondolkoztam el. A random hazugságok mestere lehetnék, ha lenne ilyen cím, esküszöm. Kinga lerázása elsőbbséget élvez minden létező listán, úgyhogy szerencsére nem vagyok kiakadva magamra, hogy hazudtam neki.
Ezúttal felvittem magammal a telefont. Tanul az ember a hibáiból.
A bátyám szobája a lépcsőn való felérésemmel egy időben vágódott ki, rajta pedig maga Balázs rontott ki. A bátyám elég jellegzetesen hasonlít rám, ahogy a húgom is: bár mindketten inkább arcra és szemre. Kata ugyanis még sötét és bongyor, Balázs valamilyen vörösesbarnás árnyalatú, én pedig a szőkülés szélén álltam. Anyánk szőke, apánk barna, és a születésünkkor mindannyian apánkra hasonlítottunk, de aztán én és Balázs is változtunk. Kata is fog, biztos vagyok benne.
- Dani mi van a csajoddal? - kérdezte a lépcsőfordulóban állva.
- Milyen csajommal? - kérdeztem vissza, és úgy tűnt, ezzel tulajdonképpen meg is adtam a kérdésére a választ, mert továbbindult.
A szobámba érve aktivizáltam magam a Twitteren, majd megnéztem a Torrent letöltéseim között, mi jött le napközben, majd amikor megláttam a zöld karikát, elindítottam a Long way down-t.