Második Fejezet

Sziasztok,
nem is lenne ehhez sok hozzáfűznivalóm. Második fejezet, jó olvasást. :)

______________

Minden versenyszezon hasonlóan telik el.

Legtöbbször nincs új ellenfél, ugyanazokkal játszunk, bár néha egy-egy új játékos tud meglepetéseket okozni. Ugyanazok a stadionok vannak, nekünk nem építenek folyamatosan újakat, és a döntőt is ugyanott játsszuk. Sajnos ez van, a profi bajnokság ilyen. Az amatőrön mindig vannak újdonságok, de a profiba nem lehet csak úgy nevezni, és ez minden meglepetésből fakadó vicces helyzetet akadályoz. 

A szezon vége néha már felüdülés: hiszen ekkor nevezünk a nyári versenyekre, már érzeni a végét. Nem, nem szokott elegem lenni a kosárlabdából. Imádom ezt a sportot, de nagyon könnyű benne elfáradni. 

Hétfőn még csak délután volt edzésem, de a közelgő meccs miatt az edzőm közölte, hogy egész kedd délelőttre elkér. Ennek anyám nem igazán örült, mondhatni tombolt: utálta, hogy sportoló vagyok, és ennek hangot is adott. 

Szóval kedden reggel a legtöbb iskolással ellentétes irányban baktattam, ugyanis én a sportcsarnok felé igyekeztem, ők meg a belvárosba. A programom sűrűnek ígérkezett: először volt egy edzésem, majd az edzővel megbeszélésem a taktikáról, és egy találkozó a sportorvossal.
A sportcsarnok felé igyekezve leginkább arra gondoltam, hogy a szerelmespárok azt hiszik, hogy hatalmuk van. Rohadt szerencsése, és ezt tudják is: befurakodnak az ember elé a könyvesboltban, közös tálból eszik a krumplit, meg ilyenek. Nekem meg már legem volt abból, hogy én senkinek se kellettem. Vagyis, oké, nem akartam, hogy mindenki utánam bomoljon. Egy embert akartam, hogy szeressen, de nem úgy nézett ki, hogy érzelmeket táplál irántam.
És persze, bennem volt, hogy szeretném Szeretném megtudni, milyen járni valakivel, és irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik tudták. Egyszerűen akartam, bár lehet, túl görcsösen, ezért nem jött össze.
A sportcsarnok elé érve igyekeztem egy fontosabb problémára koncentrálni: a Sopron elleni meccsre. Ők egy nagyon erős csapat, a korosztály legjobbjai, a válogatottba is általában ők kerülnek. Eleve rengetegen vannak, negyvenen egy csapatban, és az edző ebből választ ki úgy tízet aki játszik, így tényleg a legjobbak kerülnek pályára. Mi tizenöten vagyunk, így kevesebb esély van jobbakat felrakni.

- Na, még két kört! - ordított az edzőm, amikor éppen a huszonharmadikkal végeztem a pálya körül. Mindig arra kért, feszegessem a határaimat, és ez általában be is jött. Nekem, mint irányítónak a legfittebbnek kellett lennem: én futok a legtöbbet.
Lefutottam a két kört, majd újabb kettő gyalog levezető következett. A focistadionban voltunk, mert ott nem olyan élesek a kanyarok, így nem árt annyira a bokámnak. A pálya szélén egyedül én futottam, a közepén a focisták edzettek. Most éppen nem apámmal, pedig amúgy ő az edzőjük, mert ő éppen a válogatottnál volt fent Pesten.
- Jó, menjünk be az épületbe. - intett Gáll, mire elindultam az oldalkapu irányába. Bent labdát adott a kezembe, azzal csináltatott gyakorlatokat. A dobótechnikámat csiszoltuk.
Elég szélsőséges játékos vagyok: a korosztály legjobb irányítója, és a legrosszabb dobója. A játékot általában jól és magabiztosan tudom irányítani, de a bedobásaim általában nem az igaziak, csak pár esetben sikerülnek.
Hihetetlen lehangoló, ha sorban hagyod ki a dobásokat. A csuklód már fáj, a térdeidre századszor ereszkedsz vissza, de nem megy. Aztán megpróbálod a center dobást, a palánk alá befutva, de folyton rosszul esel, a bokád már sajog, és hatodszorra tápászkodsz fel a földről. Hülyék, akik azt hiszik, a kosárlabda könnyű sport. Fenéket, az egyik legfájdalmasabb.
A két órás edzésem végeztével az edző az utamra küldött, hogy öltözzek át és zuhanyozzam le az öltözőben, amíg ő összeszedi a papírokat a stratégiához és felviszi a VIP-ba, ahol általában beszélni szoktunk az ilyesmiről.
Az öltözőbe leérve becsuktam magam mögött az ajtót, és szabályosan ledobtam magamról minden ruhát. A zuhany alatt állva hagytam, hogy a forró víz rám ömöljön, amitől hirtelen álmos is lettem, de nem érdekelt. Annál jobban zavart a bokám, ami iszonyatosan fájt.
A zuhanyból kilépve egyik törölközővel a hajam fogtam össze egy másikkal pedig megtörölköztem. Még ott a fürdőhelyiségben bekentem magam testápolóval. Kilépés előtt körbetekertem magamon a törölközőt, és az öltözőrészben előkészítettem magamnak a ruháim. Felöltözés után egy törölközőt terítettem a vállamra, hogy a vizes hajam ne áztassa el a ruhámat, majd végigcsináltam a szokásos hadműveletet a bokámmal: először egy rövid masszás következett - hiába: a sportoló egyszerre masszőr, krémszakértő és hivatásos pályamester-beugró -, majd rákentem a krémet, és a fáslit erősen körétekertem, hogy mindenképpen tartsa. Ezek után jött rám a cipő. Amúgy nagyon hülyén néztem ki, mert a fekete nadrágomon a fehér fásli a vádlin közepéig felkötve, az bizony nem divatos, de csak így érhettem el, hogy ne legyen kínzás az, hogy lépek.
miután egy hadirokkant sebességével felmentem a VIP-be, Gáll már várt a kikészített: ott volt a gépén megnyitva a Sopron szinte össze szezonbeli meccse, a mienk, a dobóarányok, a lehetséges kezdőcsapat-variációk... Annyiféle neonnal húzta ki a szövegeket, hogy a szemem majd belesajdult. A lábamra vigyázva huppantam le vele szemben egy székre, majd a kezembe vettem egy listát, amire jegyzetelt.
- Semmi értelme zónázni. - kezdte. - A Sopron nagy előnye, hogy a stratégiákat ki tudják játszani, főleg azokat, amiket még egy gimnáziumban is tanítanak. Úgyhogy egy újfajta támadáselméletet próbáltam kidolgozni nektek. A következő edzésen kipróbáljuk. A lényege, hogy kizökkentsük őket a betanult dolgokból. - magyarázta, - A kezdőcsapatról kéne beszélnünk.
Hátradőltem a széken és bólintottam.
- Te mint irányító és csapatkapitány természetesen ott vagy - magyarázta, és a nevem felírta egy papírra - melléd természetesen Kisalíz a jó megoldás centernek, ti össze tudtok dolgozni. Jövőre szeretném megpróbálni azt. hogy valaki mással, mondjuk Fannival edzel együtt, mert ő teljesen más stratégiát követ, így meg lehetne lepni a Sopront, de idén már késő lenne belekezdeni. Centernek még Dorinára gondoltam. Az az igazság, hogy a lepattanóknál szükségünk van a magasságára, mert ti ketten átlagmagasságban eleve leviszitek a dolgot. Bedobót játssz irányítóként, ne centert. Ahhoz, hogy valaki elzárjon neked, és dobjon Héli jön, ő is magas. A másik bedobónak Annát választottam, ő is százhetven felett van, de ha tényleg nem jön be, visszaviszem Tündit. Ez neked rendben van?
- Teljes mértékben. - bólintottam. Sosem volt bajom egy csapattársammal sem, és nyilván az edző tudta a legjobban, ki hova való, de azért örültem, hogy a véleményemet kikéri.
Bólintott, majd elővett egy MKOSZ-os lapot, és elkezdte felvezetni rá a kezdőcsapat és a cserék adatait. Mikor az elsővel, az enyémmel végzett, elém nyújtotta, hogy írjam alá. Alákanyarítottam a szokásos Horváth Zelmirát, bár a végére tettem egy "A"-t, nehogy itt nekem azt mondják, hogy nem hivatalos a nevem. Úgy szól a dolog ugyanis, hogy engem kosaras körökben Zelmiraként emlegetnek, de hivatalosan Alíz nevem, a Zelmira csak a második.
- Hányra kaptál időpontot Majorhoz? - kérdezte. Dr. Major Gábor a mi csodálatos doktorunk volt, mindennek a professzora, aki mindenféle sérülésünkből kigyógyított minket, legyen az lábbaj, törött kéz, vagy gyógytornáztatás, mindent elintézett.
- Délre.

Dél előtt tíz perccel már a kórház főépületének lépcsőjén baktattam felfelé. Mondjuk, csinálhattam volna úgy is, hogy megkerülöm az egész kórházat, és közvetlenül az ortopédiára megyek, de az hosszabb lett volna, meg az ember krimirajongóként amúgy is bírja a kórházakat. Szóval miközben központi műtők és mindenféle kórtermek mellett haladtam el, azon szórakoztam, hogy a fáslim hány perc múlva fogja véglegesen felmondani a szolgálatot.
Az ortopédiára beérve leültem a váróban egy csomó néni és lúdtalpas kisgyerek mellé. Ők mind sorban mentek be, azt azonban tudtam, hogy engem szólítani fognak. Nem tudtam, hogy tartsam a lábam, hogy ne fájjon. A fáslin átgennyezett a seb, és iszonyatosan forrónak éreztem. A legtöbben némán nézték a szenvedésemet, de nem is vártam tőlük semmi együttérző dolgot.
12:02-kor Major dugta ki a fejét az ajtón, majd rámnézett:
- Alíz gyere csak.
Nagy nehézkesen felálltam, majd egy pöppet sántítva elindultam az ajtó irányába. Bent a szokásos kezelő fogadott. Már rutinosan ültem fel az ágyra, és vettem le a nadrágom. A legtöbben kiakadnának a dolgon, hogy vetkőzök egy felnőtt férfi előtt, de egy sportoló számára általában nincs olyan, hogy szemérmesség: a karom törésekor például levágták rólam az összes felsőruházatomat, és azóta nem nagyon érdekes, ki mennyit lát belőlem.
Felfeküdtem az asztalra, és vártam a szokásos sebtisztítást, a dorgolását, hogy fejezzem be a mazochizmust. Leült az asztal melletti székre, és szemügyre vette a kötésem, majd lassan kezdte kibontani. A seb láttára felszisszent.
- Ezt helyre kéne hoznunk a Sopron-meccsre, ugye? - tette fel a költői kérdést. - Kitisztítom, feltesszük rá újra a kötést, kapsz egy új fáslit, és akkor megnézzük a forradást.
A legtöbb ember magától értetődőnek tartja, hogy egy sportolónak vannak törései. Azt hiszik, ezek röpke dolgok, amik hozzátartoznak a dologhoz. Az igazság azonban az, hogy egy törés hónapokra eltilt a játéktól, ami, ha éppen te vagy az irányító, a csapat teljesítményének romlásához vezethet. A sportolók számára pedig nem olyan rövid idő az a három hónap. Nekem ebből többször is kijutott: Minden végtagom tört már, illetve zúzódtak a csuklóim is. Mindez egyszerre négy alkalommal, ugyanis a bal lábam és kezem egyszerre szabtam el. A legrosszabbul a jobb lábammal jártam, amin lassú volt a forradás, így érzékenyebb: futásnál például nem tudok vele indítani, mert akkor megfájdul. A csont egy kicsit látszik a bőrömön keresztül, egy friss szem észre is veheti, hogy kicsit ferde. Nekem ezek rengeteg kihagyást jelentettek.
Behunytam a szemem, amíg Major a lábammal foglalkozott. Egy álom volt, ugyanis a kötés kényelmetlen, végig a lábamon kell lennie, sokszor még éjszakára is, nehogy felsértsem alvás közben, így az, amikor fürdéskor és vizsgálatkor levehettem, az fenomenális volt. Gondolom Major direkt nyújtotta a dolgot, mert több mint húsz percet feküdtem az asztalon. Éreztem, hogy fáradt vagyok, hogy el tudnék aludni. Mellettem váltakoztak a betegek, a legtöbb furcsán nézett rám, de Major normális volt, időnként odajött egy kis vízzel hűteni a bokámat - igen, duzzadt is, nem csak sebesen éktelenkedett... - és akkor ejtett el megjegyzést a meccsre, így a legtöbben levágták, miért vagyok ott. Egy nő azt mondta, hogy rám nézve eszébe ötlött, nem a patológiára ment-e. Mondtam, hogy az oda való bejelentkezést nekem is meg kéne ejtenem.
A lábam hűsölésének véget vetve Major megcsinálta a kötést, majd miután magamra húztam a nadrágot, segített felhúzni a cipőt, úgy, hogy ne fájjon. Maga a szenvedés hullámokban tört rám, egyik nap jó volt, a másik nap majd' meghaltam, de aznap úgy nézett ki, hogy meghalok-nap van.
A kórház előtt apám várakozott a kocsijával,a mit a ZTE egyik sofőrje vezetett. Igen, apám nem vezethet. Nem, nem iszik, csupán mozgássérült, de ettől függetlenül edző. Olyan ember, akit a sérülése ellenére is meg akartak tartani a csapatnál, így játékos helyett edzőt csináltak belőle.
- Sziasztok. - pattantam be hátra. Megígértem neki, hogy megnézem az edzését, egyrészt mert nagyon büszke volt a "fiaira" - igen, az egy lánya mellett boldogan tud magának kétszer huszonkét srácot is -, és mert mindig szeretett mutogatni, büszke volt rám, meg nem utolsósorban én is rá. Imádtam nézni, ahogy lefárasztja a srácokat, akikkel szintén jóban voltam, már jó ideje ismertem őket.
A stadion felé menet odaadtam apunak a vizsgálat papírjait, mivel ő edzőként szinte orvosnak is kiképezte magát, úgy értette az ilyen dolgokat.
A stadionba érve már hallottam a srácok hangját, ahogyan üvöltöznek az öltözőkben, így meg sem próbáltam köszönni nekik - úgyse hallják... - hanem lementem az edzők padjára, letettem az apu által kijelölt bójákat.
Nemsokára megérkeztek mindannyian. Apu kiadott nekik húsz kört, és megkért, hogy amíg ő papírokat intéz, helyezzem el a futóiskolához szükséges helyeken a bójákat. Miután mindezzel végeztem, apuhoz sétáltam a pálya közepére.
- Felmegyek a lelátóra, jó?
Bólintott. Onnan szeretem a legjobban nézni az edzést. Nehézkesen átverekedtem magam a pályát a nézőtértől elválasztó drótkerítésen - a lábam miatt tényleg nehéz volt - és annyira ültem csak feljebb, hogy belássam az egész pályát. Közben akaratlanul is átnéztem a stadion szomszédságában található csarnok parkolójába, ahol volt egy kis nyüzsi, de hamar visszafordítottam a fejem a focisták felé, Oké, lehet az ember szerelmes, de ha huszonkét kigyúrt focista srác ugrál előtte lelkesen, akkor azért nem fordítja el a fejét. Így tettem én is.

Az edzés után apuék elvittek az Ady elé. Belépve a volt iskolámba megkérdeztem a portástól, merre van a kilencedik bé terme, mert Dani mesélte, hogy áthelyezték, így nem volt kedvem bolyongani az iskolában, ugyanis ezen a helyen csak pár métert kell megtennem, és máris jönnek a volt tanáraim, és kezdődik az össznépi kérdezősködés. Miután végre kijöttek, persze kaptam pár nézést az osztálytársaktól, akik szerelmesek Daniba, és azt hiszik, a csaja vagyok, de ennyi.
- Kiheverted Esztert? - kérdeztem, amint egy bizonyos távolságra kerültünk a többiektől.
- Ja.
- Vagyis nem.
- Hát nem. - közölte.
- Nem tudok eligazodni rajtad. - ráztam a fejem.
- Pedig rajtam nem nehéz.
- Dehogynem.