Harmadik fejezet

Átkoztam azokat az embereket, akik eljöttek a meccsre. Ott álltam a stadion előtt, a befelé hömpölygő tömeget figyeltem a jegyárusoknál, miközben a bérletemet szorongattam. Alíz már bent volt, és minden bizonnyal síkideg állapotban rugdosott valamit az öltözőben. Még vettem egy mély levegőt, hogy felkészüljek a több órás hisztire, amit a kezdőcsapat mind az öt tagjától meg kell majd hallgatnom, és a bejárat felé indultam. Átverekedtem magam a tömegen, és a bérletet felmutatva kértem egy karszalagot az egyik ott álló diákmunkás csajtól.

A csarnok kezdett megtelni, de még éppen időben értem oda, azelőtt pár másodperccel, hogy elzárták volna a nézőteret a pályától. A gondok köszönt, kitárta, majd utánam végleg becsukta. Lebaktattam a lépcsőn, közben pedig felmértem a terepet. A dobosok a szokásos helyükön álltak, a Sopron kettőt is hozott, a bírók a labdákat ellenőrizték. Egy pillanatra Gállt is láttam, amint a pálya mögötti térbe vonul az egyik újságíróval. Kelemen Kíra, az ellenfél irányítója már kint parádézott, látványosan dobálgatott egy saját maga által hozott labdával. Észrevette, hogy ránézek, így integetett. Nem viszonoztam a kedves köszöntését, inkább elfordítottam a fejem. Az ellenfél az ellenfél.

A nézőtér alatti öltözőbe lépve teljes volt a felfordulás. Persze, húsz lány nem semmi egy légtérbe zárva, de itt most idegesség és taktikai megbeszélés volt. A másod és pályaedző Sziki egy táblán mutogatott, mire mindenki bólogatott, de összességében úgyis tudtuk, hogy vesztes lesz a meccs. A Sopron az örök rivális, és sajnos jobb, a ZTE pedig évek óta az örök második. A lányoknak nem tetszik a megalázó szerep, de ellene elég nehéz tenni.
- Meg fogunk halni. - közölte Alíz gyászos hangon. Neki, akinek fontos volt az egója meg a méltósága, csak a Sopron meccs volt akadály. Általában már előtte hetekkel ki volt akadva miatta.
- Dani. - szólított meg. - Segíts. - felém nyújtotta az izomszorítót. - A lábamra kéne.
Engedelmesen megfogtam a szalagot, és a vádliján a megfelelő helyre illesztettem. Bár Alízt mint haveromat kezeltem, azért fel tudott izgatni egy ilyen helyzet, amikor egy jó csaj (bevallom, annak tartom) lábát fogdoshatom. Azért próbáltam magamnál maradni, nehogy hülyét csináljak magamból, és nagy nehezen kezdtem elválni a lábától. A szexelvonás kezdeti jelenségei.
Idegesen sóhajtva léptem el tőle, és a velük szembeni padra ültem le, felhúzott lábakkal és kissé összegömbölyödve, nehogy valaki is észrevegye, hogy mennyire fel tudott húzni a dolog. A szememet elég nehezen vettem le a lábáról, elvégre megbámulni való volt. Kisalíz észrevette, hogy a barátnőjét bámulom, és felhúzott szemöldökökkel adta a tudomásomra, hogy nem igazán érti a helyzetet. Értékeltem, hogy nem ordította el magát, vagy ilyesmi, de ahogy néztem, okom volt hinni, hogy magyarázkodnom kell majd a dolgok miatt.
Éppen a fejemet ingattam Kisalíz felé, Alíz kérdőn rám nézett.
- Semmi. - legyintettem. Alíz lenyúlt a lábához, hogy megigazítsa a szorítót, közben pedig végigsimította a térdét. Ó, a fenébe!
A legtöbb srác ötödiktől nyolcadikig a lányöltözőben akar lógni, utána viszont szerintem gyökeresen változik a helyzet. Velem is ez volt, inkább kimentem, minthogy lebukjak. Amint az ajtó felé indultam, Kisalíz röhögésben tört ki, mire a legtöbben felé néztek.
- Mégis mi a fenét vihogsz? - kérdezte Fanni idegesen. - Kikapunk!
- Semmi, csak eszembe jutott az a kép a nyúlról... - mentette ki magát elég ügyesen, bár ő sosem volt túl improvizatív jelenség. Miközben magyarázott, egyenesen a szemembe nézett, mint aki tud valamit.
Az öltözőn túl a pályára jutottam, ahol persze a legtöbb embernek csak útjában álltam, így leültem a kispadra, és a takarítókat figyeltem. A pálya mellett labdával ült az utánpótlás kezdőcsapat, akiket arra szedtek oda, ha valaki elesik, akkor töröljék fel az izzadtságot a padlóról, nehogy elcsússzanak. Szegények még nem tudják, milyen csicska munkára fogják be őket.
Alízék hamarosan jöttek kifelé, addig lehűtöttem magam. Beálltak a pályára gyakorolni, és már előre sajnáltam őket, tudtam, hogy veszíteni fognak. Mindezt ők is tudták, úgyhogy nem voltak túl lelkesek. Alíz mozgásán például láttam, hogy a lába erősen megtörten mozog, szinte éreztem, milyen nehéz lehet neki, hiszem nekem is volt hasonló bajom. Arra gondoltam, hogy eltűnök innen, és nem nézem végig a haláltusájukat, de az nekik se esett volna jól, úgyhogy maradni kényszerültem. Alapjáraton szívesen járok a lányok meccseire: bírom is őket, a kosarat meg természetesen favorizálom, sok itt a haver és az ismerős, és a legtöbbször a hangulat is jó. De ez, amit a Sopron meccseken csinálnak ez nyilvános megaláztatás.
A lányok hamarosan felálltak a körgyűrűre, és elkezdődött a meccs. Az első pont a miénk lett, de utána a Sopron látványosan elhúzott. A félidőben Alíz már úgy jött le, hogy ő innen elmegy, nem érdekli. Aztán persze visszament a pályára, de szerencsétlen majdnem elbőgte magát. És, ezzel nem volt egyedül.
Persze, kikaptak a végén. Mindannyian lehúztak a pályáról, amíg én a győztesek fotózkodását néztem. Alíz mellettem állt, és megvárta, míg mindenki bemegy.
- Utolsónak kell elhagyni a süllyedő hajót, nem? - kérdezte, majd megfordult.

Másnap tudtam, hogy sokáig fog aludni, mivel ki kell hevernie a dolgot, meg ha otthon volt, az anyjánál, akkor nem engedték meg neki, hogy nyolcnál tovább feküdjön, így az apjánál pótolta be az alváshiányt.
Időzítettem: akkor akartam menni, amikor a nagyapja már elmegy otthonról az apjával együtt. Nos, igen, az apja bírt, főleg a bátyám miatt, aki az ő csapatában játszott, de a nagyapja valahogy mindig olyan furcsa volt. Igazából mindenkivel, de én azért egy kicsit tartottam tőle. A nagymamájától nem kellett, ő egy tündér volt, mindig jól teletömött, ha náluk jártam.
Talán Alízék tudhatják maguknak az egyetlen olyan lakást Zalaegerszegen, ami kétszintes. Eleve beköltöztek a második emelet középső lakásába, de az első emelet jobb szélső lakója eladta nekik a lakást. van egy kisebb csücsök, ahol a két lakás összeér, itt lett kiépítve a lépcső. Az eredeti, második emeleti lakás a társasági központ lett, nappalival, konyhával és a nagyszülők szobájával, az első szinten pedig Alíz és az apja rendezkedtek be. A lakást zuggá alakították, a konyha kis étkező lett, ahol csakis kizárólag chipset és a kedvenc üdítőiket tárolták, volt csocsó és biliárdasztal is.
A másodikon lévő ajtón közlekedett a család, így felmentem oda, majd miután a nagymama beengedett, lementem az alsó szintre. A számításaim bejöttek, Alíz egyedül volt otthon. A negatív dolog az volt, hogy aludt. Így leültem a székébe, és vártam, hogy felébredjen.
Narancssárga virágos takaróját  nyakig felhúzta, pedig nem volt már hideg. A haja összeborzoltam terült szét a párnáján, szóval összességében olyan nyugodt látványt nyújtott. Szerettem nézni az embereket, ahogy alszanak, mert akkor nagyon gondtalannak tűntek. Alízzal is így voltam.
Miközben azon tűnődtem, hogy nem sül meg, felébredt. Először csak mozgolódni kezdett, majd megszólalt.
- Te mégis mit keresel itt? - kedves volt, mondhatom, de ezt betudtam annak, hogy most kelt fel.
- Vidítani jöttem.
- És vetkőzős fiúkat is hoztál magaddal? - kérdezett vissza csípőből, majd lerúgta magáról a takarót. A látványra azért nem voltam felkészülve, hiába vagyunk csak barátok, ő azért mégis lány. Éppen ezért igyekeztem a falra összpontosítani, amikor a virágos rövidnadrágjában és a fehér trikójában felállt, és a szekrénye felé sétált. - Örülnék, ha elfordulnál. - közölte, mire hálásan löktem meg a széket a fal irányába.
Fiú vagyok, abból a fajtából aki látott és hallott már lányt vetkőzni, úgyhogy a hangjaiból ki tudtam szűrni, mit csinál éppen. Pontosan tudtam, mikor veszi fel a melltartót, mikor húzza rá a pólóját.
- Jó, fordulhatsz. - mondta, mire visszalöktem magam. Egyszerű farmer rövidnadrág volt rajta egy sötétzöld ujjatlannal, ami az alja felé bővült. A nyakába akasztotta a repülőgép alakú nyakláncát, közben pedig hátradobta a világosbarna haját. Nem fésülte meg. - Mivel akarsz felvidítani? Három ponttal kaptunk ki azoktól a kurváktól.
- Mutatok egy sokkal elbaszottabb meccset.
- Ha arra gondolsz, amikor a húgod a szomszéd kiscsajt verte meg röpiben, akkor nem vagyok rá kíváncsi. El van cseszve az egész. Idén is csak második hely.
- Jövőre jobb lesz.
- Hát, én nem hitegetném magam. Beszéltél azzal a ribanccal?
- Miért beszéltem volna?
- Mert én igen. Rámírt, hogy kapjam be. Először nem értettem. Aztán leesett. utána összeszidtuk egymást, végül lelépett. Szeretem, amikor azt mondod, megvered, aki bánt, de őt ne verd meg, mert az erőszaknak minősül.
- Nem terveztem többször hozzáérni. - ráztam meg a fejem.
- Helyes. - bólintott. Valamiért összevissza sétált a szobában, nem ült le. - Menjünk valahova, ingerszegény a környezet.
- Pálya?
- Nehogy a kosárlabdával gyere nekem. Tegnap vertek laposra és törték el majdnem még egyszer a lábam. - emlékeztetett. - Jolly?
Bólintottam. A Jolly Ranger az uszoda melletti rockkocsma szerű hely volt, ahol jó zene szólt, olcsó volt a pia (meg az üdítő is), és általában oda jártunk, ha nem a Jókaiban kajáltunk, vagy nem a mekiben reggeliztünk a többiekkel.
- Menjünk. Kösd be a lábad. - emlékeztettem.
- Dobd ide a jégkrémet, légyszi.
- Nincs is itt fagyi. - néztem körbe a rendetlen szobában.
- A jeges krémet, amit a lábamra szoktam kenni. - helyesbített, mire megvilágosodtam, és felvettem az asztalról.
Alíz az ágya szélére ült, és elkezdte belemasszírozni a krémet a lábába. Hülye lennék azt mondani, hogy nem volt szexi, ahogy csinálta, de ismét elhessegettem a gondolatot. Inkább örültem, amikor már bekente és bekötötte. Felállt, hogy indulhatunk, felvette a szemüvegét, majd indulatosan a tükörbe nézett. Benne visszatükröződött mind a 155 centije.
- Tessék, most úgy nézek ki, mint egy divatkurva, akinek csak azért van kötése, mert szexinek hiszi.
- Boldogítson a tény, hogy nem vagy az. - jobbat nem tudtam mondani.
- Hát te tényleg nem vagy együttérző. - bólintott. - Menjünk már.
Az úton szerencsétlen végig sántikált, de közölte, hogy ah meg merem sajnálni, megüt. Engedelmesen viselkedtem, nem ajánlottam fel, hogy megyünk kismotorral, hanem hagytam, hadd legyen a halálán. Ilyenek a jó barátok.
A Jolly-ba érve kint ültünk le. Alíz Fantát rendelt, én meg Colát.
Alíz eléggé csendben volt, de meg is értettem. Lassan kialakult nála egy egyszerű rituálé: a Sopron-meccs után senki se nézhetett tévét, nem olvashatta el a Zalát, és nem nézhette meg a Facebookot. Alíz nagyon jól tudta, mit fog viszont látni a médiafelületeken, így megvárta, míg leül a dolog.
- Én nehezen értem meg azokat az embereket, akik boldogok valakivel, aztán szakítanak. Oké, ha már nem boldogok, akkor oké. De ha boldogok?
- Addig nem is fogod megérteni, amíg nem kerülsz ilyen helyzetbe. - mondtam nagy bölcsen. Nem igazán sikerült játszanom a tapasztaltat, Alíz elröhögte magát, és mire végiggondoltam a szituációt, én is csatlakoztam hozzá.