Tizenhatodik Fejezet

Sziasztok,
ezzel a résszel nem terveztem előbb érkezni, de holnap este valószínűleg nem leszek wifikörnyezetben, illetve csak lassú nettel, így ma kiposztolom. :D Aztán a következő tényleg jövő szerdán jön, akkor már az első három napomról is be tudok számolni. :D Remélem tetszeni fog, az észrevételeket várom lent kommentben. :)

- Dani... - kezdte. Rá néztem. - Mi a baj?
Azt hittem, megáll bennem a ütő. Azt hittem, nem tud semmit. vagy! Lehet, hogy mindent tud, mert Kisalítz elmondta neki, és így akar tőrbe csalni, vagy... Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy miért kérdezi, mit tud, mit nem... Mert akármilyen furcsa, letettem arról, hogy mondjuk, meghódítom. Nem volt szándékom a ténnyel, hogy szerelmes vagyok belé, mert úgyis csak elrontanám a dolgot.
- Semmi... Ki mondta, hogy valami bajom lenne? - kérdeztem rá.
- Nem versz át. Kiki és Kisalíz is kijelentette, hogy van veled valami, de megesketted őket, hogy nem mondják el senkinek, és hogy ezalól én is kivételt képzek. Tudod, nem azért kérdezek rá, mert rosszul esett, és mert mindent tudni akarok. Azért, mert szerintem te nem vagy jól.
- Jól vagyok! - közöltem erőteljesebben.
- Akkor miért vagy ilyen velünk? Meg sem szólalsz, ha többen vagyunk.
- Nem, ez nem így van.... - védtem magam. Eszem ágában sem volt elmondani az igazságot, de a következő kérdésével valahogy bűntudatot ébresztett bennem:
- Akkor csak velem?
- Nem, ez nem agy van...
- Tudod, hogy nem tudok érzelmi alapon vitatkozni! Tudod, hogy én az vagyok, aki homokba dugja a fejét inkább, mint hogy egy szubjektív vitát folytasson. De ha már megkérdeztem, akkor választ is akarok!
- Alíz... - kezdtem bele ebbe az egészbe. - Tudod, miért vettem el a labdád akkor? - kérdeztem. Oké, időnyerésnek volt, de Alíz szereti a sztorikat hallgatni, meg amúgy mondani, úgyhogy bevált. Rám nézett, és figyelmesen hallgatott, mintha nem tudná, mi fog következni. Pedig biztos voltam benne, hogy tudja. - Mert meg akartalak ismerni. Ne vedd sértésnek, de nem úgy néztél ki, mint aki csapattag lesz, és féltem, hogy akkor nem látlak már. De érdekeltél. Így elvettem a labdád. És nesze, utána beszélgettünk! Engem érdekelt apuci picikéje, az edző lánya! Engem érdekeltél, amikor idősebbek lettünk, amikor eljöttél onnan, amikor ballagtam, mindig. Most is. Ne mondj semmit. Nem kell semmit sem mondanod rá. Tudom, sok mindent elcsesztem, de nem, nem kell semmit sem mondanod. Ha akarod, most rögtön elfelejtjük ezt a beszélgetést. - eddig nem néztem a szemébe. Lehajtottam a fejem, és az alkonyatban sötétedő törölközőt kezdtem tanulmányozni.
- Nem akarom elfelejteni. - mondta. Felemeltem a tekintetem. Úgy döntöttem, hogy ha idáig eljutottam, akkor folytassuk.
- Tudod, sokáig észre sem vettem, mit jelentesz nekem. mit jelent ez az egész "barátság". - rajzoltam idézőjelet a levegőbe. - Akkor jöttem rá, amikor sírtál. Amikor megírtad a levelet. Akkor leesett.
- Azóta...? - kérdezte halkan.
- Azóta.
- Három hónapja?
- Három hónapja. - helyeseltem. - Nem akartam semmit sem megváltoztatni. Mert szeretlek. És most nem lehetek a közeledben úgy, ahogy eddig. Mert gondolom nem akarod. - habogtam össze-vissza. Azt  tudom, hogy ha egy lány zavarba jön, az aranyos, de fogalmam sem volt, fordítva mit gondolhat rólam.
- Ha nem is így. - mondta. Látszott rajta, hogy magabiztosnak próbálja tettetni magát. - Akkor máshogy. - közelebb hajolt hozzám. Éreztem, hogy mit akar, de nem mertem elhinni. Tudtam, hogy akármilyen kötél szakad, ha nem teszem meg, akkor semmi sem sül ki belőle. Így max nem lesz a válasz, és elcseszem. De megtettem. Én is odahajoltam, és megcsókoltam.
Nem, ez nem afféle tökéletes első randis csók volt. Alíz nagyon bizonytalan volt, én már kevésbé, két barátnő után azért egy csók nem számított olyan nagy dolognak. Aha, hittem én azt. Ez az egész sokkal különlegesebb volt, mint akárki mással, akivel eddig eljutottam idáig. Nem rontott az élményen, hogy kicsit ügyetlen volt, vagy hogy azért egy csókhoz messze ültünk egymáshoz.
Nem is tartott sokáig. Mindketten elhúzódtunk a másiktól, azonban ő megmozdult. Nem tudtam, mit fog tenni, így csak ültem, ahogy eddig is. Felemelte a testét, és hozzám közelebb huppant le. Nem nézett a szemembe, csak a vállam felé hajtotta a fejét, és a vállgödrömbe fúrta az arcát. Nem tudtam, mit jelent ez: most akkor szeret, vagy megbánta? Mindettől független átöleltem, és szorongattam egy kicsit.
Egyszer csak elfordította a fejét, felém, mire nem engedtem az ölelésből, de ránéztem.
- Szeretlek. - mondta. Képtelen voltam mit kezdeni ezzel a szóval. Féltem, hogy utána jön a "de csak barátként" rész, úgyhogy inkább kivártam. De nem mondott semmit. Feszülten néztem le rá, de mivel egyre sötétedett, nem láttam teljesen az arcát. Végül a keze elmozdult mellőlünk, és átölelve a nyakam, megcsókolt.
Azonnal vettem a lapot. Ez már tovább tartott, mint az első, és sokkalta igazibb volt. Szorítottam magamhoz a derekánál fogva, és már ő sem ült, inkább térdelt, a magassági különbségeink miatt. Iszonyatosan jó volt végre érezni, hogy mellettem van, hogy igazából velem van. Ezek után végre teljes bizonyosságot kaptam arról, hogy a barátnőm lesz. Hiszen nem ezt tenné, ha nem így lenne, nem?
Mikor távolabb került tőlem, az egyik strandi lámpa fénye éppen rá esett, így láttam a szemét. Mosolygott. A térdelésből lecsúszott ülőhelyzetbe, lábait két oldalra hajlította be. Nekem már a látványtól is fájtak a végtagjaim, nemhogy még ilyeneket is csináljak. Boldognak tűnt, ahogy ott ült előttem.
- Veled akarok lenni. - közölte. -  Érted?
- Én is. - válaszoltam erre, és magamhoz húztam. Nehezen hittem el, hogy mindez, ami velünk történik, igaz, de a tetteink, az ami történt, ezt bizonyították. Magamhoz öleltem, igazából. Nem úgy, ahogy eddig öleltük egymást. Azért eddig még akkor sem mentem el, amikor még úgy éreztem, csak barátok vagyunk. Megremegett a testem, amikor megéreztem a kezét a hátamon. Mintha simogatta volna, de mégsem. Karmolásnak sem mondtam volna, hiszen Alíz rágta a körmét, csak akkor tudott karmolni, ha éppen hagyott egy kis élesen leszedett részt a szélén, de pólón át ez érezhetetlen volt. Különös mozdulata végén szinte belekapaszkodott a pólómba. Én a nyakához dörzsöltem az orrom. Imádtam az illatát. A dezodora, a parfümje keveredett a saját illatával. Ezeket a mesterséges dolgokat azonban csak messziről lehetett érezni. Ha ilyen közel hajoltam hozzá, már érződött az a tipikus Alíz-illat. Éreztem, hogy megborzong, és tudtam mitől: utálta, ha valaki a vállához vagy a nyakához ér, valamiért fenyegetésnek, kényelmetlennek érezte. Azonban tudtam, hogy ha ezzel is így lenne, akkor már rég nem ölelkeznénk, úgyhogy feltételeztem, hogy tetszik neki.
Nem akartam elengedni, de szükségem volt rá, hogy megkérdezzem, mit gondol. Tudni akartam, mi jár a fejében.
- Veled akarok lenni. - ismételte. - Szeretlek. Nem tudom mióta. De szeretlek. - mondta.
- Mégis hogyan?
- Úgy, hogy szentül hittem, hogy a szeretet meg a szerelem két külön dolog. Az is. Csak nehezen fogtam fel, hogy az egyikből lehet a másik. Itt akarok lenni mindig, ahol most.
- Már nem azért, de anyád lehet lecseszne, ha egy pokrócon ücsörögnél télen a befagyott Balaton partján minusz húsz fokban. - közöltem, bár tudtam, hogy nem ideillő, a szarkazmusom megmaradt.
- Mindig képes vagy nagyon gyorsan odacseszni a szép pillanatokat. - bújt ki az ölelésből a szemembe nézve. - Nem is te lennél.
- De te engem szeretsz, nem? - kérdeztem vissza.
- Hogy juthattam idáig.... - nem láthattam, de tudtam, hogy megforgatta a szemét, majd újra megölelt. Persze, én is szerettem őt ölelgetni, de fogalmam sem volt, mi ez a hirtelen szeretetroham. Alíz azonban választ adott rá.
- Amúgy ezt csak azért csinálom, mert fázom.
- Szólhattál volna előbb is. - nevettem fel, majd a táskámhoz nyúltam, hogy kivegyem belőle a pulcsim. A hátára dobtam a neonzöld darabot, aminek következtében Alíz mintha világított volna.
- Oké, akkor most megkérdezem rendesen. - vettem egy mély levegőt. - Leszel a barátnőm?
- Leszek. - vigyorodott el, és ennek következtében a pulcsimban úgy nézett ki, mint egy kis kobold.

Kilenc felé elindultunk fel a partról, mert Alíz anyja fél tízig engedett kimenőt. Mikor felkaptam a táskámat a vállamra, és ő is felállt a hátizsákjával, felé nyújtottam a kezem. Egymásba simuló tenyerekkel vágtunk neki az előttünk álló négyszáz méternek.
A ház előtt valahogy mindketten magunkhoz húztuk a kezünket, néma jelként, hogy ez most még titok.
- Tartsuk meg egy kicsit magunknak. Most még élvezni akarom, hogy nincs pletyka, nincs kibeszélés. Nem kell, hogy anyám is faggasson. - kért, mire bólintottam. Én is féltem tőle, hogy az én szüleim mit szólnak majd mindehhez.
Felérve a lakásba azzal szembesültem, hogy Ágiék a rakodó/vendég-szobában alszanak, enyém a nappali. A nappali, a kihúzható ággyal, amelynek ajtaja pont Alíz szobájának ajtajára nézett. Hajjaj, gondoltam, de persze bólintottam. Szerencsétlen barátnőm - iszonyat jó érzés volt így nevezni - kapta a feladatot, hogy nekem megágyazzon, a szülők addig megpróbálták letenni a gyerekeket aludni. Alíz előszedte a szekrény aljából az ágyneműt meg a lepedőt, majd lehuppanva az ágy egyik szélére elkezdte felhúzni. A falnak támaszkodva néztem. Imádtam őt nézni. Nem beleszólni abba, amit csinál, mert sokszor olyan aranyosan belefeledkezett dolgokba, például a kosarazásba, hogy vétek lett volna félbeszakítani.
Ő ment elsőként zuhanyozni. Ültem az ágyon, és a víz csobogását hallgattam. Nem ment ki a fejemből a csuromvizes Alíz látványa, ami még délután ivódott bele. Közben a telefonommal babráltam, ide-oda húzogattam a menüt. Örökkévalóságnak tűnt, mire kilépett a fürdőből.
Pizsiben volt, egy nagy kék Benetton pólóban és egy apró mintás szürke-fehér nadrágban. A haja alja tiszta víz volt, azt igazgatta, amikor megállt előttem.
- Mi van a Tv-ben? - kérdezte, és lehuppant mellém. Vészesen közel, először azt hittem, az ölembe ül. Ami azt illeti, örültem volna neki.
- Mindenki lefeküdt aludni. - közölte, és oldalra nyúlt, hogy lekapcsolja a villanyt. Csak a tévé, és egy kis lámpa világított, ő pedig félig nekem dőlve, a fejét a vállamra hajtva meredt a tévére.
- Mi ez?
- Valami idióta valóságshow lehet. - találgattam, és a bal kezemmel még közelebb húztam magamhoz. Az egyik kezét végül már a mellkasomon pihentette.
Fél óráig váltogattuk a csatornákat miután én is lefürödtem, majd visszaültem mellé, mire azt vettem észre, hogy komolyan fáradok. Egyre többször hunytam le a szemem, és maradt is úgy. Közös megegyezéssel döntöttünk az alvás mellett, ő bement a szobájába, én pedig magamra húztam a takarót a kihúzott ágyon, és az ajtót kezdtem bámulni. Nehéz éjszakánk lesz, gondoltam.

Másnap reggel kómásan kerestem az éjjeliszekrényem, de persze nem találtam. Helyette valami másba akadt a kezem. Puha volt, és egy pár pillanat után már rá is jöttem, mi az. Valakinek a lába. Hirtelen megijedtem, hátha Alíz anyjáéba kapaszkodom, vagy ami még rosszabb, a keresztapjáéba, de amikor kipattant a szemem, a barátnőm mosolygott rám.
- Jó reggelt. - köszönt. Halk volt, így arra jutottam, hogy nem sokan lehetnek ébren a házban. Lassan felültem a kanapén, és elfogadtam a kinyújtott kezét. - Gyere! - felhúzott, be a szobájába.
Ahogy beértünk, halkan becsukta magunk mögött az ajtót, és megcsókolt. Ha eddig fáradtnak éreztem magam, akkor rögtön felébredtem, ahogy a barátnőm hozzám bújt, majd gyengén a fotelba lökött.
- Elfordulni. - közölte.
- Miért is?
- Mert felöltöznék. - mutatott végig magán.
- Nekem így is jó vagy.
- Ne is álmodj róla, hogy így maradok. Sietek. - erre sóhajtva a másik irányba néztem. Tényleg nem kellett sokat várnom, rekordidő alatt elkészült. - Nézhetsz.
Rögtön elfordítottam a fejem. A sárga-kék pöttyös fürdőruhájában állt előttem, és éppen a fekete rövidnadrágját vette fel. Nem arra készültem, hogy fürdőruhában fogom látni, de azért nem esett nehezemre nézni. Ő is észrevette, hogy figyelem, megállt a mozdulattal, ahogy a pólóját vette fel.
- Néha pisloghatsz is. - mosolygott, majd felvette, és a táskájába kezdett pakolni.
Mindig is imádtam a szobáját, bár nem tükrözte őt teljességgel. A falak világosak voltak, ahogy a bútorok is. Alíz azonban úgy takarta el ezeket, ahogy tudta, mindenhova plakátokat, fényképeket ragasztott, és telepakolta az alig tizenhárom négyzetméteres területet a cuccaival. Persze, ez ő, mindig is tudtam, hogy imádja kidekorálni az életterét képekkel, egyebekkel, de két dolog mégis megzavart, mintha nem is nála lennék: a világos színek, és a kosaras dolgainak teljes hiánya.
Alíz másik szobája, az apjáék lakásában sokkal inkább őt jellemezte. A falai narancssárga színben pompáztak, nagyon világos narancsban, a bútorai pedig világos juharban, de a sok poszter és egyéb miatt mégis kissé sötétnek tűnt, pedig az épület sarkán volt, az ablakán kinézve a szomszédos saroképület egy ugyanilyen szobáját lehetett megpillantani. A polcain kosaras trófeák sorakoztak a repülőmodellek társaságában, alattuk szögeken az összes, közel harminc érme. A falon bekeretezett régi rajzok, mezek álltak, képekkel, a könyvespolca pedig regényekkel teli volt. Az íróasztalán nyoma sem volt tancuccoknak, egy régi tolltartó mellett rajzcuccok és nagy fa rajztábla árválkodtak folyamatosan a vázlatfüzetek mellett. Az ajtaján a "Zelmira" felirat díszelgett, körülötte matricákkal, mindenféle képekkel.
Ahogy elrakodta a dolgait megfogta a röplabdáját, és hozzám vágta.
- Ne felejtsd el hozni. - közölte, és leült velem szembe az ágyára. Nem ágyazott be, nem is vártam el tőle. Bár az anyja megkövetelte a katonás rendet, a barátnőm lázadt ellene, így az apjánál például sosem volt rend a szobájában, és itt, a parton is próbálta érvényesíteni az akaratát. - Úgy megyek el a táborba, hogy ugye ti indultok, és kitesztek engem a strandon. Nincs kedvem biciklizni. - vonta meg a vállát.
Fél nyolckor indultunk kocsival. Én és Alíz hátra ültünk, a keresztanyjáék meg értelemszerűen előre.
- Merre is kell kanyarodni? - kérdezte Ági Alízt, aki előrehajolva magyarázta az útvonalat. lassan bekanyarodtunk a strand elé, ahol a barátnőm kiszállt. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan is búcsúzzunk el egymástól, de akkor korszakalkotó ötletem támadt.
- Bekísérem. - közöltem, és én is kipattantam. Még nem szedtek jegyeket, és könnyedén bejutottunk a strandra. Egy ideig a röplabdapályák mellett sétáltunk, de Alíz egyszer csak megállt, és szembefordult velem.
- Közelebb ne menjünk. - kérte - Meglátnak, és kérdezősködni fognak.
- Nekem jó. Hiányozni fogsz. - magamhoz húzva megöleltem. Ő a földre dobta a táskáját és belém kapaszkodott.
- Te is nekem.
- Mikor jössz?
- Szombaton meccsem van Karoson. Szóval szerintem vasárnap. - mondta, és megcsókolt. Tudtam, hogy lassan el kell búcsúznunk egymástól, így csak öleltem magamhoz. Egyszer csal elhúzódott tőlem, nagyon hirtelen. Utólag rájöttem, hogy a tőlünk pár méterre elsétáló pár lány miatt.
- A csapattársaim. - magyarázta.
- Melyikek a "barátnők"? - értette, mire célzok, így megfordult a karjaimban, és nem túl feltűnően mutogatni kezdett.
- Van az, amelyiknek pöttyös a fürdőruhája, és éppen eszik. Ő a normálisabb, a mások a szőke, rózsaszín cuccokban. Ő a hülye.
- Értem. Egyik se néz ki valami észvesztően. Ellenben te...
- Ne folytasd, elpirulok. - közölte, és megcsókolt. - Lassan menned kell.
- Még egy perc. - kértem, és lehajoltam hozzá. Ez volt a búcsúcsókunk. Utána elengedte a kezem, és egy lépést távolodott. - Szia.
- Szia. - megfordultam, és kihátráltam a strandról, miközben néztem, ahogy odasétál a csapattársaihoz. 

Tizenötödik Fejezet

Sziasztok!
megérkeztem a tizenötödik fejezettel, hamarabb, mert az előző résszel jól átvertelek titeket, bocsánat... Így úgy gondoltam, ha az késett egy csomót, ez miért ne jöhetne előbb? És akkor a következővel visszaállunk arra, hogy szerdánként... Igen, imádlak titeket, de a vége miatt ne öljetek meg és nem ér előre megnézni! :)

Nem volt valami meleg nyarunk, annyi egyszer biztos. Egyik délután a röplabda edzőtábor kellős közepén éppen végeztem a napi edzéssel, és indultam haza. A buszmegállóban állva anyu hívott, és közölte, hogy Ágiék Keszthelyen vannak, mert eljönnek hozzánk. Anyu szerint a keresztanyuék már Hévízen vannak, szóval vagy várjam meg őket, vagy szálljak fel a buszra. Mivel éppen abban a pillanatban gördült be a jármű, közöltem, hogy megyek a busszal, nem várom meg.

Amúgy egész jó volt, bár az osztályom hülye a kosárhoz, de attól még elszórakoztunk egymáson. A buszon még integettem Nettinek, majd bedugtam a telefonom fülhallgatóját, és az út végéig Train-t hallgattam. Én egyszerűen imádom a Drive by-t! Ez a kedvenc számom, persze csak a nyolcvanas évek béli slágereim után-után-után.
Imádtam Ágiékat, ők olyan közvetlenek és kedvesek voltak. Nem csak a nagynénémként vagy a keresztanyumként, hanem inkább testvéremként tekintettem rá. A lányára, Lillára pedig a testvéremként, mindig is ő volt a nővérem, csak Isten valószínűleg tudta, hogy ha testvérnek teremt minket, akkor anyánk nem bírt volna velünk. Viszont ez sem lett egy rossz megoldás.
Hazaérve lecseréltem a ruhámat, amit sikeresen szétizzadtam, egy farmer rövidnadrágra és bordó felsőmre. Még éppen húztam át az ujját a nyakamon, amikor hallottam a dudát a ház elől. Máris hallatszott Ági nevető hangja, ahogy anyut üdvözli. A keresztapám, Lajos már el is nyomott egy viccmaratont, mire feléjük futottam. Éppen beértek a kertbe, ahogy a nyakukba ugrottam, majd kissé csalódottan néztem körbe.
- Lillát nem hoztátok? - kérdeztem.
- Nem, de van jobb. - mosolygott Ági sejtelmesen. Nem értettem, mire mondja, de leesett, amikor Dani előugrott a kerítés mellett futó tuják mögül. Azonnal leakadtam Ági nyakából, és inkább az övébe vetettem magam. Úgy nézett ki, ez egy nyakba-ugrálós nap lesz. - Hát te? - kérdeztem, miután kiörömködtem magam.
- Nem hittem volna, hogy ezt túlélem, de az emberi szervezet csodákra képes. - közölte, amikor elengedtem. - A kérdésedre válaszolva éppen roppant művészien sétáltam haza a hobbiboltból, amikor sikeresen észrevettek a keresztanyádék, és közölték, hogy ők már pedig el akarnak hozni hozzád, ha már Lilla éppen Sopronban van. - magyarázta meg az ittlétét. Derűsnek tűnt, nem olyannak, mint amilyennek az elmúlt hetekben láttam. Ennek meg duplán örültem. - Strand? - kérdezte.
- Strand. - bólintottam.
Felmentünk a házba, anyuék pedig követtek minket. A szobám előtt hátrafordultam Danihoz.
- Mondanám, hogy ne haragudj, elég rendetlen, de te jogosan rávágnád, hogy a tiéd rosszabb, és hidd el, nem tiltakoznék, mert tudnám, hogy igazad van. - közöltem, majd benyitottam.
Amúgy tényleg rendetlenség volt. Üvöltött a Train 50 ways to say goodby, az ágyam ugyan be volt ágyazva, de mivel nem figyeltem oda, a pokróc legyűrődött róla, így a sárga virágos ágynemű fele teljesen látszott, a kispárnám valahol a szőnyeg másik szélén feküdt, az asztalomon egy szabad négyzetcentimétert nem lehetett találni, a kisszekrény előtt pedig gátként feküdtek a ruháim.
- Oké, ez tőled szokatlan. - állapította meg, de nem zavartatta magát. Levetette magát a fotelba, miközben én a szó szoros értelmében bemásztam a szekrénybe, hogy előkeressem a sok fürdőruhám egyikét - balatoni lányként csak úgy lehet menő az ember, ha sok van neki -, amely valamilyen csoda folytán meg is lett. Beledobáltam az egyik táskámba egy törölközővel és egy üveg hűtött Fantával együtt, meg egy naptejjel és nagyjából készen is voltam. Dani felállt, közölte, hogy neki a kocsiban van a cucca, és elköszöntünk anyuéktól. Anyu persze még utánam ordított, hogy "csak akkor mehetsz el, ha rend van a szobádban, de mivel vele szemben a hazugság mestere lettem, utánaordítottam, hogy persze, minden a legnagyobb rendben".
- Most fussunk, mielőtt bemegy. - és sprintben nekieredtünk. Dani kiszedett egy nagy zöld táskát a csomagtartóból, majd mentünk is lefelé. Négyszáz méterre laktunk a partról, így körülbelül negyed óra alatt értünk le, kényelmes tempóban.
- Szóval ma voltam délelőtt edzésen, és Laci nagyon jól akart célozni, Gáll meg éppen belesétált a képbe. Remélem zúzódással megússza. - mesélte az edzés részleteit.
- Mikről le nem maradok, amíg azokkal a nyavalyásokkal táborozok... - állapítottam meg.
- Azért a ZTE táborba is jössz, nem?
- Persze. Ki nem hagynám, hogy apu ne figyeljen minden két percben. - forgattam meg a szemem. Bírom én apám, csak hát, ha ugyanott edző, ahol én játszok, az néha ciki.
- Szerintem apád jó fej.
- Hát, nem arról van szó. Ez olyan, mintha a ti osztálykirándulásotokra anyád menne veletek. - kerestem hasonlatot, mire Dani elhúzta a száját. - Igazad van. - jelentette ki.
- Remélem egy ismerőssel sem futok össze. Mondjuk, nem mintha évek alatt sok embert megismertem volna ezen a helyen. - filozofáltam.
- Fogadunk, hogy ez nem fog összejönni.
- Hidd el, tudom én azt. - válaszoltam. És abban a pillanatban megpillantottam Laurát. Anyu fodrászának lányaként jóban kellett vele lennem, pedig irtózatosan gyűlöltem: mindenből poént csinált, idősebbnek akarta tettetni magát, pedig még csak ötödikes volt. Ő is észrevett engem, nem nagyon fogta fel, hogy valaki mással vagyok, így odajött.
- Szia Alíz! - Danira ügyet se vetett, vagy nem tudta kezelni, hogy egy srác áll mellettem, vagy nem is akarta. pedig biztos be szeretett volna vágódni nála, hiszen Laura zsenge kora ellenére olyan radarral rendelkezik, hogy az nem igaz. Minden srácra rögtön odakapja a fejét. - Hogy vagy? - kérdezte.
- Jól, köszi. Te? - gondoltam, akkor érdeklődök egyet én is.
- Persze, mi is. Nem akarlak ám zavarni, csak gondoltam, köszönök. Szia! - és elment. Nem is tudtam esetleg elköszönni tőle, már fel is pattant a biciklijére, és tekert fel a dombon.
- Ezt meg mi lelte? - kérdezte Dani, amikor már beálltunk a pénztárhoz. Felmutattam a bérletem, Dani meg a nevelőapámét, csak letakarta a képét.
- Ő ilyen. Szerintem kinézett magának. - közöltem.
- Mi? Engem? Kizárt. - állította határozottan. A fiúk hülyék, akkor jöttem rá. Nem nagyon veszik észre, ha egy csaj megőrül értük.
- De! Hidd el, láttam. Ez a kiscsaj minden srácnak tetszeni akar, aki magasabb nála, és csak egy kicsit is helyes! - állítottam határozottan, miközben a vízbe kicsit benyúló részre vezettem, hogy ott tegyük le a cuccot.
- Te helyesnek tartasz? - kérdezte. Akkor bántam meg, hogy ezt így fogalmaztam meg.
- Éppen megtűrlek magam mellett. - mondtam mosolyogva, mire ő is elvigyorodott, és megállt a kis "félsziget" közepén. - Akkor itt jó? - kérdezte.
- Persze. megyek és átveszem ezt. - közöltem, felemelve a táskámból a fürdőruhámat. Nem mintha nem az lett volna rajtam, hiszen a röpitáborból jöttem, de tiszta homok volt, ráadásul ez a kék-citrom pöttyös "csakjátszanihordom" fürdőruha volt, hiszen a sportmelltartó alatt teljesen jó volt, nem zavarta a nyakam, meg kopott is volt, de nem akartam máshol hordani, mert egyrészt már tényleg nem az a legszebb darab volt, másrészt a kötője megbízhatatlannak bizonyult, de mint mondtam, a sportmelltartó mindig megfogta.
- Megyek veled. Úgyis arra van a kajás, nem? Meghalok egy kóláért.
Én megálltam a spirálos öltözőnél, és bementem. Mindig is utáltam az ilyeneket! Le kellett dobálnom a ruháim a földre, amit akárki láthatott, ráadásul ha nem éppen fürdőruha lett volna rajtam, akkor hova rakom a rendes bugyit, melltartót? Hajjaj, micsoda dilemmák.
Gyorsan felvettem a másikat: Sötétkék és világos szürkésbarna volt, tekert felsőrésszel. Az egyik felén kék, a másikon barna, a kéken kis virág alakú kivágásokkal. Azok alatt látszott a barna anyag, úgyhogy nagyon jól nézett ki. Az alsó része teljesen sötétkék volt, ugyanezzel a tematikával. Megkötöttem a kötőjét a nyakamban, mert tudtam, hogy ha mi hülyülünk a vízben, akkor biztos csinálok valami olyat, amitől leesik. felvettem a rövidnadrágom, mivel utáltam a strandon bugyiban közlekedni. A pólón is gondolkoztam, de az már hülyén vette ki volna magát.
- Ha most olyat játszunk, hogy baromi sokáig fogsz öltözködni, akkor közlöm, hogy nem vagyok vevő rá... - szólalt meg Dani. Kicsit megijedtem, mert azt hittem, kóláért ment, de úgy nézett ki, már visszaérkezett. Még utoljára végignéztem magamon, és kiléptem a strandra.
Dani már átöltözött, vagyis levette a pólóját. Irigyeltem a fiúkat, mert egy: az átöltözés nekik csak ennyi, kettő: nem kellett a felső részt figyelni, hogy egy óvatlan pillanatban leesik-e, vagy nem oldódik-e ki a kötője. Amikor kiléptem, már elsétált egy métert, háttal nekem, de egy másodpercnyi kocogással hamar beértem.
- Tessék. - nyomott a kezembe egy kis üveges Fantát. - nem vagyok bunkó, hoztam neked is.
- Ó, valaki milyen udvarias lett, mióta az első találkozásunkkor elvette a labdám.
- Jó, az nem azért volt. - kezdett mentegetőzni.
- Ó, ne tettesd! - röhögtem.
- Elmeséljem? Mindenki úgy volt veled, hogy téged nem szabad bántani, mert te vagy az edző lánya, a "Gyula bácsi" lánya. Mindenki hímes tojásként bánt veled, direkt hagytak neked plusz egy labdát. Gondoltam, oké, nem úgy néz ki a csaj, mint aki besértődne, úgyhogy leszedtem a lepattanót. Te mg kerestél magadnak egy másikat.
- Először azt hittem, visszadobod. - mondtam.
- A fenéket. Meg akartam mutatni, hogy vagyok én akkora fenegyerek, hogy elszedem az "edző bácsi" lányának a labdáját.
- Ja, így kezdődött a nagy barátság.
- Először néztelek, akkor olyan kicsi voltál. Megkérdeztem a Gáll-t, hogy ő biztos megvan-e ez a kiscsaj öt, és mondta, hogy meg. nagyon kicsinek néztél ki. Kiszúrtalak magamnak. A többiek féltek tőled, mert hogy biztos beárulsz minket apádnak, meg futsz hozzá. Még most is csókosnak, meg apuci pici lányának tartanak. Néha tényleg annak tűnsz.
- Hogyan? - kérdeztem vissza.
- Amikor edzés után vele mész haza. vagy amikor felülsz a lelátóra az edzésén. Még a legnagyobb hidegben is. Tudom, hogy neki sokat jelent, ha megnézed, de a többiek így gondolják.
- Mindenki?
- Hát, az irigyeid. A srácokat nem érdekli, szerintük nem vagy az.
- Na, ha a saját nemem nem is, ti legalább bírtok.
- Mi bírunk. - közölte.
A cuccunkhoz visszaérve lepakoltuk a ruhákat - Dani csak ledobta - és bementünk a vízbe.
- Elvileg nem hideg, én ebéd után voltam bent a ribancokkal. - és beleléptem. - Oké, két faluval arrébb melegebb volt.
- Adj neki esélyt, vagy lefröcsköllek.
- Meg ne próbáld! - utasítottam. - különben... Én is téged!
- Nem hat meg. - vonta meg a vállát, és pár méterrel beljebb fejest ugrott. Mikor feljött, megrázta a haját - gondolom, nagyon fontos volt - és rám nézett. - Az Aquaparkban nőttem fel.
- Én is, de engem átszoktattak.
- Nem menekülsz, elkaplak! - már futott is. Nem tehettem mást. Nem mehettem ki a partra, mert ott simán beér, mert ő velem ellentétben képes volt hosszú távon futni. Ellenben a vízben ismerem, hogy merre kagylós, és merre nem. elindultam hát jobbra. Ahogy sprinteltem a hideg víz felverődött a lábamra és a hasamra.
Utánam jött, de csak egy kis darabon.
- Na, most bukj le. - mondta. Már derékig álltam a vízben, így erőt vettem magamon, és lebuktam. Csak a fejemnek volt hideg, a többi testrészem már megszokta. - Na, hideg volt? - kérdezte.
- Nem. - ismertem be. Nem tehetek róla, iszonyatosan utálom a hideg vizet és időt. Kivéve, ha a víz inni kell. Akkor csak azt szeretem, ami nem possadt.
- Na, gyere. - hívott beljebb, majd elindult. A hajam a hátamra tapadt, egy kicsit összekócoltam, hogy ne idegesítsen, és egy fejessel utána iramodtam a 120 cm-t jelző táblához. Egyik fejesem követte a másikat, imádtam fejest ugrani. A szaltóval is próbálkoztam, az Aquaparkban már körülbelül ment is.
- Na, megvagy? - nézett rám.
- Meg.
- Eldoblak.
- Az kizárt. Fájni fog. - közöltem, mivel ehhez már volt szerencsém.
- Nem, nyugi, bízz bennem. Lépj fel a térdemre, és fogd meg a vállam. - megcsináltam. - Oké. Háromra. -bólintott, mintha csak magának mondta volna, majd elkiáltotta magát - HÁROM! - és már repültem is. Közben befogtam az orrom, a szemem pedig becsuktam. próbáltam nem hátra esni, hogy tompítsam a zuhanás élét.

Anyuék végül csak egy pár percre jöttek le a strandra, hogy adjanak pénzt kajára, aztán felmentek a két öcsémmel a játszótérre. Mi kijöttünk a vízből, mert egyrészt nekem például kékült a szám, és Danin is láttam, hogy fázik, csak nem akarta bevallani. Készségesen elment két pizzáért, persze szorosan magára tekerve a törölközőjét. Nem ám bevallaná, hogy azért ő is fázik néha...
Negyed óra múlva a két kész pizzával tért vissza a törölközőnkre. Letette kettőnk közé a dobozokat. Én azonnal rávetettem magam arra, amelyikből kukoricaszemek álltak ki. Ugyanis nagyon jól tudta, hogy nekem csakis kukoricásat lehet venni!
Ott ettünk egymással szemben, és csak beszélgettünk, beszélgettünk... Mint régen. Nem volt meg benne az a szomorúság, az a feszélyezettség. Nem akartam elrontani a pillanatot, de úgy éreztem, tisztelem és szeretem annyira, hogy tudjunk beszélni róla.
- Dani... - kezdtem. Rám nézett. - Mi a baj? 

Tizennegyedik Fejezet

Sziasztok,
sajnálom, hogy egy ilyen iszonyatos késéssel, de végre megérkeztem. Az a baj, hogy ínyhüvelygyulladásom van, a gépem a javítóban, anyuékét nem csórhatom egyfolytában... Úgyhogy ez most késett, de a következővel igyekszem elővigyázatosabb lenni. Remélem tetszeni fog, jó olvasást!

Az az igazság, rájöttem  valamire. Én kiszerettem Zsoltiból. Oké, ez furcsán és hirtelen hangzik, de mivel nem láttam már vagy másfél hónapja, nem is gondoltam rá. Nem néztem az offline állapotát a Facebookon üveges szemmel, és nevetségesnek éreztem a levél utáni kiborulásom. A legtöbb barátom örült annak, hogy elfelejtettem, bár mit ne mondjak, én is. 

Így boldogan teltek a napjaim. Voltam táborban, találkoztam a barátaimmal, élveztem a nyaram, amelyet cseppet sem tudnék unalmasként lefesteni. Talán ez volt az eddigi legjobb szünidőm, már túl rövidnek bizonyult, pedig én stréber módjára néha várom a sulit. Úgyhogy ez van, ezt kell szeretni.
Szóval ez az egész kiszeretés elég hosszan zajlott. Először végtelen szomorú voltam, majd nagyon dühös. Bunkóztam, a pokolra kívántam, legszívesebben elástam volna, akár élve is. Majd elfelejtettem. De úgy, hogy nem is gondoltam rá. Azonban nagyon igyekeztem, hogy véletlenül se legyek szerelmes. Semmi kedvem sem volt újra csalódni, vagy újra reménykedni. Azt akartam megtudni, milyen is lehet a legtöbb kortársam élete.
Úgyhogy sok mindent csináltam a nyáron. Legfőképpen a ZTE és a Zalai Hírlap rendezvényeim voltam ott mint segítő. A sajtómegjelenéseken, bejelentéseken is mind ott voltam, több kategóriában is jelentkeztem a nyári bajnokságra, úgyhogy igazán nem unatkoztam.
Nem gondoltam volna, hogy a páros női bajnokságon ilyen jó eredménnyel zárunk, de Kisalízzal végül bajnokként jöttünk ki az egészből, ami már csak azért is meglepő, mert mindketten alacsonyak vagyunk, és a többi játékos mindegyike idősebb volt nálunk. A döntőket - az első három helyért - a budapesti Papp Lászlóban lettek megrendezve, mint rendesen. Kisalíz anyja vitt fel minket, Gáll és a fiúk sem tudtak jönni, így ketten álltunk ki a sokszurkolós csapatok ellen.
Bennünk az a jó, és mindig az volt a jó, hogy nagyon összeszokottan játszunk, és eleve, a kosáron kívül is össze vagyunk szokva. Úgyhogy az összes döntőt veretlenül játszottuk, az utolsónál volt egy kis gikszer, de végül megnyertük, ezzel pedig magyar bajnokok lettünk. életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy a legjobb barátnőmmel állhattam a dobogó tetején.
Amúgy meg elgondolkoztam Danin. Mostanában kissé szomorúbbnak láttam, de nem mondta el, mi a baja. Bár, lehet, hogy nincs is baja, csak olyan kedve volt... Az vele a baj, hogy szélsőséges: egyszer úgy érzem, hihetetlenül ismerem, és én vagyok az, akivel mindent megoszt, másodszor pedig mintha nem is tudnám ki ő, olyan rejtélyes velem, de nagyon bírom akkor is,amikor ilyen.
Sok tekintetben ismerem: tudom, hol lakik, tudom, kik a családja. Jártam már a szobájában, tudom, milyen ruhákat hord, vagy például hogy hogyan néz ki a szekrénye. Hogy mi a kedvenc filmje, zenéje, albuma... Könyve, sorozata, színe, száma, sportja, anyámkínja. Persze tudok róla személyesebb dolgokat is: mit csinál, ha éppen szarul van, mi van az ágya alatt, milyen, ha valakit lenéz, és milyen, ha valakit amúgy bír... Mert neki is van egy humora, amit kevesen értenek, másik azt hiszik, valójában csak okoskodik, és nagyképű.
És sok dolog van, amit nem tudok róla, bár úgy gondolom, a barátságunkba nem is fér bele, hogy mindent tudjak róla. Viszont azt nem szeretem benne, ha előttem is megpróbál menőzni. Nekem persze elmondhatná, ha valami nyomja a szívét, nem kell elrajulni, csak úgy néz ki, neki és pont akkora a büszkesége, mint nekem. magasan a felhők felett.
Úgyhogy akárhogyan próbáltam kiszedni belőle,mi a baja, nem kaptam érdemleges választ. Kikit is kérdeztem, ő tudta. Azonban a válasz az 'És mi?" kérdésemre nem volt más csak egy elutasítás, miszerint Dani elmondta neki, de megígérte, hogy nem adja tovább, és legjobb barátként tartja a szavát. Megkérdeztem nagy-e a baj. Ő azt mondta, hogy az attól függ, mert Dani érzéseibe ő sem lát bele. Egyfelől megnyugodtam, hogy bízhatok Kikiben, mert ha Dani titkát megtartja, még egy másik barát előtt is, akkor az enyémeimet is híven őrzi, másfelől iszonyúan rosszul esett, hogy nekem nem mondta el, mi a baja.
Amikor közös programon vettünk részt, folyamatosan figyeltem, de társaságban ugyanolyan volt, mint mindig. Vicces, filmekről beszélt. nevetett, beszélgetett. Azonban észrevettem, hogy ha csak négyen maradtunk, ő nem igazán szólt bele a dolgokba, pedig általában az ügyeletes csendes Kisalíz szokott lenni.
Az edzéseken azonban tényleg a régi volt. Külön csapatban játszottunk, mint mindig, de olyan erővel játszott, hogy nem igaz. Kicsit úgy éreztem, hogy akármi miatt is szomorú, a sporton tölti ki. Ott is ugyanúgy megvolt a mi kis összhangunk, mint a való életben.
Ezek az edzések inkább arra szolgáltak, hogy a fizikumunkat fenntartsák. Hetente egyszer, másfél órában edzettünk, inkább játszottunk, valamint a sportdoki mindenkinek egy személyre szabott edzéstervet is készített. A hivatalos, komoly edzések augusztus 18-ai kezdéssel voltak kitűzve, azon a hétfőn kezdődött az igazi kínzás, de mi, még így július közepén élvezték a lazaságot.
Voltak azonban gondok: a keret változott. A kezdő ötösünk nem, de Kisalíznak is például új cseréje lett. Az enyém is kilépett, így Gállnak a lehető legnehezebb feladat elé kellett néznie: július közepén egy olyan irányítót találni a szezonra, aki képes a kispadon ülni. A nagyoknál durva volt a helyzet, ott a tíz főből hárman maradtak, a többi játékos változott. Naná, Judit visszajött a szülése után, meg többen átigazoltak, így őket végül is megoldották. Az én cserém azonban kulcsfontosságú volt, mert még úgy járhattunk, mint az Uniquások. Mi, irányítok viszont nagyon kevesen vagyunk, és irányítót igen körültekintően kell választani. Mi pedig,ha már ilyen ritka, kihalásra ítélt faj lettünk, meg is válogatjuk, kinek mondunk igent, kinek nem. És nem szeretünk cserék lenni. Persze, irányító mindenki akar lenni, azért vagyunk kevesen, mert nem sokan alkalmasak rá.
Úgyhogy az utolsó telje szünetes hónap úgy telt, hogy mindenhol csere után kellett kajtatnom, és mivel eddigre már alá vannak írva a szerződések, csak nincsenek nyilvánosságra hozva, nehéz dolgom volt.

Július közepén volt a vegye mérkőzés, ahol egy ötös csapatban versenyeztem Barnival, Danival, Kikivel és Kisalízzal. Ez egy külön kategória volt, hiszen a vegyesben nagyon sok van: Először is az egyikben három lány két fiú, a másikban ez épp fordítva, és mindkettőben külön külön, hogy fiú vagy lány-e az irányító. Mi vegyesben, három fiú két lány, lány irányítóban jelentkeztünk, és be kell vallani, ebben voltak a legkevesebben. Ugyanis általában a fiúkat rakták be irányítani, nálunk pedig rám jutott a nemes feladat.
Pesten volt a mérkőzésünk, ahova Dani anyja vitt el minket, mivel neki, újságíró létére, írnia is kellett róla. Miközben beléptünk a Papp ászlóba, elfogott az a meccs előtti érzés, hogy úgyis megnyerjük. Volt bennünk összhang, tudtunk együtt játszani. Hogy honnan veszem? Mi voltunk az egyetlen veretlen csapat ebben a kategóriában.

Gondolom nem kell megmagyaráznom, hogy féltem attól, hogy Dani gondja nem a sulival, vagy a kosárral kapcsolatos. Féltem, hogy Eszti hiányzik neki. Oké, persze, Esztivel szakítottak, de egy elég mély kapcsolatuk volt, és közös érdeklődési körük, Daninak pedig ő volt az első igazi kapcsolata. Tudtam, hogy szereti, hiszen általában úgy beszélt róla. A másik pedig, ami végképp bizonyságot adott róla, az az volt, hogy nem ölelt meg. Előtte, utána ha találkoztunk, öleléssel köszöntöttük a másikat, de Esztit tisztelte annyira, hogy nem tartott meg engem a legjobb lánybarát fázisban. és ahogy Esztit ismerem, nem rótta volna fel Daninak, ha megölel. Egyszerűen csak olyan volt, hogy nem tette. Szerette Esztit, és szenvedett a szakítás után.
Szerettem volna megkérdezni, mi van. Szerettem volna odamenni, meg minden, és sokszor el is indultam, hogy letámadjam a kérdéseimmel, de eszembe jutott, hogy ha nem, hát joggal nem mondja el. Valamint az is, hogy ha nem akarja, nem kell erőltetni, mert csak rosszabbul lesz. Az azonban megnyugtatott, hogy legalább valakinek elmondja. Sajnáltam, hogy ha esetleg Esztivel kapcsolatos, akkor nem mondhatja ez az apjának, akivel sosem álltak nagyon közel egymáshoz, mivel Miklós tűzoltó volt, hivatásos, így keveset volt otthon. Ezért sem kerültek bizalmi viszonyba a másikkal. Akkor meg az anyjával beszélje meg?
Aztán arra jutottam, hogy én lennék a tökéletes, akinek kiöntheti a szívét. Lány vagyok, aki tud tanácsot adni, ha egy másik csajról van szó, mert lányként tudom, mit akarnék egy sráctól. Nem híresztelném, hiszen imádom, a barátja vagyok. Hát nem mindenki valaki ilyennek akarná elmesélni, mi baja is van?
Aztán kicsit messzebb néztem. Lehet, hogy a családban van baj. Mi van, ha a szülei válnak? Nem, ők pont álomcsalád, nem olyanok, mint az enyémek, akik ténylegesen el is váltak. Szeretik egymást, nem veszekedős fajták. Balázzsal sem veszhetett össze annyira, hogy baja legyen, hiszen Balázs vagy nem törődik vele, vagy jófej. Szerencsés, hogy ő is keveset van otthon. Katát bántaná valaki? Nem, Dani az első rossz szóra ugrana, és nem csak szomorú lenne. Más pedig nem igazán bánthatja - legalábbis, ahogyan ismerem.
Annyira imádtam őt, hogy idegesített, ha szomorú volt. Az az igaz szeretet volt, amikor boldog vagyok, ha valaki boldoggá teszi, és szomorú, ha látom rajta, hogy nem az. Ebből különbözik a szeretet a szerelemtől: Ha szerelmes vagy, utálod, ha barátnője van. Ha szeretsz valakit, akkor imádod, aki boldoggá teszi.
Szóval én csak szerettem volna megölelni, és azt mondani neki, hogy "Bármit elmondhatsz, meg fogom érteni. Azt is, ha Kingába szerettél bele. Azt is, ha a csajnak barátja van.". De nem mertem. Akárhányszor mintha nyújtottam volna a karom, megérezte, és belekezdett valamibe. A végső soron én sem mertem már. Mintha valami óriási szakadék nőtt volna köztünk ezzel a titokkal, ami ott lebegett a fejünk felett. Szerintem ő is tudta, hogy tudom, csak nem akarta kimondani. Vagy nem tudom. De sokat gondoltam arra, mi lehet vele, mire gondolhat, ha egyedül van. Tud-e filmet nézni, vagy a gondolatai nem hagyják magában? Ekkor volt az első eset, hogy szívesen beleláttam volna a fejébe. 

Hetedik Díjam

Akik ismernek, tudják, hogy a 13-as mellett a másik szerencseszámom a 7, így ez a díj most éppen jól jött a sorszám szempontjából. Amúgy, a Hetedik egy jó film is, nézzétek meg, bár kissé brutális, gyenge idegzetűeknek nem ajánlom.

Nagyon sajnálom, hogy nem jött rész a szokott időben, de az a helyzet, hogy az utóbbi időben a sport miatt ínyhüvelygyulladásom volt, amit bár nem gipszeltek, de nagyon fájt. A régi, megszokott billentyűzetemen tudok gépelni vele, mert az lapos, de így, hogy mindig máshol kell írnom... Kissé nehéz, és hamar elfáradok, mert még nem gyógyult be teljesen. Aztán ott van a chatben elmondott indokom, ami szintén fennáll....

A tizennegyedik részt holnapra ígértem, de lehet, hogy már ma este fent lesz, utána pedig egy hosszú, és nagyon-nagyon fontos rész következik, lehetőleg minél hamarabb. :) Nem spoilerezek, de remélem tetszeni fog majd!

1. Tegnap megnéztem a moziban a Lucy című filmet, és iszonyatosan tetszett, még mindig a hatása alatt vagyok a cselekménynek, és a kérdésnek, amit felvet a film. Mellesleg Morgan Freeman ismét nagyot alakított, mint a Hetedikben, amit amúgy ugye feljebb már említettem. 
2. Imádom a Tony Scott filmeket. Mindenem, amit ez a pasas rendezett, főleg a Top Gun és a Gyilkos számok. Egyszer még cikket is írtam róla, a TG-tpedig több mint 13-szor láttam. 
3. Most éppen a Jane Eyre-t olvasom, hamarosan végzek vele, és kedden megyek Az alibiért az Alexandrába. Amúgy most van egy csomó kiolvasandó könyvem, de félek, hogy ez egy idő múlva már nem lesz a boltokban, úgyhogy elmegyek érte. 
4. Kedden, amikor a könyvért megyek, beszerzem az összes suliba kellő dolgot. Oké, a felük már megvan, de még tollak, ceruzák, vonalzók stb. kellenek. 
5. Szörnyen imádom a mozifilmeket. Imádok moziba menni, nekem minden film életreszóló élmény a CinemaCityben. Arra a kilencven-száz percre elveszek, és csak a film érdekel. Ebben a tekintetben rettenetesen hasonlítok Danira.
6. Jövőre kollégista leszek, amit már nagyon-nagyon várok. 
7. Szeretek filozófiai kérdéseken elgondolkozni, magammal vitatkozni. Nekem az a kikapcsolódás. 
8. Éppen ezért szeretem azokat az alkotásokat, amelyek ilyen kérdéseket vetnek fel.
9. Alapvetően csak azért várom a sulit, mert így legalább hamar véget ér majd, és minél hamarabb magam mögött hagyhatom ezt az istenverte iskolát. Már alig várom a ballagást, meg a jövő évet!
10. Akármennyire is furcsa lehet ezt tőlem hallani, életem első publikált írása egy fanfic volt. Bár előtte nem írtam ff-t, utána pedig helyi lapban jelent meg ajánlóm, ilyesmi, de igen, egy ff-fel kezdtem a publikálást. De nem 1D volt, vagy ilyesmi, hanem egy Castle ff, sőt ilyeneket még mindig olvasok.
11. Korábban én is írtam a Hogyvolt.hu-ra, de ezzel felhagytam. Pedig szerettem, csak más dolgok közbeszóltak ... :/

Kérdések.... Áhh, kérdések. :D

1. Mi a legfontosabb az életedben? - Azt hiszem, egy egoista válasszal fogok előállni: én magam. Nekem a legfontosabb, hogy önmagam legyek, hogy nevessek, hogy boldog legyek. A többi ezek után már jön magától. Mert ha megtartom önmagam, akkor olyan leszek, amilyen vagyok: segítőkész, realista, logikus, intelligens, kreatív, barátságos és őszinte. Ez szerintem másoknak is jó, úgyhogy. És ezt kérlek, ne vegyétek egoizmusnak. 
2. Mióta blogolsz? - Három éve. Írni régebbóta írok, a publikálásnak viszonylag későn kezdtem neki. Bár nem gondolom, hogy a blogolás az érdekes, hanem az, hogy mióta ír valaki. Blogolni ugyanis a legtöbben későbben kezdenek, mint írni, és szerintem ez a helyes. A többi blog összecsapott és lehetetlen lesz.
3. Milyen stílust képviselsz? - Rocker-emó keverék lennék. Aki olvassa a blogjaim, ismerhet. 
4. Szeretsz a figyelem középpontjában lenni? - Kövezzetek meg, de igen. Mármint, szeretem, ha végighallgatják a mondandóm, ha reagálnak rá. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy kilenc évig egyke voltam, elvált szülők gyermeke, valamint tehetséges sportoló, így sokan figyeltek rám. rajzban is nagyon jó voltam, voltak művészeti kiállításaim, ilyesmik... Ekkor mindig figyeltek rám. Azonban vannak olyan társaságok, amiknek nem akarok a középpontjában lenni. Sokak beszélgetését, csipkelődését szeretem messziről figyelni, hallgatni, mert olyan jópofák egyesek, hogy nem kell at nekem azzal elrontanom, hogy belebeszélek. 
5. Tudsz rajzolni? - Igen, ráadásul egész jól.
6. Ünnepled a Valentin-napot / Halloweent? - A Halloweent sosem ünnepeltem, csak néha tököt faragtam, mécsest gyújtottam, ilyesmi. Valentinkor általában azt mondogatom, hogy "Nem vagyok Bálint,minek köszöntsenek?", de ebben az évben rossz volt, mert az osztályunkból két csajnak is van barátja, ők pedig nem tudtak leakadni a témáról. Ebben az évben nagy valószínűséggel nekem is lesz kivel ünnepelnem (Márk*.*), de eddig erősen a boldog szinglik táborát erősítettem a szerelmesek napján. És ettem. Sok csokit. Egyhuzamban. 
7. Melyik a kedvenc állatfajtád? - Öhm... Szeretem az osztálytársaim! (hazugság, Alice ne hazudj, neeeeee!)
8. Neked van állatod? - A nevelőapám, csak sajnos őt nem lehet sétáltatni. (Volt kutyám, de tavaly novemberben meghalt... Édes egy törpeuszkár volt, a neve pedig Zsizsi.)
9. Milyen könyveket olvasol? - Krimiket, illetve néha YA-könyveket. Mostanában a pszicho-thrillerekre is rákaptam, de az orvosi-krimi-thriller rajongásom sem újkeletű.
10. Valamilyen együttes/sorozat rajongója vagy? Ha igen, melyiké? - Én igényes néző, olvasó vagyok, így lehet, hogy meglepő lesz: hatalmas Castle, RizzoliandIsles, Covert affairs, Shark, Criminal Minds és Numb3rs rajongó vagyok. Együttesben imádom a Hooligans-t, ha errefelé vannak, megyek is a koncertjükre. Odavagyok még a Tankcsapdáért és a Top Gun soundtarckáért. <3
11. Mikor és hogyan jött a blogod ötlete? - Hát, ezé? Egyszer már leírtam a 13 tényes bejegyzésben, de akkor most rövidebben: akartam egy sportolókról szóló, körülbelül boldog történetet írni, és mivel több sportágat is versenyszerűen űztem, választhattam: a talajtorna, nem, az azért nem olyan, a röpiről csak rossz emlékeim voltak, így a kosár mellett tettem le a voksom, ami amúgy a kedvenc sportom. Amúgy, azok a olvasók, akikkel beszélgetek a facebookon, tudhatják, hogy mi a sztoriban az igaz, és mi az abszolút fikció. 

Legszebb Design *.*

Nos, örömmel hallottam, hogy harmadik lettem a DreamWorld Designs blogversenyének Legszebb Design kategóriájában. Nagyon örülök a helyezésnek, és várom a Legjobb nem fanfiction kategória eredményét. Szurkoljatok! :)

Tizenharmadik Fejezet

Sziasztok,
Elérkeztünk a következő fejezethez. Szinte hihetetlen, hogy már itt tartok a sztoriban, és most így elkezdtem gondolkozni egy bizonyos második évadon is... De ez még csak gondolkozás szintjén van meg bennem, mindenesetre nagyon hozzám nőtt a történet.
Amúgy pedig jó olvasást ehhez a részhez is. :) Remélem tetszeni fog mindenkinek. :)

Mosolyogva néztem a videót a hirfolyamban. Kisalíz tette ki, ezzel a szöveggel "A pillanat, amikor megtudtuk, hogy U16-os bajnokok vagyunk. <3" megjelölve benne Alízt. Nagy pillanat volt: az utolsó negyvenegy másodperc volt levideózva, ebben Kisalíz büntetője és a legvégén Alíz hárompontosa látszik. kettő-kettőben versenyeztek, streetballban, azaz egy palánkra. Amikor lenullázódott a mérő, a két lány egymás nyakába ugrott, a pálya széléről pedig a videóban felismerhetetlen emberek ugráltak oda hozzájuk.
Szóval, ők most éppen magyar bajnokok, a nyáron pedig rengeteg meccset játszanak majd, az Európa-bajnoki címért küzdve. Biztos voltam benne, hogy egyébként megnyerik azt is, így majd jön ősszel a világbajnokság. Na, abban kevésbé voltam biztos, gondoltam, hogy az amerikaiak nem lesznek rosszak. De azt tudtuk, hogy remekül helyt állnak majd.

Annak örömére, hogy végre vége a sulinak, csoportos mozizást szerveztünk, amely először zártkörű lett volna: Alíz, Kisalíz, Kiki meg én, de akkor már Alexa sem hiányozhatott. Tetejébe egy Lacival és egy Gergővel is meg lettünk áldva, mivel ha már Alexa, Petra miért ne jöhetne? Nyolcan már csoportnak számítottunk.
A mozipénztárnál aztán olyan gondba ütköztünk, hogy a társaság egy része még nem töltötte be a tizenhatot. Mi pedig a Szexvideót akartuk nézni, ami meg, ugye tizenhatos.
- Akkor nem kérek diákjegyet, azt mondom, nincs itt a diákom, és akkor nem nézheti meg, hogy hány éves vagyok. - jutott Alíz eszébe a nagy ötlet.
- Jó, ez nem rossz. Ha megkérdezi, melyik középiskolába járunk, akkor Ady. - tervezgetett tovább Kisalíz.
- Már nem azért - röhögött Gergő - de olyan népszerűek vagytok, hogy rólatok még a hülye is tudja, hány évesek vagytok.
- A büdöséletbe. - morgott Alíz. - Mindegy, ha nem tudom igazolni, el kell, hogy higgye. - vonta meg a vállát.
Végül odamentünk a pénztárhoz. Először Petra és Gergő kérték, simán megkapták a jegyet. Majd Laci és Kisalíz álltak oda egymás után. Ekkor kezdődött a probléma.
- Hány éves vagy? - kérdezte a mozis srác Kisalízt.
- Tizenhat leszek a jövő hónapban. - közölte amaz magabiztosan.
- Biztos?
- Igen, '98-as vagyok, csak kissé kisnövésű... - magyarázta. Hát, kapott jegyet.
- Oké, akkor én egy diákot és egy teljeset kérek... - léptem oda a pulthoz.
- Kié a teljes? - kapkodta a fejét a srác.
- Az enyém. - tette fel a kezét Alíz - nincs itt a diákom.
- Elmúltál tizenhat?
- Nem, júliusban töltöm be. - blöffölte teljes komolysággal.
- Jó, vigyétek. Következő!
- Mi két diákot kérünk. - kezdte Kiki, de a mozis gyerek megállította.
- Azért ilyet nem játszunk! Felnőttek nem mehetnek be diákjeggyel.
- Diák vagyok. - erősködött Kiki.
- Igazolványt.
Kiki megmutatta, mire a srác elhűlt.
- Fiam, neked milyen szüleid vannak? Mutánsok?
- Ja, apám Alien. - közölte Kiki, miközben elvette a jegyet.
A mozipénztár után rögtön a pulthoz mentünk. Elöl a két Alíz tetemes mennyiségű kaját vásárolt fel, nagy Fantát, nagy popcornt, meg Kisalíz még valami hordónyi nachost. Én értem, hogy egyesek éhesek, de ennyi kaját. Na, azért az sok.
Még volt egy kis idő kezdésig, így leültünk az előtérben egy nagyobb asztalhoz, és már kezdődött is az ipari mennyiségű sztorizgatás. Mindenről. Meccsek és eredmények, tanárok és diákok.
- Még a bajnokságon volt. - közölte Alíz, amikor Gergő valamelyik poén után megkérdezte, hogy ezt hol hallották.
- Tényleg, az hogy sikerült? Láttam a videót, de hogyan győztetek le tizennyolc párost? - érdeklődött Laci.
- Nem egyszerre volt. Sorsolással oldották meg, jó csoportba kerültünk, ennyi az egész. - közölte Alíz. Kisalíz bólogatott.
- Na, de komolyan, meséljetek már! - unszolta őket Laci.
- Oké, szóval a megyei döntőn nem voltak sokan, a ZTE csak minket indított, három párost pedig simán levertünk, az nem volt olyan nehéz, a legtöbben nem is kosaraztak komolyabban, csak kiálltak a versenyen. Aztán következett az, hogy mind az összes megye bajnokait berakták egy kalapba, és kihúzták a csoportokat. Három csoport volt, mi a "B"-be kerültünk. Két baranyai, két békési, két vasi, két fejéri és két zempléni lánnyal együtt. Csoportelsőként már bent voltunk az első háromban. A másik két első az Uniqua meg a PEAC volt. Az Uniqua egyik játékosa nem tudott eljönni, kiestek, ők lettek a harmadikok, a PEAC-ot meg levertük. Aztán a többiek is versenyeztek egymással, a megyei játékosok is, így alakult ki a sorrend. Bár, a mi meccsünk volt az utolsó, a finálé.
- Hányan voltak? - érdeklődött Laci. Úgy néz ki, neki tényleg számított.
- Tele volt a Papp László. Mondjuk, aznap csak döntők voltak. Szóval csak miattunk jöttek el. Sok volt a zalai, meg voltak fotósok, egyéb.
- Kép van?
- Aha. - Alíz elővette a telefonját, húzogatta egy kicsit a kezét a képernyőn, majd mutatott egyet: Kisalízzal ketten állnak sötétkék egyenmezben, ugyanúgy előrefonták a hosszú hajuk, mindkettőjüknek jobb oldalra. Alíz kezében labda van, mosolyognak - Ez előtte készült, de van az eredményhirdetésről is. - Azon a képen a két lány ugyanabban a mezben a dobogó legfelső fokán áll, mindkettőjük nyakában érem, közöttük a kupa, lábuk előtt egy kosárlabda, csak hogy művészibb legyen a kép. A másik két páros már nem mosolyog annyira. Meg is értem őket.
- Na, gratulálok. - nyugtázta Laci. Alíz kifújta magát, láthatólag örült, hogy nem kell a meccs minden pillanatáról beszámolnia. Ma is csodásan festett, ahogy mindig: egy fekete pólót vett fel, kantáros rövid farmerrel. Cipőnek szokásosan a fehér vászoncipőjét húzta, haját kiengedte. Éppen elrakta a telefonját, amikor megakadt a szeme valamin.
- Szerintem mehetünk be. - állt fel és felvette a kajáját. A többiek is szedelőzködni kezdtek, csordában léptünk be a termekhez. A négyesben voltunk, megkerestük a helyünket, és leültünk. Éppen jókor, mert már kezdődött is a sok előzetes. Két igazi filmrajongó volt a társaságunkban - Alíz és én. Végigbeszéltük a trailereket, mindenre rámondtuk, hogy ide is, oda is el akarunk menni. Őt legfőképpen a Lucy érdekelte, engem a Sin City.

Mozi után nem mentünk mekibe, mert mindenki leégettnek számított anyagilag. Közösen inkább a Vizsla Park melletti kosárpálya mellett döntöttünk, szerencsére Laci éppen közel lakott, így hazaszaladt egy labdáért, dobálni is tudtunk. Alízt figyeltem: nem kosarazott, átengedte a terepet a fiúknak, a pálya szélén ült, és gazokat tépkedett. Kiki indult meg feléjük.
- Mi szeretnénk látni játszani ezt a nagy bajnoki csapatot! Dani, kihívjuk őket, nem? - nézett felém.
- Hát persze.
A többiek kiálltak a pálya szélére, és érdeklődve figyelték a meccset. Nem volt kemény, tudtam, hogy a két lány simán elverne minket. Lehet, hogy mi ketten magasabbak, erősebbek vagyunk, de ők ketten jobban kiegészítik egymást, jobb a taktikájuk, és többet játszanak együtt. Úgyhogy szorosan bár, de megvertek minket, én pedig büszke mosollyal néztem rájuk.
Lassan sötétedni kezdett, a legtöbbünket hazahívták, Alízt is kereste a nagymamája, így hazakísértem. Az úton végig beszélgettünk, lökdöstük egymást, úgyszólván elvoltunk. A szívem még mindig fájt érte egy kicsit, de megnyugtatott, hogy nem beszélt Zsoltiról. Örültem volna neki, ha elfelejti a srácot, aki valószínűleg nem akar tőle semmit. És mondjuk belém szeret... De nem, ez elég lehetetlenül hangzik.
Miután útjára engedtem egy szoros ölelés után, hazamentem. Kata rögtön a nyakamba ugrott, és miután sikerült levakarnom magamról, bementem a szobámba.
Szokás szerint harci állapot uralkodott, anyu pedig még nem ért haza, így nem kellett rendet raknom, amíg nem szól. Anyu nyáron sokat dolgozik, ugyanis az újság akkor rengeteg programot szervez, és mint újságíró, neki is meg kell jelennie az ilyeneken. Ezek általában minimum sötétedésig tartanak - de van, ami akkor kezdődik - és persze utána még segíteni kell lebontani a helyszínt, és hasonlók. Van, hogy én is kimegyek, de most ugye éppen programom volt. Más kérdés, hogy nemrég beiratkoztam egy intenzív KRESZ-tanfolyamra, augusztusi vizsgával. Ha sikerül, vezethetek kismotort.
Amíg azt vártam, hogy anyu megérkezzen, közölje, hogy pakoljam össze a szobám, filmet néztem. Elkezdtem A Nőt. Mondjuk, nem sokáig jutottam benne, mert apu bekopogott, és közölte, hogy le kéne nyírni majd a füvet, előzőleg pedig Balázs csinálta, rajtam a sor. Rábólintottam, de nem csukta be az ajtót. Innen jöttem rá, hogy beszélgetni szeretne. Csak nagyon reméltem, hogy nem én leszek a téma. Tévedtem.
- Van valaki a láthatáron? - kérdezte, és tudtam, hogy a lányokra gondol. Apámhoz sokkal kevésbé álltam közel, mint anyámhoz, talán amiatt, hogy apu kevesebbet van itthon, és a munkája miatt kevesebbet tud velünk foglalkozni. Persze, az apám volt, szerettem, csak a komolyabb dolgokat nem vele osztottam meg.
- Igen van. - válaszoltam.
- Ismerem valahonnan? - kérdezte, és letelepedett az ágyamra. ebből gondoltam, hogy nem fog hamar elhalni a beszélgetés, pedig már itt cikinek éreztem.
- Igen.
- Alíz az? - mondta ki a bűvös nevet.
- Ő. - tettem pontot a dolog végére. Vagyis, csak az én véleményem szerint. Apu nem így gondolta.
- És mit gondolsz, van esélyed nála?
- Nem hiszem. Egy ideje még egy osztálytársába volt szerelmes.
- Attól még miért ne lehetne?
- Mert egy: ha akármilyen romantikus megnyílvánulásom lenne, ő nem venné annak. Ha mozibe megyünk ketten, az természetes. Ha mekibe az is. Ha megölelem, az is. Tudod, köztünk olyan barátság van, amiből nehéz lenne kapcsolatot csinálni. Tudod, milyen régóta ismerem... Kilenc éve.
- Ez csak kifogás. - csóválta a fejét.
- Miért mondod ezt?
- Mert szerintem van.
- Mim?
- Esélyed. 

Elismerésem

Nem is tudom, mit mondjak nektek. Igen, szoktam kritikákat kérni, blogversenyekre jelentkezni, de a folyamatos elismerésekhez még nem szoktam hozzá. Viszont most valami olyan szépet kaptam cahtbe, hogy kimondhatatlan. Clara, köszönöm! Az eredeti bejegyzést ITT tekinthetitek meg!

"Drága Alice Zelmyra Hodgins! Bár már a madarak csiripeltek neked arról hogy megnyerted versenyünk,azért mégegyszer elmondjuk mekkora örömöt nyújt ez nekünk. Nagy örömömre szolgál hogy beneveztél a versenyre és elnyerted blogjaiddal azokat a címeket,és bár igaz hogy nem túl sokan jelentkeztek,de te bizonyultál a legjobbnak,persze ezzel nem akarok senkit lemondani mivel mint te is tudod még mindig vannak negatív vélemények,de az arcunkra mosoly száll hogy téged mondhatunk versenyünk győztesének és már csak a díjaid elkészítése vár ránk,köszönettel tartozunk neked is mivel te voltál olyan szíves és mindent betartottál a versenyfeltételeknél amit mi kiszabtunk,és igen te kommentbe írtál,igen láttuk hogy a többiek is igyekeznek de te még egyszer elmondom mi tartozunk hálával neked! És hogy ezt a pár sort kitöltsem még,bár a tintám fogyóban van,egy rövid mondattal zárnám a sort mely talán minden résztvevőhöz szól: Szóval egy szó, mint száz: ÜGYES VAGY!“