Tizenkilencedik Fejezet

Tudom, nem túl hosszú... De remélem azért tetszeni fog...

Ha nem hallottam volna a hangját, lehet, hogy eltévedek. Nem mintha a falusi iskola olyan nagy lett volna, de számomra mégis idegenen hatott a túl barátságos, túl szép környezet, így két sarkonként úgy éreztem, mintha valami elkényeztetett libák kollégiumában járnék. 

Voltak emberek a folyosókon, de tudtam, hogy óra van méghozzá a második. Alíznak biosz. Ha nem ez lett volna, eltökélt szándékom lett volna úgy benyitni az osztályába, hogy hülyét csinálok belőle, de annyira rühellte a biosztanárát, és az is őt, hogy inkább nem csináltam semmit. Átvágtam a hetedik osztályos teremből kizúduló lyukasórásokon, majd benyitottam a 141-es terembe, a 8/b.-be. 

- Jó napot, Alízért jöttem. - csak álltam az ajtóban, és ezt mondtam. A barátnőm a táblánál állt, és éppen tüdőt rajzolt, meg hörgőcskéket. A tanárja kritikus szemmel bámulta, de rögtön rám nézett. - Hát te meg ki vagy? - kérdezte. Úgy tűnt, az emlékei között kutat, hogy vajon ballagtatott-e, de láttam, hogy nem ismer fel. Nem tudtam, mit mondjak, elvégre ha azt mondom, hogy a barátja, akkor csak még jobban elítélheti. 

- Bán Dániel vagyok. - mutatkoztam be illedelmesen. Alíz osztályából többen összesúgtak. Valószínűleg hallották már a nevem. - Alízért jöttem, mert meccsre megyünk a kosárcsapattal. A többiek lent várnak minket a buszban, engem küldtek fel érte. 

A tanár kettőnk között kapkodta a fejét, majd felsóhajtott. Négyötöd, ha kegyelmezel tanulni, jövő órán javíthatod.
Alíz boldogan pattant a helyére, a középső padsor második padjához. A padtársa addigra már nekidobta a tolltartóját. Egy laza mozdulattal a táskájába söpört mindent, ami csak a padján hevert, amit a tanár szörnyülködve nézett, miközben újabb felelő után kajtatott.
A teremben körbenézve megláttam Zsoltit. Tudta, ki vagyok, felismert, én is tudtam, hogy ki ő. Látszott a szemén, hogy tudja, hogy tudom, mi történt anno közöttük.
Alíz mellém pattant, majd boldogan megszólalt:
- Aztán jók legyetek ám! Tudjátok, a szervrendszer az az.... - itt éreztem, hogy szerencsétlen tanár nem volt felkészülve erre a monológra a második órában, így szó szerint kirángattam a barátnőmet a teremből, aki persze a folyosón ordítva fejezte be a definíciót.
- Most már teljes az életük, hogy ezt tudják. - közöltem vele.
- Látod, milyen kedves vagyok? - mosolygott rám.
- Vigyem? - pillantottam a hátizsákjára.
- Jó, hogy mondod, választhatsz. Pöttyös hátitáska, vagy lányneves oldaltáska. - nézett le a ZTE-s névvel ellátott, hatalmas oldaltáskára.
- Add a pöttyöset. - vontam meg a vállam.
Kissé zavaró volt, hogy szinte mindenkit ismert, és másodpercenként odaköszönt valakinek a folyosón. Persze őt mindenki viszont ismerte, engem meg csak bámultak. Főleg a kezeinket. Falusi pletyka.
A parkolóba érve valóban ott volt a busz, már az ajtóból láttam, így gyorsan döntöttem, és magamhoz húztam Alízt, aki nem számított a hirtelen mozdulatra, és a lendülettől a mellkasomnak esett, és a két nyitott tenyerével igyekezett megtámasztani magát.
- Direkt csinálod? - kérdezte, de válasz helyett megcsókoltam. Ez most nem az a gyengéd fajta volt, hanem az, amelyikkel tudatosítottam benne, hogy akarom, hogy régen láttam, és hogy szeretnék kettesben maradni vele. Mikor elhúzódtam tőle kipirulva nézett fel rám, de szerintem nagyon levegőt venni sem volt ideje, mert rögtön kapott egy gyengédet is.
A busz felé sétálva megkértem, mesélje el, hogyan is kezdődött a csodálatos bioszfelelése.
-... és akkor megkérdezte, mi az a laza rostos kötőszövet. - közölte, amikor felléptünk a buszra.
- Az az a rózsaszín hosszúkás, rózsaszín cucc nem, ami a bioszkönyvemben van? - kérdezte Kiki.
- De. Már csak az a kérdés, hogy mit keres a nyolcadikos anyag a tizedikes könyvedben. - röhögte ki a barátnőm.
- Szóval az, ami ott a bőrhám alatt van, nem? - kérdezte Kiki, miközben Alíz leült közé és közém.
- Az irha alatt van a bőralja, és abban van. Elvileg.
- Két zseniális biológus vitatkozik. - sóhajtotta Kisalíz.

- Nem is sejtes mennyire zseniálisak... - vettem közbe Kikire és Alízra nézve, akik még mindig a bőr rétegein voltak kiakadva.
- Mielőtt még akármelyikőtök is elgondolkozna azon, hogy orvos lesz, közlöm, hogy a bőrnek három rétege van! - szólt közbe Kisalíz, megelégelve a dolgot.
- Mondtam!
- Én hétnek tanultam. - duzzogott Kiki.
- Ciki. Kivel is játszunk? - terelte el Alíz a beszélgetést.
- Győrrel nem? - kapcsolódott be Dorina.
- Az ETO-ban úgyis a kézisek a jók. - döntötte el Kisalíz.
- Vélemény az van. De amúgy az ETO-val, vagy a Győrrel? Nem mindegy.
- Fogalmam sincs. - vontam meg a vállam, de annyira nem is érdekelt, ki az ellenfél.
Miután körülbelül kiveséztük a témát a busz egy része elcsendesedett, hiszen a társaság már vagy öt óta ébren volt. A legtöbben zenét hallgattak, de volt olyan, aki tableten nézett letölthető filmet.

Győrbe érve kiderült, hogy a lányok vagy hat csapattal játszanak aznap, mire egyértelműen felsóhajtottak, és legtöbben az ajtó felé nézelődtek.
- A pálya fél óra múlva a miénk, öltözzetek! - adta ki Gáll a parancsot, mi meg jobb híján őt követtük a lelátóra. A Nyíregyháza és a Kecskemét harcoltak éppen a pályán.
- Gyerekek, ingyenmozi van. - jelentette ki Barna a pályára nézve, ahol éppen tíz lány ugrált a labdáért.
- Azért csináljunk úgy, mintha hűségesek lennénk. - tette hozzá Kiki.
- Könnyű nektek, a ti csajotok nem jön ki mindjárt hátulról. - jegyeztem meg, de azért csatlakoztam a lánymeccs bámulásához.
- Azért szerintem téged sem kell félteni. - nézett rám Barna.
A lányoknak tényleg nem kellett sok, már jöttek is ki, a kék-fehér mezben meg a sárga melegítőfelsőben. Alíz a lelátó tetejéről hozzám vágott egy zacskót. - Segíts. - kérte.
Már elég jól tudtam, hova kell neki rakni az izomcsíkokat, így mindet felragasztottam gerincre-vállra. A medencevédőjét is fel kellet húzni még kissé.
- Úgy nézel ki, mint egy hadirokkant.  - vettem oda neki a véleményem.
- Arra gondolj Dani, de mindig arra gondolj, amikor ez a szar leszedte a szőrt a lábadról. - világított rá egy nem túl kellemes emlékre.
Régebben nekem is kellett hordanom a vádlimon ilyen izomszorítót, és egyszer túl erősen nyomtuk rá, amikor levettem, akkor pedig egy furcsa, cikkcakkos alakban szedte le a szőrt a lábamról. Mivel nyár volt, nem maradhatott így, ezért Alíz elrángatott egy kozmetikushoz, aki elég furcsán nézett rám, amikor rájöttem, hogy a gyanta igenis fáj. Alíz egy ideig basztatott is vele, hogy akkor most legalább tudom, mit él át ő.
- Nagyon vicces vagy. - közöltem vele, mire csak mosolygott.
- Lányok, negyed órátok van, és melegítünk! - kiáltotta Gáll. A pályáról már jöttek le a játékosok.
Alíz a ruhám ujjával szórakozott, ide oda tekergette a póló szélét. Tudtam, hogy ideges, és ezzel vonja el a figyelmét, de azért el kell mondani, nem hagyott hidegen a mozdulat. Gondolom, mindezt észrevette, amikor magamhoz húztam, és átfogtam a derekát.
- Gyerekek, ha pornót akarok, akkor azt légyszíves hagyjátok meg a netnek, nem itt élőben vagyok rá kíváncsi. - jegyezte meg Barna.
- Ja, közszeméremsértésért lecsuknak titeket. - tette hozzá Kiki.
- Összefogtak ellenünk. - suttogta Alíz röhögve.
- Lehet.

A bemelegítés után egymás mellett álltak a pályán, a vonalon, és várták az engedélyt a bevonulásra. A kezdőcsapat játékosai Alíz, Tünde, Kisalíz, Dorina és Flóra voltak, ebből ketten nagyon magasak (Flóra és Dorina), Tünde középmagas, de a két Alíz nagyon alacsony. Oké, Kisalízt nem tudom, hány centi lehetett, de Alíz 155 centit számlált, és mivel üt centi minimum van közöttük, így valahol 150 körül lehetett.
- Frissítettem a facebookon, hogy meccsen vagyunk. Most jön a twitter. - közölte Barna.
- Kép van hozzá? - kérdezte Kiki.
- Persze, mit is képzelsz rólam? - kérdezett vissza amaz.
A meccset néztem, ahol Alíznak kellett ugrania, amit sosem értettem, elvégre ő szinte a legalacsonyabb, és mellette mindig magasabb ugrik. Hát, nem is szereztük meg a labdát, az ellenfél irányítója (a meze hátulján M. Fanni névvel) vitte a labdát, de nem sikerült bedobnia, mert Dorina olyan sapkát nyomott neki, hogy kedvem lett volna felugorva éljenezni. A labdát megszerző Tünde rögtön Alíznak passzolta le, aki lévén irányító, vitte-vitte a pálya másik feléig. A labdát a teljesen üresen álló játékosunknak, Flórának dobta, és ezzel elérte, amit akart: minden kecskeméti Flórára rohant, aki könnyen visszadobta Alíznak, aki így, hogy a saját védőjét is lerázta, egy hárompontossal kezdte a meccset.
A Kecslemét egészen szépen játszott, technikai hibájuk nem sok volt, de látszott, hogy nincsen sok meccsgyakorlatuk, nem szokták meg a dolgot. Alízéknak meg hát... Egy elég összeszedett, jó képességekkel rendelkező csapat, akik zsinórban háromszor másodikak a bajnokságon. Látszott is a különbség, Gáll szinte egyszer sem cserélt, amit a padon ülő öt lány nem valami boldogan vett. Persze volt magyarázat is: kellett az első hely a téli tabellán, és mivel tudtuk, hogy a Sopron is veretlen lesz, meg mi is, így a lehető legjobb pontarányt kellett megszereznünk, mert döntetlen esetén azt nézik. Amúgy nem úgy tűnt, hogy nem lesz meg, mert a lányok sorra szerezték a pontokat, folyamatosan nekünk harsant fel a taps, én legtöbbször annak örültem, ha a Horváth Zelmira nevet láthattam a kijelzőn.
Ugyan Alízt sokszor leteremtették azért, mert röplabdázott, de volt egy helyzet, ahol azt hiszem, nagyon jól jött a tudása. A pálya közepe előtt állt úgy egy-másfél méterrel, Dorina pedig kissé túl hosszan dobta neki a labdát. Alíz szerintem tudta, hogy ha elviszi a lendület a labdával együtt, akkor visszajátszás lesz belőle, így leguggolt, úgy fogta meg a labdát, és a hasához szorítva bukfencezett vele egyet. A legtöbben lefagyva nézték a röplabdás gurulást, vagyis azt, amikor az egyik lába oldalra kiállt, és ezt kinyújtva áll fel a végén, a másikon rugózik. Már az, ahogy csinálta fájt, legalábbis nekem, mert ahhoz, hogy egy lábán támasztva felemelje az egész testét, ahhoz erő kellett, de úgy, hogy a másikat kinyújtotta, és nem hajlította be.
Elsőként Kisalíz kapott észre, így Alíz angyon gyorsan bepasszolta neki a labdát, aki center módjára bevitte és bedobta.
- Szép gólpassz! - kiáltott Gáll.

Szép is volt, meg a többi meccs is, ugyanis a lányok mindenkit megvertek. A Kecskemétet, a Debrecent, a Miskolcot, a Nyíregyházát, a Hódmezővásárhelyt, a Győrt és a Szegedet is. Oké, Szeged elleni harc érdekes volt, de végül megnyerték.
Továbbra is veretlenek.

Tizennyolcadik Fejezet/Második Szakasz

Tudom, nem lett hosszú, és kicsit sok időt ölel fel, de így jönnek ki a dolgok. :) Jó olvasást!

Hatra már elegem lett az egészből. Mármint, oké, hogy itt meg kell mutatni, hogy akkor mi kedvesek vagyunk és segítünk, de az emberek szeretik kiélvezni az ilyesmit, úgyhogy a környező éttermesek végül velünk pakoltattak székeket, ami baromira nem volt jó buli.

De egyszer csak vége lett. Az emberek elszivárogtak, a rendrakást pedig már az Aqua munkatársaira bíztuk, és engedéllyel kisurrantunk a helyről, közös megegyezéssel felpattantunk a buszra, hogy együnk valamit a mekiben.
A buszon természetesen nem volt ülőhely - miért is lett volna - úgyhogy álltunk. Alíz nekem háttal támaszkodott egy vascsőnek, miközben én a derekánál fogva tartottam magam, miközben mások körülöttünk arról sugdolóztak, hogy "milyen aranyos gyerekek", én meg szidtam az istent, hogy így kell állnom, mert nem mintha nem szeretném ezt a testhelyzetet, csak nekem mondjuk vízszintesben optimálisabb lenne, meg kevesebb emberrel a nyakamban lihegve. Vagyis, Alíz liheghet a nyakamba, az nem zavar, de az övé a kizárólagos jog erre a cselekvésre.
A leszállást követően automatikusan kerestem a kezét, amit rögtön meg is találtam, mivel mellettem jött.
- Fáradt vagyok. - közölte, mire bólintottam.
- Hazamegyünk, aztán alhatsz.
- Mármint, én is haza, meg te is. Nem vagyunk középkorú jegyespár. - mondta nevetve.
- De először hozzánk jössz, nem?
- Hogy utána félholtan cipeljetek haza? - kérdezte.
- Szerinted nem oldanám meg?
- Jó, meggyőztél.
A mekibe beülve - természetesen már kajával - mindenki panaszkodni kezdett, hogy mi ez már, miért kellett ezt csinálni, megizé.
- Tudjátok én mit nem értek - filozofált Kisalíz - Hogy miért vagyok alacsony.
- Ugye tudod, hogy ez nem témába vág? - kérdezte Alíz.
- Megszólalt a másik törpe! - röhögött Bálint.
- Minden Alíz ilyen alacsony? Szertartás? - kérdezte Barna.
- Persze, pont ugyanolyan megállapítás, mint az, hogy akinek hideg a keze, az jó az ágyban. - vágta rá Alíz.
Erre érdekes módon mindenki a kezét kezdte tapogatni.
- Egyébként én azon gondolkoztam, hogy ha a hidegről jövök be, az is ér? - érdeklődött Alíz.
- Dani, erre te adhatod meg a választ, azt hiszem. - nézett felém Kiki.
- Nem akarunk dicsekedni... - adtam kitérő választ.
- Most jön az, hogy terhes? Ezt így szokták: nem akarunk dicsekedni, de xy babát vár... - kérdezte Barna.
- Azért az nem vagyok. - vetette közbe az érintett. - No, de Kornél, ha már ilyen személyes kérdéseket teszel fel, lássuk, mi van veletek?
- Személyeskedő kérdések? - vonta fel a szemöldökét. - Merész vagy?

A meki után hozzánk mentünk fel Alízzal, aki már alig várta, hogy valami kevésbé mozgással járó tevékenységet végezhessen. Ennek szellemében hanyatt vetette magát az ágyamon, és közölte, hogy ő úgy is marad.
- Biztos? Onnan nem látod a filmet. - álltam meg előtte.
- Most jön az a poén, hogy berakok valamit, aztán nézhetünk filmet is? - kérdezte.
- Ennyire átlátszó lennék?
- Csak túl régóta ismerlek. - mondta.
Az ágyra ülve megcsókoltam. Lehajoltam hozzá, ő felemelte a fejét, és úgy csókolt vissza. Tudtam, hogy a nap nagy részében azért voltam ideges, mert nem lehettem a közelében, csak távolról nézhettem. És megőrjített. Mintha a mézesmadzagot húznák el a szemem előtt. Most viszont az enyém volt, velem volt, és velem foglalkozott.
- Hé. - szólalt meg a mellkasom fogva kissé eltolva magától. - Itt megállunk. - mondta, de nagyon halkan, mint aki inkább könyörög, mint parancsol. Lenéztem, és észrevettem, hogy a kezem a pólója aljánál köröz, és már meg is ragadta azt.
- Bocsánat.
- Ne kérj bocsánatot, mert nem tettél semmit. Élveztem, csak nem akarok tovább menni.
- Megértelek.
- Én magamat nem, de ez nem fog megváltozni. - közölte, és megcsókolt. Ülő helyzetbe helyezkedtünk, és úgy folytattuk.
A filmezésből végül annyi lett, hogy fél kilenc tájban elkezdtük nézni a Hová lettek Morganék?-et.
Alízt végül tizenegykor kísértem haza, de az ajtóban már majdnem összeesett a fáradtságtól.


- Istenem, de régen csináltam ilyet! - sóhajtott fel Alíz.
- Ne is mondd. - folytatta Kisalíz. - Ti ilyenkor sosem gondolkoztok el azon, hogy helyesen teszitek-e?
- Meg sem fordult a fejemben.
- Nekem sem.
- Akkor jó. Azt hittem, csak én vagyok naiv. - reagálta le.
Egyesével hívtak be bennünket megkötni a szerződéseket. Mindannyiunkat újabb három évre szerződtettek le, kivéve a két Alízt. Mind tudtuk, miért, de ők közölték, hogy erről hallani sem akarnak. Ne is említsük. Ne említsük azt, hogy ők egy év múlva akár a válogatottban is játszhatnak, és akkor bontani kéne.
Mindketten utolsóként mentek be, és írták alá.

A függöny mögött álltunk tízen fiúk. Mindannyian öltönyben, elég furcsán festettünk a sok hétköznapi öltözet után. A legtöbben össze-vissza zselézték a hajukat, kirittyentették magukat, néhányukról úgy kellett lemosni a korrektort (!), ami eltüntette a pattanásokat. Volt azonban olyan gyanúm, hogy a lányok jobban kiöltöztek.
Őket nem láthattuk, még hátul voltak, valószínűleg öltöztek.
Kint éppen az egyesület elnöke beszélt a tavalyi csodálatos szezonról, ahol minden csapat jobb eredményekkel végzett, ha nem is a rangsorban, akkor a dobások aránya lett jobb.
Miután végzett, bejelentette az első csapatot. Az idősebb fiúk vonultak fel a színpadon, kaptak pár kedves szót, aztán már le is vonultak. Következtünk mi. A bemondó elmondta a csapatunk nevét, pár eredményt, majd megjelentünk oldalt.Sorban, egyesével mentünk, egy leadott lista szerint. A színpad oldalán álló férfi mindenkit poszttal és számmal együtt szólított. Irányítóként és csapatkapitányként először én mehettem fel. A posztom mellé még hozzátette, hogy mellette bedobósként is játszok. Utánam Kiki jött, minden egyes névnél tapsoltak, nem volt valami rossz élmény, azt el kell mondani.
Levonultunk, és a nézőtér szélén álltunk meg, ahol a bemondó már kezdte is mondani.
- A ZTE NKK U16-os utánpótlás csapata már évek óta tartja a helyét a bajnokságban. Tavaly hosszas harc után újra ugyanazt érték el, mint tavaly. Hatalmas büszkeség nekünk, hogy őket a mieinknek tarthatjuk. Az előző csapat tagjait mindenki ismerheti, most pedig következzen a húsz leigazolt játékos a 2014/2015-ös szezonra, régi kezdőcsapattal, és új cserékkel! Varga Tünde 14-es számmal, bedobó! - Elsőként Tündi ért fel a színpadra. Fekete pörgős szoknyát viselt, amit a derekánál feljebb húzott, és bele egy sötétkék inget tűrt. Igen. A fekete-fehér általában meghatározott az ilyen eseményeken, de a kék azért lett belecsempészve - az ingünk nekünk is kék volt - hogy a ZTE színeit hangsúlyozzák.
- Fellenger Fanni 16-os számmal, Varga Tünde cseréje! - Egy nagyon magas, számomra ismeretlen lány lépett a színpadra.
Szólították a többieket is, lassan. Mindenkit a cseréje előtt mutattak be, így hamarosan Kisalíz is felért a színpadra. Mindenki ugyanolyan ruhában volt, amilyenben Tündi, a legtöbben valami magasabb sarkú cipőben.
- Várpalota Flóra 12-es számmal, Horváth Zelmira cseréje, center játékos. - vele együtt tizenkilencen álltak a színpadon.
- És végül... A csapatban tíz éve játszó, válogatott-esélyes csapatkapitányunk, irányítónk, bedobó-játékosunk, Horváth Zelmira! - hatalmas dübörgés támadt, Alíz pedig úgy lépett elő, mint a dizájnerek a divatbemutató után. A kezében egy hatalmas rózsacsokrot fogott, amin összeköttetés képpen egy tavaly bajnokság második hely érem lógott. A cipője sarka hatalmas volt, féltem, hogy elesik benne. Nem csak a sarka lehetett vagy hat-nyolc centis, de a lábfején is volt egy kis magasítás. Mindenesetre nagyon jól állt neki. A csokorral a kezében mosolyogva ballagott Kisalíz mellé, és az összes lány egyszerre hajolt meg. Olyan boldog látvány volt. Ők, sportolók végre nem cska kedves kommenteket kapnak, hanem tapsot, ami megjár nekik.

Az edzések augusztus első hétfőjén kezdődtek. Az első edzésünk közös volt, azonban megegyezéses alapon a másodikon már egy másik, spanyol edzővel folytatjuk. Azonban augusztus közepéig csak erősítünk, játszani nem is játszunk. Ennek szellemében terepfutással indítottunk.
A Göcsejben kellemesen fújt a szél, ennek szellemében senki sem gondolta úgy, hogy a kullancsok potenciális zsákmánya lehetne, így mondanom sem kell, mindenki rövidnadrágot húzott. Mintha valami reklámban lettünk volna, a húsz lány ugyanolyan fekete rövidnadrágban sorakozott egy vonalon. Azok a lábak... Hát, nem voltak rosszak. Alíz a sor elején állt, így az övét nem láttam teljesen, viszont kárpótolt a tudat, hogy tudom, milyen.
Gáll mellett pár fotós állt, akik az újságba fotózták az első edzésünket. Főleg a lányokon kattintgatták a képeket, akik persze élvezték. Hozzájuk fűztek hatalmas reményeket, hiszen tavaly a Sopron ellen csak kevéssel vesztettek, idén pedig a fogadások alapján úgy gondolták, nyerik a bajnokságot. Oké, ezeken a képeken elég szedett-vedetten látszanak, elvégre mindenféle mez nélkül olyan mások... Bezzeg ha ugyanolyanban vannak, akkor a rajongókon kívül senki sem különbözteti meg őket.
Alíz elöl állt, egy pillanatra kihajoltam a sorból, és megnéztem magamnak. terepcipőben volt, fekete rövidnadrágban és egy régi magyar fociválogatott mezben, amin hátul a "Horváth 11" felirat virított. Az apja meze. Az egyik fotós külön le is kapta, valami óriási megható dolognak tekintették. A haját egyszerűen felkonytolta, hogy ne zavarja, és zavartalanul ácsorgott. Megdöbbentő volt, hogy nála szinte mindenki magasabb volt, kivéve Kisalíz, aki azonban tényleg nagyon kicsire nőtt.
Elindultunk.

Amikor végeztünk, Alíz fáradtan lerogyott ez fához. Követtem a példáját.
Egy ideig csak csendben ültünk egymás mellett, míg meg nem szólalt a telefonja.
- Szia apu. Igen... Köszi. Itt vagyunk a hídnál. Köszi.
- Eljön értünk. - nézett rám.
- Átjössz később?
- Aha, rendbeteszem magam, kajálok, aztán lesétálok. - mosolygott.

Tizennyolcadik Fejezet/Első szakasz

Sziasztok,
megérkeztem, tudom óriási késéssel, és kicsit rövidebb résszel de minél hamarabb megírom a második felét, és rakom is ki.

Reggel tízkor indultunk az Aquába a többiekkel. Most csak fiúk, ami egyedülálló alkalomnak bizonyult. Alíz egy nagyobb csapatban játszó lánnyal, Szandival volt Balatonedericsen, de úgy mondták, a nap végére odaérnek. Azért ez nem állított meg minket, többieket abban, hogy menjünk. Igazából nem önszántunkból szerveztük: Zalai Hírlapos rendezvény volt, és mivel anyám ott dolgozik, nekem alapjában véve mennem kell, a többiek meg csak jöttek, amerre láttak.
Amikor odaértünk a busszal, felmutattuk a bérletünket (a ZTE váltotta nekünk, hogy a nyilvános megjelenéseken ne kelljen fizetnünk) és bementünk. A helyünket, a sátras környezetet nem volt nehéz megtalálni, anyám is már reggel hat óta kint dekkolt, odaintett minket magához, és kezdődhetett is a munka. Elsőként sátrakat állítottunk a strand további részein, anyu kollégáival, meg székeket pakoltunk ki a strandmedence mellé. Lacit valaki elhívta, hogy segítsen a hullámmedencébe szórni a vízszínezőt, amit külön erre az alkalomra vettek, mert "az milyen poén".
Dél körül végeztünk ezekkel a dolgokkal, szerencsére senki sem mondta azt, hogy dolgozni jött ide.
- Dani, gyere, adok pénzt, hozz kérlek valami ételt! - hívott oda anyu, és kinyitva  a pénzárcáját a kezembe nyomta a zsét.
- Jó ötlet! Tita, gyere ide! - kiáltotta egy mellette álló kolléganője, és máris ugyanazt tette a lányával, mint anyu velem. A csaj lesütött szemmel fordult felénk, és ballagott utánunk. Igen, ciki volt, mert nem tudtam, hogyan szóljak hozzá, ő meg láthatóan nem akart beszélni.
Érdekes tény, hogy amíg nem volt barátnőm, akárkivel képes voltam beszélgetést kezdeményezni, most azonban nem tudtam, mit mondjak neki. Ha egyáltalán kell is valamit.
A kajáldához érve azonban mégis magam elé engedtem, hadd legyek már gáláns úriember, aztán csak utána kértünk mi. Anyunak egy rakat hotdogot vittem, mivel ő azt szereti enni az ilyen rendezvényeken. Neki a pizza túl nagy, a saláta nem elég tápanyagdús, a hotdog pont jó.
- Lexa üzeni - vette elő Kiki a mobilját -, hogy ő is lement Szandiékhoz, és most a strandon vannak, de négykor már itt lesznek, mert fél háromkor indul a buszuk.
- Képet nem küldött? - kérdeztem, hátha szembetalálom magam a fürdőruhás barátnőmmel egy sms-ben, de Kiki csak tagadólag ingatta a fejét.
Közben egy velünk egyidős lánycsapat költözött a törölközőnk mellé. Hangosan nevettek minden egyes - egyáltalán nem vicces - megjegyzésen. Már húztam volna el mellőlük, de Laci a cuccait pakolta a táskába, feltűnően lassan, mintha élvezné a vihorászást, vagy nem is tudom.
- Meg kellene keresni a többieket. - közöltem.
- Ja, valahol a sátraknál kellene lenniük. - fordult a medence felé Kiki.
Az ilyen rendezvényeken általában mindenki kivonul, aki csak kicsit is Zalaegerszeghez tartozik. A galériák, a színészek, és természetesen a ZTE, azaz mi. Nem szükséges mindenkinek, van olyan csapattag, akinek nevét egyáltalán nem is ismerik, nem is hiányolják, de a kezdő jönni szokott általában. Így hiányzik Alíz, aki a ZTe üdvöskéje, a királynő, a Gáll "Kicsicsillagja" (Van, hogy így hívja). Bár ezek a jelzők általában a népszerűsége miatt ragadták rá, néhányan negatív értelemben használják. Bár azért tényleg jól játszik, minden tornán őt választják a legértékesebb játékosnak, és csapatkapitány lassan tíz éve.
Mielőtt bementünk volna a vízbe, odamentünk a ZTE-sekhez, ahol csapatpólót osztogattak. Vettem kettőt, nehogy a királylánynak ne maradjon. A Gáll még közölte, hogy öt után számít ránk, aztán húzzunk és fürödjünk, ha ingyen van.
- A két Alíz hiányzik nekem, valamint Szandra... - gondolkozott.
- Együtt vannak Edericsen, négykor jönnek. - válaszoltam.
- Jó. - csak ennyit mondott.

Kétszer voltunk a hullámban, és kajáltunk is, mire meghallottam azt az ismerős röhögést a bejárat felől. Csakis Alíz képes erre, hogy ilyen hosszan, és így nevessen. A két idősebb között jött, a colos Alexa, és az eleve tizenhét éves Alexa között kicsinek nézett ki, de ő sosem volt egy magasság. Amin nagyon meglepődtem, hogy szoknyát viselt. Ő az a csaj, aki képtelen szoknyát felvenni, mert fél attól, hogy felcsúszik, nem tud benne futkosni, és neki kényelmetlen.
Amikor meglátott minket, integetni kezdett. Szandiék is nagyban jelezték, hogy észrevettek minket, mire én is röhögni kezdtem. A jelenet valamiért ezt váltotta ki belőlem.
Amint odaért hozzám, elkaptam a derekát, és megcsókoltam. Hiányzott már ez, hiszen egy jó ideje nem láttam. Belekapaszkodott a hátamba - jellegzetes szokása, nem karmol legalább - és úgy csókolt vissza.
- Jólvan, egyesek szerelmesek, de haladjunk. - közölte Laci unottan. Gondolom a hátuk mögött Kiki és Alexa hasonló jelenetet rendezett, így megunták, így hát elengedtem.
Alíz rögtön levette a szoknyáját, hogy akkor ő megy a vízbe, Azt azért nem vette észre, hogy a hirtelen - és neki persze természetes - mozdulaton nekem megakadt a szemem, így csak magyaráztak neki a többiek, hogy előbb le kellene jelentkezni, hogy megjöttek. Utólag átgondolva, lehet, hogy feltűnően bámultam a combjait, de nekem megengedett, elvégre együtt vagyunk.
Közben vette le a pólóját is, az enyémet meg Kiki rántotta meg hátulról, gondolom diszkrét jelzés volt arra, hogy ne ennyire feltűnően legyek oda érte. Oké, könnyen mondja ezt ő, aki minden nap látja a csaját, én viszont van hogy csak két hetente kapok belőle.
Miután Szandi is levetkőzött végre, odamentünk a Gállhoz, aki majd' könnyekben tört ki Alíz láttán. Oké, én értem, hogy ő a sztárjátékosa, meg ő kell neki a pályára, de néha úgy reagál dolgokra, mint egy rossz buzi. Még közölte velünk, hogy mennyi időnk van, aztán elengedett minket. Én megfogtam Alíz kezét, aki erre csak mosolygott, és elindultunk.
Egyszerűen csak fel voltam dobva, hogy itt van, hogy hozzáérhetek. Valahogy ez mindig így volt, mellette nem kellett játszani a jófiút, vagy akárkit. Ő olyan régóta ismert, hogy ezt meg sem akartam próbálni. Nem kellett neki a falusi jófiú, nem kellettek neki az ottaniak. Valamiért velem volt, velem van.
A víznél szokásosan az volt, hogy a legtöbben előre bementek, Alíz maradt csak hátra, mert ő irtózik a hideg víztől, meg eleve a hideg dolgoktól.
- Nem kell megvárni, majd megyek. - közölte, amikor nem akartam elmozdulni mellőle. - Ott vannak a többiek, menj.
- És ha nem akarok? - kérdeztem.
- Akkor miattam maradhatsz is, de nem fröcskölsz, nem próbálkozol lenyomni a víz alá. - ígértette meg velem, persze bólintottam.
Vicces, hogy általában játssza a kemény csajt, meg egy kicsit az is, de ha valaki ránéz, nem feltétlenül az jut eszébe. Ő maga sosem volt magas, meg olyan nagyon vékony sem, viszont a tipikus kosaras alkattal sem áldották meg: a kosaras lányok ugyanis mind deszkák voltak és nagyon vékonyak. Alízon volt valami, nem mondom, hogy felesleg, de bírtam, hogy nem az a szálka. Volt teste, nem kell titkolni, ezért szerettem például fürdőruhában nézni. Maga az egész külseje nem olyan volt, mint a jelleme. A sötétszőke haja nem illett a lázadó jelleméhez, a kék szeme azonban annál inkább. Igazából művészlélek volt, de nagy kosaras, az az igazi fanatikus, aki mindenhova elmegy, ahol játszanak. Más volt, mint azok, akikkel én egy suliba jártam. Ők mintha tettették volna magukat, direktben, Alízban azonban benne volt az a könnyedség, amit sokáig nem tudtam hova tenni. Benne nem elfogadnom kellett dolgokat. Egyszerűen, amit mások elfogadásképpen vállalnának, én megszerettem. Például a nyolcvanas évek zenéjéért sokan a falra másznak, ő odavan érte, nekem pedig semmi bajom vele. Aranyos, amikor meccsszünetben valami ilyesmit énekelget, aranyos, amikor magyaráz róluk. Bírom benne, hogy teljesen odavan az apjáért, bár sokaknak szemet szúrna, ha egy lány ennyire szellemileg függene az apjától, de mivel Gyula teljesen normális, és tényleg olyan ember, akire fel lehet nézni, aki letett valamit az asztalra, ráadásul mivel velem is normálisa, ezért semmi bajom vele. És, hát, nagyon remélem, hogy fordítva is így van.
Miután negyed óra elteltével Alíz végre elmerült a strandmedencében, a kisszigethez mentünk, a többiekhez. A legtöbben kint ültek a szigeten, én is odapattantam, egyedül Alíz maradt a vízben, mivel "bejöttem, most ki is menjek?". A többiek éppen azon röhögtek, hogy ha a vízből nézzük, ahogy Kiki kiszáll, akkor "nem látszanak az izmai."
- Na, mutasd, én úgy sem szállok ki. - röhögött Alíz, aki lábujjhegyen állt a vízben, elvégre nem volt valami magas.
- Nem tudom, Alíz, az urad örülne-e neki. Dani megengeded? - fordult felém.
- Ameddig csak nézi.
- Tapogatni már nem tapogathatom? - kérdezte kaján vigyorral.
- Azt meg én nem engedem meg! - közölte Alexa.
- Arra Danié is jó, nem? - szólt közbe Kisalíz.
- Miért, te már fogtad? - röhögött Alíz.
- Sosem tudhatsz meg mindent rólam. - mosolygott amaz sejtelmesen
- Tudni sem akarom. - forgatta a szemét a barátnőm. - Senki se fogdosson senkit, és akkor nem kell ilyeneken gondolkozni.
- Kibírjuk mi úgy? - lökött meg Kiki.
- Anélkül, hogy egymást fogdosnátok? - kérdezte Alexa fintorogva.
- Az kéne még csak. - röhögött, és átkarolta a barátnőjét.
Alíz közben a lábam mellé úszott és a kezét nyújtotta. Felhúztam magam mellé, mire a meleg idő ellenére dideregni kezdett. Átkaroltam a vállát, mire hozzám bújt, és a nagy szerelmi jelenetet rendező Kikiéken kezdett röhögni.

Hamar ki kellett jönnünk, mert következett a nyilvános szereplés, ahol nekünk kellett segítenünk. Oké, én értem, hogy mindenki rohadt büszke azt NB1-ben szereplő csapatokra, de az, hogy negyven fokban álldogáljak és mikrofont adogassak, vagy tulajdonképpen csak a jelenlétemmel asszisztáljak valamihez, amihez semmi közöm, az nem villanyozott fel túlságosan. Pláne az, hogy szétszedtek minket, Alíz ajándékot osztogatott a placc másik felén, meg okleveleket írt a kisgyerek vetélkedőkhöz, én meg a színpadi ki mit tud programját néztem, szóltam a versenyzőknek, hasonló.

Tizenhetedik Fejezet

Huhh, itt vagyok.
Tudom, nagyon sokat késtem, de mentségemre, katasztrófa az órarendem, és még nem alakultak ki a délutáni foglalkozások. Úgy néznek ki a dolgok, hogy hétfőn 8, kedden 6 (de különangol, az délután), szerdán 8, csütörtökön 7 és pénteken is 7 órám lesz, pedig nem gimis vagyok, hanem csak simán nyolcadikos.
Azért tényleg megpróbálok tartani valami rendet. xXx Alice.

Nem néztem Dani után, mert tudtam, hogy késztetést éreznék rá, hogy utánaordítsak, inkább lassan odasétáltam a csapattársaimhoz, akik a törölközőkön ültek, és beszélgettek. Tudtam, hogy Dalma és Lili rá fog kérdezni, hogy mi volt ez az egész, hiszen eddig nekem nem is volt barátom, de a legnagyobb meglepetésemre nem szóltak. Csupán Anna mosolygott rám kajánul, tudtam, hogy neki mindent el kell mesélnem.

Azonban tényleg nem kell sokat várnom arra, hogy kérdezősködni kezdjenek. Megérkezett hát Szabina, aki nem bírta ki, hogy ne a pasikról beszéljen, ne sminkelje agyon magát... Körben ültünk, a reggelinket ettük. Szabina sorban kérdezgetett minket, hogy van-e barátunk. Végig kellett hallgatnom mind Dalma, mind Lili és Bella "pasizós" sztoriit. Aztán elérkezett hozzám. Tudtam, mit fog kérdezni, így sóhajtottam, és a rettegett mondat elhangzása után rávágtam:

- Igen. 

- És úúúú, hogy jöttetek össze? Mennyi idős? Hogy néz ki? Mi a neve? - záporoztak felén a kérdések, én pedig igyekeztem normálisan megválaszolni őket.

- Tizenhat éves, Daninak hívják, kicsi korunk óta ismerjük egymást. Nemrég óta vagyunk együtt. Jól néz ki. - tettem hozzá mosolyogva, miközben eszembe jutott az arca, ahogy aludt a kanapénkon. 

- Naaa, de mesélj! Hogy jöttetek össze? - nem akartam válaszolni, de a többiek mind a társaság orrára kötötték a dolgaikat, így már majdnem én is megszólaltam, de szerencsére az edző közölte, hogy kéne jönni bemelegíteni, így felálltam, leporoltam magam, és rájuk vigyorogtam: - majd később.

Már alig vártam, hogy újra mehessek Zegre. Már nem csak a család, hanem a barátom miatt is. Képtelen voltam elhinni, hogy van ilyen. Valaki velem akar járni. Velem. Egész magabiztosnak ismertem magam, de ezt nehéz volt megemészteni. Úgyhogy egy ideig tartott, hogy felfogjam a dolgokat, és rendezzem magamban a történteket.
Egész nap különösen jó kedvem volt, csak úgy ugrándoztam a homokban, ütöttem a labdát, még meg is dicsértek, hogy milyen jól játszom, én meg csak nevettem. Az egész boldogság valami megmagyarázhatatlan magabiztosságot adott, a többiek nem szívóztak velem. Más volt minden, egészen más.
Délután amikor hazaindultam, megnéztem a telefonom. Egész nap rá se figyeltem, annyira lekötött, hogy jól érezzem magam. Rögtön beugráltak az üzeneteim, egy privát számról: "Mi van Bajnok? Jó volt az edzés? xD". Azonnal tudtam, kitől jött, és azonnal válaszoltam is.

Péntek reggel éppen körbe-körbe futottunk, amikor kezdtem megelégelni azt, hogy Liliék látványosan menőznek a pasijaikkal, de azért nem mutattam ki, csak mentem körbe-körbe. Hülyén éreztem magam: mindig is utáltam a fürdőruhás edzéseket, nekem nem tetszett, ha rövidnadrágban és sportmelltartóban kell játszani. Pláne, hogy az összes nálunk egy évvel idősebb sulitársunk áll a pálya mellett, és figyel minket. Ketten, Peti és Ádi a barátnőiket, a többi meg bandázás" címszó alatt minket.
Már éppen felálltunk a pályára, aminek nem igazán örültem, mivel tőlük a második párban kellett állnom, amikor megláttam valaki ismerőset a strand bejáratán át közeledni. Hát nem Dani volt az? Messziről kiszúrtam, ahogy megy, ahogy mosolyog. Közben az edző leparancsolt minket a pályáról, hogy miután megtudtuk, hol állunk, ihassunk a futás után. Persze nem inni mentem, rögtön rohantam hozzá, miközben kibontottam az idegesítően összekötött hajam, ami az edzés kezdete óta zavart. Ott helyben ugrottam a nyakába.
- Na mi van, a Fanta már nem is érdekel? - kérdezte mosolyogva, amikor felém nyújtotta a félliteres üveget.
- Hogyhogy itt vagy? Mi ez? - kérdezgettem. - Várj, nekem vissza kell mennem. - közöltem. - Megvársz?
- Azért jöttem, hogy egész nap téged nézzelek, ahogy fürdőruhában ugrálsz a homokban.
- Oké, ez perverz volt, de kösz.
- Legalább igaz. - vonta meg a vállát.
- Ott a cuccom, felismered a törölközőt, nem? - nem volt kérdés, tudtam, hogy igen a válasz. Egy gyors puszi után elfutottam a lányok közé, és beálltam Annával szemben a bemelegítéshez. Először csak dobálgattuk a labdát, meg nyújtottunk. Aközben láttam meg Danit oldalt, a többi srác mellett, miközben a röpis gurulásokat csináltam. Lili barátjával kezdeményezett beszélgetést, aki röhögve válaszolgatott neki, meg minden. Úgy látszott, összehaverkodnak. Közben nem kerülte el a figyelmem, hogy milyen lélegzetelállítóan néz ki, de rögtön el is fordultam, nehogy észrevegye, hogy nézem. Tetejébe épp láttam, ahogy felém mutat, Peti követte a mozdulatot.
Ezután felálltunk játszani, párosával, én természetesen Annával. Meleg volt, így az edző nem csináltatott erősítést, csupán meccseztünk. Annával éppen a Kíra-Panna páros ellen kezdtünk, amikor Dani mögém állt és megfogott egy a hajamból kiálló tincset.
- Úgy nézel ki, mint egy szétázott kutya. - közölte kedvesen.
- Ez szép volt. Jobb bókokat nem tudsz? - kérdeztem.
- Nem. Na, menj játszani. - lökött be a pályára, és  mögöttünk lévő hálónak dőlve figyelt minket, ami azt akadályozta meg, hogy a labda ne zakózzon egyenest a Balatonba.
- Bedobom, oké? - kérdeztem, mire a másik két lány bólintott, így áthajítottam hozzájuk. Szépen fogadta az egyik, feladta a másik, csak sajnos nem találta el az ütő. Mi kezdtünk. Kihátráltam a vonal mögé, és nyitottam. Pont. Nyitottam. Pont. És ez így ment még legalább tizenegy pontig, amíg egyszer be nem fogadta a lány. Imádtam nyitni, tudtam, hogy az elején elhúzunk majd.
Egészen jól ment a játék, feküdtünk a homokban rendesen. Ide-oda vetődtünk, Dani persze minden egyes esésemnél kiröhögött. Ez mégsem olyan volt, mint amikor Ádi, vagy valamelyik ribanc pasija röhög ki. Ez kedves volt, szeretetteljes nevetés. Biztos voltam benne, hogy ha nem álltam volna fel minden egyes bukfenc után, akkor nem röhögne.
Pályacserénél láttam, hogy az edzőnk, a hatalmas Tibi bácsi odamegy Danihoz. Először megijedtem, hátha elküldi, de láttam, hogy röhögnek valamin, úgyhogy megnyugodtam, mondván akkor rossz nem sülhet ki belőle. Valamit nagyon mesélt neki, aztán minta kérdés következett volna, mire Dani rám mutatott. Akkor esett le, mi is lehetett a kérdés.

Az ebédet a lehető leggyorsabban ettem meg, utána pedig amint mehettem, futottam is vissza a törölközőkhöz. Dani már ott várt, hogy bemenjünk a vízbe, úgyhogy már indultunk is.
- Most kezdem érteni, miért is látványsport a röplabda. - jegyezte meg. - Persze, csak ha női szakágról beszélünk.
A megjegyzése egy határozott hátbavágást érdemelt, de nem hagytam volna ki, hogy visszavágjak.
- Azért a férfi atlétika sem rossz látványsportnak, nem?
- Ez most megsértett. Azt akarod, hogy tütüben ugrándozzak egy rúdon?
- Hát, hagyjuk. Maradjunk annyiban, hogy nem a te sportod lenne.
- Mi, a rúd? Igazad van, neked jobban állna.
Ez túl magas labda volt az edzéstől kifáradt lelkemnek, úgyhogy inkább hagytam, hadd röhögjön saját magán.
- Hogyhogy anyádék elengedtek? - kérdeztem.
- Igazából nem nagyon kellett kérnem. Te itt vagy, úgyhogy nem egyedül lennék, vezetni tudok, ő meg amúgy sincs otthon, megint valami újságos rendezvényre ment.
- Mennyi idő motorral idáig az út?
- Számoltam is, hetvenkét perc.
- Az viszonylag jó. Többiek Aquáznak?
- Szerintem nem, mert Kikit meghívták Alexa szülei, hogy menjen el velük nyaralni két napra Karosra, a többiek meg gondolom gépeznek. De majd valamikorra összehozzuk. Csak legyél ott.
- Tényleg, ők már tudnak erről? - emeltem fel az összekulcsolt ujjainkat.
- Mióta megváltoztattam Twitteren a kapcsolati állapotot, azóta szerintem tudnak.
- De nem raktad ki, hogy velem, mert akkor nekem is kint lenne.
- Ja, de szerinted, ha te elpletykálod Kisalíznak, ők rögtön Kikinek, aki előbb tudja meg tőle, mint tőlem, aki nem bírja, ki, hogy ne beszéljen erről valakivel, és végső esetben Bálintnak mondja, aki jóban van Lacival, akinek meg nincs diszkréciója, így Gergő orrára köti, aki meg Szentapu és a barátnője előtt nincs titka?
- Oké, jogos, abban a suliban gyorsabban terjed a pletyka mint a herpesz. De szerintem most éppen rólam beszélnek. - mutattam hátra az étterem felé.
- Szard le nagy ívben. Meg Kingánékat is.
- Ő biztosan sejti.
- Persze, szerintem látta eleve a kiírást is, meg amúgy is tudja, hogy ki vagy. Mindig is tudta, hogy bírlak, nem lehet olyan ostoba, hogy nem vágta le.
- Szegény biztosan depressziós.
- Vázolom, szerintem milyen egy depressziós: ül magában a szobájában, Adele-t hallgat, feketében magába fordul. És milyen Kinga? Biztos vagyok benne, hogy már most a sarkon áll. - forgatta meg a szemét.
Lassan odaértünk a vízhez. A lépcsőre támaszkodtam, és megvártam, amíg Dani felméri a terepet.
- Milyen hideg? - kérdezte,
- Én ebben nem megyek bele, de te bírni fogod. - közöltem.
-Akkor belelöklek. - vonta meg a vállát, és elindult felém.
- Azt aztán nem.
- Csak úgy szólok, hogy te vagy ötven kiló, míg én hetven. Erőfölény.
- Nem ér. - közöltem durcásan.
- Jó, akkor most kedvesen megengedem, hogy belemenj egyedül.
- Igazán nagylelkű vagy.

Miután elküszködtem magam addig, hogy lebukjak, már nem volt olyan hideg. Beúsztunk a stégig, ahonnan ugrálni szoktam az emberek a vízbe. Dani meg akarta mutatni, milyen karizmai vannak, így a lépcső helyett a felkapaszkodást választotta, és azonban puding létemre az egyszerűbb úton jutottam fel.
- Itt jó az idő. - dőltem el hanyatt a meleg elemeken.- Ha bele mersz lökni, ott végzed, ahol én.
- Nem azért, de jönnek a csapattársaid.
- Mi? - ültem fel hirtelen. - Teleportálj.
- Tévedésben élsz, rossz sráccal kezdtél, ha azt hiszed tudom változtatni a helyem varázsütésre.
- Ó, akkor szakítanunk kell.
- Ez esetben. - közölte, és közelebb lépett - Ez sem tiltott. - jegyezte meg, és hátulról meglökött. Annyira nem számítottam erre, hogy be sem fogtam az orrom, a szemem is csak a vízbe érés után sikerült becsuknom. Mint minden kiszámíthatatlan esésnél, akkor is rögtön a felsőmhöt nyúltam, de szerencsére a helyén maradt.
- Ezt nem úszod meg. - mondtam, amikor felértem a víz alól
- Nem-e? - kérdezte kajánul, a kezében pedig a levehető melltartópántjaim lógtak.
- Azt hogyan?
- A célom az volt, hogy az egész a kezemben maradjon, de ezt még tökéletesítenem kell. Na, gyere, felhúzlak. - nyújtotta a karját.
Először megpróbálkoztam azzal, hogy belerántom, de számított rá, erősen tartott, így nem jött össze a dolog.
- Szerencséd, hogy nem az aqua-ban voltunk. Ott átlátszik a víz.
- Szerinted ott megpróbálnám lerántani rólad?
- Ebben van ráció. Na, segíts, még nem értek ide.
Hátat fordítottam neki, mire az első részben található helyére akasztotta, és megkötötte.
- Nem szoros?
- Inkább az legyen. - röhögtem el magam.
Végül ez lett a végszavam, ugyanis megérkeztek a többiek. Elsőként a fő ribanc, Dalma jött fel, mögötte szorosan Ádi. Mivel nem tud úszni, Lili lett a következő, utána persze Peti, majd azok, akik "nem számítottak annyira". Én a stég közepén ültem, nehogy valaki úgy döntsön, hogy beledob. Dani kezet fogott Petivel és Ádival, úgy néz ki, egészen jóban lettek.
Dalma persze rögtön megtalálta a barátomat, és kérdezgetni kezdte mindenféle dolgokról.
- És te is Ady-s vagy?
- Igen.
- És hányadikos?
- Tizedikes leszek. - válaszolta tömören. Gondoltam, hogy elege lesz belőle, de nem tudtam elrángatni mellőle. Azért, engem is elfoglaltak a dolgok.
- Te most le szeretnél engem innen hátsó szándékkal lökni? - röhögtem rá Ádira.
- Úgy nézett ki.
- Na, gyere. Próbálkozni lehet.
Ádiról tudni kellett, hogy kicsit ducis volt (oké, nem nagyon), és nem igazán erős, így egy kisebb csatát követően ő landolt a Balatonban. Közben Lili nyávogott, hogy őt márpedig be nem merjék dobni, mert nem tud úszni, mire az egyik lány, Vanda felé fordult:
- Miért? Olyan magas vagy, simán leér a lábad.

Végül fél hatkor búcsúztunk el agymástól a strand kapujában. A vége felé azért otthagytuk a társaságot, kijöttünk, töltöttünk egy kis időt kettesben, de eljött az idő, amikor mennie kellett. Egy csókkal búcsúzott, és megígérte, hogy jön még. 

Tizenhatodik Fejezet

Sziasztok,
ezzel a résszel nem terveztem előbb érkezni, de holnap este valószínűleg nem leszek wifikörnyezetben, illetve csak lassú nettel, így ma kiposztolom. :D Aztán a következő tényleg jövő szerdán jön, akkor már az első három napomról is be tudok számolni. :D Remélem tetszeni fog, az észrevételeket várom lent kommentben. :)

- Dani... - kezdte. Rá néztem. - Mi a baj?
Azt hittem, megáll bennem a ütő. Azt hittem, nem tud semmit. vagy! Lehet, hogy mindent tud, mert Kisalítz elmondta neki, és így akar tőrbe csalni, vagy... Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy miért kérdezi, mit tud, mit nem... Mert akármilyen furcsa, letettem arról, hogy mondjuk, meghódítom. Nem volt szándékom a ténnyel, hogy szerelmes vagyok belé, mert úgyis csak elrontanám a dolgot.
- Semmi... Ki mondta, hogy valami bajom lenne? - kérdeztem rá.
- Nem versz át. Kiki és Kisalíz is kijelentette, hogy van veled valami, de megesketted őket, hogy nem mondják el senkinek, és hogy ezalól én is kivételt képzek. Tudod, nem azért kérdezek rá, mert rosszul esett, és mert mindent tudni akarok. Azért, mert szerintem te nem vagy jól.
- Jól vagyok! - közöltem erőteljesebben.
- Akkor miért vagy ilyen velünk? Meg sem szólalsz, ha többen vagyunk.
- Nem, ez nem így van.... - védtem magam. Eszem ágában sem volt elmondani az igazságot, de a következő kérdésével valahogy bűntudatot ébresztett bennem:
- Akkor csak velem?
- Nem, ez nem agy van...
- Tudod, hogy nem tudok érzelmi alapon vitatkozni! Tudod, hogy én az vagyok, aki homokba dugja a fejét inkább, mint hogy egy szubjektív vitát folytasson. De ha már megkérdeztem, akkor választ is akarok!
- Alíz... - kezdtem bele ebbe az egészbe. - Tudod, miért vettem el a labdád akkor? - kérdeztem. Oké, időnyerésnek volt, de Alíz szereti a sztorikat hallgatni, meg amúgy mondani, úgyhogy bevált. Rám nézett, és figyelmesen hallgatott, mintha nem tudná, mi fog következni. Pedig biztos voltam benne, hogy tudja. - Mert meg akartalak ismerni. Ne vedd sértésnek, de nem úgy néztél ki, mint aki csapattag lesz, és féltem, hogy akkor nem látlak már. De érdekeltél. Így elvettem a labdád. És nesze, utána beszélgettünk! Engem érdekelt apuci picikéje, az edző lánya! Engem érdekeltél, amikor idősebbek lettünk, amikor eljöttél onnan, amikor ballagtam, mindig. Most is. Ne mondj semmit. Nem kell semmit sem mondanod rá. Tudom, sok mindent elcsesztem, de nem, nem kell semmit sem mondanod. Ha akarod, most rögtön elfelejtjük ezt a beszélgetést. - eddig nem néztem a szemébe. Lehajtottam a fejem, és az alkonyatban sötétedő törölközőt kezdtem tanulmányozni.
- Nem akarom elfelejteni. - mondta. Felemeltem a tekintetem. Úgy döntöttem, hogy ha idáig eljutottam, akkor folytassuk.
- Tudod, sokáig észre sem vettem, mit jelentesz nekem. mit jelent ez az egész "barátság". - rajzoltam idézőjelet a levegőbe. - Akkor jöttem rá, amikor sírtál. Amikor megírtad a levelet. Akkor leesett.
- Azóta...? - kérdezte halkan.
- Azóta.
- Három hónapja?
- Három hónapja. - helyeseltem. - Nem akartam semmit sem megváltoztatni. Mert szeretlek. És most nem lehetek a közeledben úgy, ahogy eddig. Mert gondolom nem akarod. - habogtam össze-vissza. Azt  tudom, hogy ha egy lány zavarba jön, az aranyos, de fogalmam sem volt, fordítva mit gondolhat rólam.
- Ha nem is így. - mondta. Látszott rajta, hogy magabiztosnak próbálja tettetni magát. - Akkor máshogy. - közelebb hajolt hozzám. Éreztem, hogy mit akar, de nem mertem elhinni. Tudtam, hogy akármilyen kötél szakad, ha nem teszem meg, akkor semmi sem sül ki belőle. Így max nem lesz a válasz, és elcseszem. De megtettem. Én is odahajoltam, és megcsókoltam.
Nem, ez nem afféle tökéletes első randis csók volt. Alíz nagyon bizonytalan volt, én már kevésbé, két barátnő után azért egy csók nem számított olyan nagy dolognak. Aha, hittem én azt. Ez az egész sokkal különlegesebb volt, mint akárki mással, akivel eddig eljutottam idáig. Nem rontott az élményen, hogy kicsit ügyetlen volt, vagy hogy azért egy csókhoz messze ültünk egymáshoz.
Nem is tartott sokáig. Mindketten elhúzódtunk a másiktól, azonban ő megmozdult. Nem tudtam, mit fog tenni, így csak ültem, ahogy eddig is. Felemelte a testét, és hozzám közelebb huppant le. Nem nézett a szemembe, csak a vállam felé hajtotta a fejét, és a vállgödrömbe fúrta az arcát. Nem tudtam, mit jelent ez: most akkor szeret, vagy megbánta? Mindettől független átöleltem, és szorongattam egy kicsit.
Egyszer csak elfordította a fejét, felém, mire nem engedtem az ölelésből, de ránéztem.
- Szeretlek. - mondta. Képtelen voltam mit kezdeni ezzel a szóval. Féltem, hogy utána jön a "de csak barátként" rész, úgyhogy inkább kivártam. De nem mondott semmit. Feszülten néztem le rá, de mivel egyre sötétedett, nem láttam teljesen az arcát. Végül a keze elmozdult mellőlünk, és átölelve a nyakam, megcsókolt.
Azonnal vettem a lapot. Ez már tovább tartott, mint az első, és sokkalta igazibb volt. Szorítottam magamhoz a derekánál fogva, és már ő sem ült, inkább térdelt, a magassági különbségeink miatt. Iszonyatosan jó volt végre érezni, hogy mellettem van, hogy igazából velem van. Ezek után végre teljes bizonyosságot kaptam arról, hogy a barátnőm lesz. Hiszen nem ezt tenné, ha nem így lenne, nem?
Mikor távolabb került tőlem, az egyik strandi lámpa fénye éppen rá esett, így láttam a szemét. Mosolygott. A térdelésből lecsúszott ülőhelyzetbe, lábait két oldalra hajlította be. Nekem már a látványtól is fájtak a végtagjaim, nemhogy még ilyeneket is csináljak. Boldognak tűnt, ahogy ott ült előttem.
- Veled akarok lenni. - közölte. -  Érted?
- Én is. - válaszoltam erre, és magamhoz húztam. Nehezen hittem el, hogy mindez, ami velünk történik, igaz, de a tetteink, az ami történt, ezt bizonyították. Magamhoz öleltem, igazából. Nem úgy, ahogy eddig öleltük egymást. Azért eddig még akkor sem mentem el, amikor még úgy éreztem, csak barátok vagyunk. Megremegett a testem, amikor megéreztem a kezét a hátamon. Mintha simogatta volna, de mégsem. Karmolásnak sem mondtam volna, hiszen Alíz rágta a körmét, csak akkor tudott karmolni, ha éppen hagyott egy kis élesen leszedett részt a szélén, de pólón át ez érezhetetlen volt. Különös mozdulata végén szinte belekapaszkodott a pólómba. Én a nyakához dörzsöltem az orrom. Imádtam az illatát. A dezodora, a parfümje keveredett a saját illatával. Ezeket a mesterséges dolgokat azonban csak messziről lehetett érezni. Ha ilyen közel hajoltam hozzá, már érződött az a tipikus Alíz-illat. Éreztem, hogy megborzong, és tudtam mitől: utálta, ha valaki a vállához vagy a nyakához ér, valamiért fenyegetésnek, kényelmetlennek érezte. Azonban tudtam, hogy ha ezzel is így lenne, akkor már rég nem ölelkeznénk, úgyhogy feltételeztem, hogy tetszik neki.
Nem akartam elengedni, de szükségem volt rá, hogy megkérdezzem, mit gondol. Tudni akartam, mi jár a fejében.
- Veled akarok lenni. - ismételte. - Szeretlek. Nem tudom mióta. De szeretlek. - mondta.
- Mégis hogyan?
- Úgy, hogy szentül hittem, hogy a szeretet meg a szerelem két külön dolog. Az is. Csak nehezen fogtam fel, hogy az egyikből lehet a másik. Itt akarok lenni mindig, ahol most.
- Már nem azért, de anyád lehet lecseszne, ha egy pokrócon ücsörögnél télen a befagyott Balaton partján minusz húsz fokban. - közöltem, bár tudtam, hogy nem ideillő, a szarkazmusom megmaradt.
- Mindig képes vagy nagyon gyorsan odacseszni a szép pillanatokat. - bújt ki az ölelésből a szemembe nézve. - Nem is te lennél.
- De te engem szeretsz, nem? - kérdeztem vissza.
- Hogy juthattam idáig.... - nem láthattam, de tudtam, hogy megforgatta a szemét, majd újra megölelt. Persze, én is szerettem őt ölelgetni, de fogalmam sem volt, mi ez a hirtelen szeretetroham. Alíz azonban választ adott rá.
- Amúgy ezt csak azért csinálom, mert fázom.
- Szólhattál volna előbb is. - nevettem fel, majd a táskámhoz nyúltam, hogy kivegyem belőle a pulcsim. A hátára dobtam a neonzöld darabot, aminek következtében Alíz mintha világított volna.
- Oké, akkor most megkérdezem rendesen. - vettem egy mély levegőt. - Leszel a barátnőm?
- Leszek. - vigyorodott el, és ennek következtében a pulcsimban úgy nézett ki, mint egy kis kobold.

Kilenc felé elindultunk fel a partról, mert Alíz anyja fél tízig engedett kimenőt. Mikor felkaptam a táskámat a vállamra, és ő is felállt a hátizsákjával, felé nyújtottam a kezem. Egymásba simuló tenyerekkel vágtunk neki az előttünk álló négyszáz méternek.
A ház előtt valahogy mindketten magunkhoz húztuk a kezünket, néma jelként, hogy ez most még titok.
- Tartsuk meg egy kicsit magunknak. Most még élvezni akarom, hogy nincs pletyka, nincs kibeszélés. Nem kell, hogy anyám is faggasson. - kért, mire bólintottam. Én is féltem tőle, hogy az én szüleim mit szólnak majd mindehhez.
Felérve a lakásba azzal szembesültem, hogy Ágiék a rakodó/vendég-szobában alszanak, enyém a nappali. A nappali, a kihúzható ággyal, amelynek ajtaja pont Alíz szobájának ajtajára nézett. Hajjaj, gondoltam, de persze bólintottam. Szerencsétlen barátnőm - iszonyat jó érzés volt így nevezni - kapta a feladatot, hogy nekem megágyazzon, a szülők addig megpróbálták letenni a gyerekeket aludni. Alíz előszedte a szekrény aljából az ágyneműt meg a lepedőt, majd lehuppanva az ágy egyik szélére elkezdte felhúzni. A falnak támaszkodva néztem. Imádtam őt nézni. Nem beleszólni abba, amit csinál, mert sokszor olyan aranyosan belefeledkezett dolgokba, például a kosarazásba, hogy vétek lett volna félbeszakítani.
Ő ment elsőként zuhanyozni. Ültem az ágyon, és a víz csobogását hallgattam. Nem ment ki a fejemből a csuromvizes Alíz látványa, ami még délután ivódott bele. Közben a telefonommal babráltam, ide-oda húzogattam a menüt. Örökkévalóságnak tűnt, mire kilépett a fürdőből.
Pizsiben volt, egy nagy kék Benetton pólóban és egy apró mintás szürke-fehér nadrágban. A haja alja tiszta víz volt, azt igazgatta, amikor megállt előttem.
- Mi van a Tv-ben? - kérdezte, és lehuppant mellém. Vészesen közel, először azt hittem, az ölembe ül. Ami azt illeti, örültem volna neki.
- Mindenki lefeküdt aludni. - közölte, és oldalra nyúlt, hogy lekapcsolja a villanyt. Csak a tévé, és egy kis lámpa világított, ő pedig félig nekem dőlve, a fejét a vállamra hajtva meredt a tévére.
- Mi ez?
- Valami idióta valóságshow lehet. - találgattam, és a bal kezemmel még közelebb húztam magamhoz. Az egyik kezét végül már a mellkasomon pihentette.
Fél óráig váltogattuk a csatornákat miután én is lefürödtem, majd visszaültem mellé, mire azt vettem észre, hogy komolyan fáradok. Egyre többször hunytam le a szemem, és maradt is úgy. Közös megegyezéssel döntöttünk az alvás mellett, ő bement a szobájába, én pedig magamra húztam a takarót a kihúzott ágyon, és az ajtót kezdtem bámulni. Nehéz éjszakánk lesz, gondoltam.

Másnap reggel kómásan kerestem az éjjeliszekrényem, de persze nem találtam. Helyette valami másba akadt a kezem. Puha volt, és egy pár pillanat után már rá is jöttem, mi az. Valakinek a lába. Hirtelen megijedtem, hátha Alíz anyjáéba kapaszkodom, vagy ami még rosszabb, a keresztapjáéba, de amikor kipattant a szemem, a barátnőm mosolygott rám.
- Jó reggelt. - köszönt. Halk volt, így arra jutottam, hogy nem sokan lehetnek ébren a házban. Lassan felültem a kanapén, és elfogadtam a kinyújtott kezét. - Gyere! - felhúzott, be a szobájába.
Ahogy beértünk, halkan becsukta magunk mögött az ajtót, és megcsókolt. Ha eddig fáradtnak éreztem magam, akkor rögtön felébredtem, ahogy a barátnőm hozzám bújt, majd gyengén a fotelba lökött.
- Elfordulni. - közölte.
- Miért is?
- Mert felöltöznék. - mutatott végig magán.
- Nekem így is jó vagy.
- Ne is álmodj róla, hogy így maradok. Sietek. - erre sóhajtva a másik irányba néztem. Tényleg nem kellett sokat várnom, rekordidő alatt elkészült. - Nézhetsz.
Rögtön elfordítottam a fejem. A sárga-kék pöttyös fürdőruhájában állt előttem, és éppen a fekete rövidnadrágját vette fel. Nem arra készültem, hogy fürdőruhában fogom látni, de azért nem esett nehezemre nézni. Ő is észrevette, hogy figyelem, megállt a mozdulattal, ahogy a pólóját vette fel.
- Néha pisloghatsz is. - mosolygott, majd felvette, és a táskájába kezdett pakolni.
Mindig is imádtam a szobáját, bár nem tükrözte őt teljességgel. A falak világosak voltak, ahogy a bútorok is. Alíz azonban úgy takarta el ezeket, ahogy tudta, mindenhova plakátokat, fényképeket ragasztott, és telepakolta az alig tizenhárom négyzetméteres területet a cuccaival. Persze, ez ő, mindig is tudtam, hogy imádja kidekorálni az életterét képekkel, egyebekkel, de két dolog mégis megzavart, mintha nem is nála lennék: a világos színek, és a kosaras dolgainak teljes hiánya.
Alíz másik szobája, az apjáék lakásában sokkal inkább őt jellemezte. A falai narancssárga színben pompáztak, nagyon világos narancsban, a bútorai pedig világos juharban, de a sok poszter és egyéb miatt mégis kissé sötétnek tűnt, pedig az épület sarkán volt, az ablakán kinézve a szomszédos saroképület egy ugyanilyen szobáját lehetett megpillantani. A polcain kosaras trófeák sorakoztak a repülőmodellek társaságában, alattuk szögeken az összes, közel harminc érme. A falon bekeretezett régi rajzok, mezek álltak, képekkel, a könyvespolca pedig regényekkel teli volt. Az íróasztalán nyoma sem volt tancuccoknak, egy régi tolltartó mellett rajzcuccok és nagy fa rajztábla árválkodtak folyamatosan a vázlatfüzetek mellett. Az ajtaján a "Zelmira" felirat díszelgett, körülötte matricákkal, mindenféle képekkel.
Ahogy elrakodta a dolgait megfogta a röplabdáját, és hozzám vágta.
- Ne felejtsd el hozni. - közölte, és leült velem szembe az ágyára. Nem ágyazott be, nem is vártam el tőle. Bár az anyja megkövetelte a katonás rendet, a barátnőm lázadt ellene, így az apjánál például sosem volt rend a szobájában, és itt, a parton is próbálta érvényesíteni az akaratát. - Úgy megyek el a táborba, hogy ugye ti indultok, és kitesztek engem a strandon. Nincs kedvem biciklizni. - vonta meg a vállát.
Fél nyolckor indultunk kocsival. Én és Alíz hátra ültünk, a keresztanyjáék meg értelemszerűen előre.
- Merre is kell kanyarodni? - kérdezte Ági Alízt, aki előrehajolva magyarázta az útvonalat. lassan bekanyarodtunk a strand elé, ahol a barátnőm kiszállt. Sokat gondolkoztam rajta, hogyan is búcsúzzunk el egymástól, de akkor korszakalkotó ötletem támadt.
- Bekísérem. - közöltem, és én is kipattantam. Még nem szedtek jegyeket, és könnyedén bejutottunk a strandra. Egy ideig a röplabdapályák mellett sétáltunk, de Alíz egyszer csak megállt, és szembefordult velem.
- Közelebb ne menjünk. - kérte - Meglátnak, és kérdezősködni fognak.
- Nekem jó. Hiányozni fogsz. - magamhoz húzva megöleltem. Ő a földre dobta a táskáját és belém kapaszkodott.
- Te is nekem.
- Mikor jössz?
- Szombaton meccsem van Karoson. Szóval szerintem vasárnap. - mondta, és megcsókolt. Tudtam, hogy lassan el kell búcsúznunk egymástól, így csak öleltem magamhoz. Egyszer csal elhúzódott tőlem, nagyon hirtelen. Utólag rájöttem, hogy a tőlünk pár méterre elsétáló pár lány miatt.
- A csapattársaim. - magyarázta.
- Melyikek a "barátnők"? - értette, mire célzok, így megfordult a karjaimban, és nem túl feltűnően mutogatni kezdett.
- Van az, amelyiknek pöttyös a fürdőruhája, és éppen eszik. Ő a normálisabb, a mások a szőke, rózsaszín cuccokban. Ő a hülye.
- Értem. Egyik se néz ki valami észvesztően. Ellenben te...
- Ne folytasd, elpirulok. - közölte, és megcsókolt. - Lassan menned kell.
- Még egy perc. - kértem, és lehajoltam hozzá. Ez volt a búcsúcsókunk. Utána elengedte a kezem, és egy lépést távolodott. - Szia.
- Szia. - megfordultam, és kihátráltam a strandról, miközben néztem, ahogy odasétál a csapattársaihoz. 

Tizenötödik Fejezet

Sziasztok!
megérkeztem a tizenötödik fejezettel, hamarabb, mert az előző résszel jól átvertelek titeket, bocsánat... Így úgy gondoltam, ha az késett egy csomót, ez miért ne jöhetne előbb? És akkor a következővel visszaállunk arra, hogy szerdánként... Igen, imádlak titeket, de a vége miatt ne öljetek meg és nem ér előre megnézni! :)

Nem volt valami meleg nyarunk, annyi egyszer biztos. Egyik délután a röplabda edzőtábor kellős közepén éppen végeztem a napi edzéssel, és indultam haza. A buszmegállóban állva anyu hívott, és közölte, hogy Ágiék Keszthelyen vannak, mert eljönnek hozzánk. Anyu szerint a keresztanyuék már Hévízen vannak, szóval vagy várjam meg őket, vagy szálljak fel a buszra. Mivel éppen abban a pillanatban gördült be a jármű, közöltem, hogy megyek a busszal, nem várom meg.

Amúgy egész jó volt, bár az osztályom hülye a kosárhoz, de attól még elszórakoztunk egymáson. A buszon még integettem Nettinek, majd bedugtam a telefonom fülhallgatóját, és az út végéig Train-t hallgattam. Én egyszerűen imádom a Drive by-t! Ez a kedvenc számom, persze csak a nyolcvanas évek béli slágereim után-után-után.
Imádtam Ágiékat, ők olyan közvetlenek és kedvesek voltak. Nem csak a nagynénémként vagy a keresztanyumként, hanem inkább testvéremként tekintettem rá. A lányára, Lillára pedig a testvéremként, mindig is ő volt a nővérem, csak Isten valószínűleg tudta, hogy ha testvérnek teremt minket, akkor anyánk nem bírt volna velünk. Viszont ez sem lett egy rossz megoldás.
Hazaérve lecseréltem a ruhámat, amit sikeresen szétizzadtam, egy farmer rövidnadrágra és bordó felsőmre. Még éppen húztam át az ujját a nyakamon, amikor hallottam a dudát a ház elől. Máris hallatszott Ági nevető hangja, ahogy anyut üdvözli. A keresztapám, Lajos már el is nyomott egy viccmaratont, mire feléjük futottam. Éppen beértek a kertbe, ahogy a nyakukba ugrottam, majd kissé csalódottan néztem körbe.
- Lillát nem hoztátok? - kérdeztem.
- Nem, de van jobb. - mosolygott Ági sejtelmesen. Nem értettem, mire mondja, de leesett, amikor Dani előugrott a kerítés mellett futó tuják mögül. Azonnal leakadtam Ági nyakából, és inkább az övébe vetettem magam. Úgy nézett ki, ez egy nyakba-ugrálós nap lesz. - Hát te? - kérdeztem, miután kiörömködtem magam.
- Nem hittem volna, hogy ezt túlélem, de az emberi szervezet csodákra képes. - közölte, amikor elengedtem. - A kérdésedre válaszolva éppen roppant művészien sétáltam haza a hobbiboltból, amikor sikeresen észrevettek a keresztanyádék, és közölték, hogy ők már pedig el akarnak hozni hozzád, ha már Lilla éppen Sopronban van. - magyarázta meg az ittlétét. Derűsnek tűnt, nem olyannak, mint amilyennek az elmúlt hetekben láttam. Ennek meg duplán örültem. - Strand? - kérdezte.
- Strand. - bólintottam.
Felmentünk a házba, anyuék pedig követtek minket. A szobám előtt hátrafordultam Danihoz.
- Mondanám, hogy ne haragudj, elég rendetlen, de te jogosan rávágnád, hogy a tiéd rosszabb, és hidd el, nem tiltakoznék, mert tudnám, hogy igazad van. - közöltem, majd benyitottam.
Amúgy tényleg rendetlenség volt. Üvöltött a Train 50 ways to say goodby, az ágyam ugyan be volt ágyazva, de mivel nem figyeltem oda, a pokróc legyűrődött róla, így a sárga virágos ágynemű fele teljesen látszott, a kispárnám valahol a szőnyeg másik szélén feküdt, az asztalomon egy szabad négyzetcentimétert nem lehetett találni, a kisszekrény előtt pedig gátként feküdtek a ruháim.
- Oké, ez tőled szokatlan. - állapította meg, de nem zavartatta magát. Levetette magát a fotelba, miközben én a szó szoros értelmében bemásztam a szekrénybe, hogy előkeressem a sok fürdőruhám egyikét - balatoni lányként csak úgy lehet menő az ember, ha sok van neki -, amely valamilyen csoda folytán meg is lett. Beledobáltam az egyik táskámba egy törölközővel és egy üveg hűtött Fantával együtt, meg egy naptejjel és nagyjából készen is voltam. Dani felállt, közölte, hogy neki a kocsiban van a cucca, és elköszöntünk anyuéktól. Anyu persze még utánam ordított, hogy "csak akkor mehetsz el, ha rend van a szobádban, de mivel vele szemben a hazugság mestere lettem, utánaordítottam, hogy persze, minden a legnagyobb rendben".
- Most fussunk, mielőtt bemegy. - és sprintben nekieredtünk. Dani kiszedett egy nagy zöld táskát a csomagtartóból, majd mentünk is lefelé. Négyszáz méterre laktunk a partról, így körülbelül negyed óra alatt értünk le, kényelmes tempóban.
- Szóval ma voltam délelőtt edzésen, és Laci nagyon jól akart célozni, Gáll meg éppen belesétált a képbe. Remélem zúzódással megússza. - mesélte az edzés részleteit.
- Mikről le nem maradok, amíg azokkal a nyavalyásokkal táborozok... - állapítottam meg.
- Azért a ZTE táborba is jössz, nem?
- Persze. Ki nem hagynám, hogy apu ne figyeljen minden két percben. - forgattam meg a szemem. Bírom én apám, csak hát, ha ugyanott edző, ahol én játszok, az néha ciki.
- Szerintem apád jó fej.
- Hát, nem arról van szó. Ez olyan, mintha a ti osztálykirándulásotokra anyád menne veletek. - kerestem hasonlatot, mire Dani elhúzta a száját. - Igazad van. - jelentette ki.
- Remélem egy ismerőssel sem futok össze. Mondjuk, nem mintha évek alatt sok embert megismertem volna ezen a helyen. - filozofáltam.
- Fogadunk, hogy ez nem fog összejönni.
- Hidd el, tudom én azt. - válaszoltam. És abban a pillanatban megpillantottam Laurát. Anyu fodrászának lányaként jóban kellett vele lennem, pedig irtózatosan gyűlöltem: mindenből poént csinált, idősebbnek akarta tettetni magát, pedig még csak ötödikes volt. Ő is észrevett engem, nem nagyon fogta fel, hogy valaki mással vagyok, így odajött.
- Szia Alíz! - Danira ügyet se vetett, vagy nem tudta kezelni, hogy egy srác áll mellettem, vagy nem is akarta. pedig biztos be szeretett volna vágódni nála, hiszen Laura zsenge kora ellenére olyan radarral rendelkezik, hogy az nem igaz. Minden srácra rögtön odakapja a fejét. - Hogy vagy? - kérdezte.
- Jól, köszi. Te? - gondoltam, akkor érdeklődök egyet én is.
- Persze, mi is. Nem akarlak ám zavarni, csak gondoltam, köszönök. Szia! - és elment. Nem is tudtam esetleg elköszönni tőle, már fel is pattant a biciklijére, és tekert fel a dombon.
- Ezt meg mi lelte? - kérdezte Dani, amikor már beálltunk a pénztárhoz. Felmutattam a bérletem, Dani meg a nevelőapámét, csak letakarta a képét.
- Ő ilyen. Szerintem kinézett magának. - közöltem.
- Mi? Engem? Kizárt. - állította határozottan. A fiúk hülyék, akkor jöttem rá. Nem nagyon veszik észre, ha egy csaj megőrül értük.
- De! Hidd el, láttam. Ez a kiscsaj minden srácnak tetszeni akar, aki magasabb nála, és csak egy kicsit is helyes! - állítottam határozottan, miközben a vízbe kicsit benyúló részre vezettem, hogy ott tegyük le a cuccot.
- Te helyesnek tartasz? - kérdezte. Akkor bántam meg, hogy ezt így fogalmaztam meg.
- Éppen megtűrlek magam mellett. - mondtam mosolyogva, mire ő is elvigyorodott, és megállt a kis "félsziget" közepén. - Akkor itt jó? - kérdezte.
- Persze. megyek és átveszem ezt. - közöltem, felemelve a táskámból a fürdőruhámat. Nem mintha nem az lett volna rajtam, hiszen a röpitáborból jöttem, de tiszta homok volt, ráadásul ez a kék-citrom pöttyös "csakjátszanihordom" fürdőruha volt, hiszen a sportmelltartó alatt teljesen jó volt, nem zavarta a nyakam, meg kopott is volt, de nem akartam máshol hordani, mert egyrészt már tényleg nem az a legszebb darab volt, másrészt a kötője megbízhatatlannak bizonyult, de mint mondtam, a sportmelltartó mindig megfogta.
- Megyek veled. Úgyis arra van a kajás, nem? Meghalok egy kóláért.
Én megálltam a spirálos öltözőnél, és bementem. Mindig is utáltam az ilyeneket! Le kellett dobálnom a ruháim a földre, amit akárki láthatott, ráadásul ha nem éppen fürdőruha lett volna rajtam, akkor hova rakom a rendes bugyit, melltartót? Hajjaj, micsoda dilemmák.
Gyorsan felvettem a másikat: Sötétkék és világos szürkésbarna volt, tekert felsőrésszel. Az egyik felén kék, a másikon barna, a kéken kis virág alakú kivágásokkal. Azok alatt látszott a barna anyag, úgyhogy nagyon jól nézett ki. Az alsó része teljesen sötétkék volt, ugyanezzel a tematikával. Megkötöttem a kötőjét a nyakamban, mert tudtam, hogy ha mi hülyülünk a vízben, akkor biztos csinálok valami olyat, amitől leesik. felvettem a rövidnadrágom, mivel utáltam a strandon bugyiban közlekedni. A pólón is gondolkoztam, de az már hülyén vette ki volna magát.
- Ha most olyat játszunk, hogy baromi sokáig fogsz öltözködni, akkor közlöm, hogy nem vagyok vevő rá... - szólalt meg Dani. Kicsit megijedtem, mert azt hittem, kóláért ment, de úgy nézett ki, már visszaérkezett. Még utoljára végignéztem magamon, és kiléptem a strandra.
Dani már átöltözött, vagyis levette a pólóját. Irigyeltem a fiúkat, mert egy: az átöltözés nekik csak ennyi, kettő: nem kellett a felső részt figyelni, hogy egy óvatlan pillanatban leesik-e, vagy nem oldódik-e ki a kötője. Amikor kiléptem, már elsétált egy métert, háttal nekem, de egy másodpercnyi kocogással hamar beértem.
- Tessék. - nyomott a kezembe egy kis üveges Fantát. - nem vagyok bunkó, hoztam neked is.
- Ó, valaki milyen udvarias lett, mióta az első találkozásunkkor elvette a labdám.
- Jó, az nem azért volt. - kezdett mentegetőzni.
- Ó, ne tettesd! - röhögtem.
- Elmeséljem? Mindenki úgy volt veled, hogy téged nem szabad bántani, mert te vagy az edző lánya, a "Gyula bácsi" lánya. Mindenki hímes tojásként bánt veled, direkt hagytak neked plusz egy labdát. Gondoltam, oké, nem úgy néz ki a csaj, mint aki besértődne, úgyhogy leszedtem a lepattanót. Te mg kerestél magadnak egy másikat.
- Először azt hittem, visszadobod. - mondtam.
- A fenéket. Meg akartam mutatni, hogy vagyok én akkora fenegyerek, hogy elszedem az "edző bácsi" lányának a labdáját.
- Ja, így kezdődött a nagy barátság.
- Először néztelek, akkor olyan kicsi voltál. Megkérdeztem a Gáll-t, hogy ő biztos megvan-e ez a kiscsaj öt, és mondta, hogy meg. nagyon kicsinek néztél ki. Kiszúrtalak magamnak. A többiek féltek tőled, mert hogy biztos beárulsz minket apádnak, meg futsz hozzá. Még most is csókosnak, meg apuci pici lányának tartanak. Néha tényleg annak tűnsz.
- Hogyan? - kérdeztem vissza.
- Amikor edzés után vele mész haza. vagy amikor felülsz a lelátóra az edzésén. Még a legnagyobb hidegben is. Tudom, hogy neki sokat jelent, ha megnézed, de a többiek így gondolják.
- Mindenki?
- Hát, az irigyeid. A srácokat nem érdekli, szerintük nem vagy az.
- Na, ha a saját nemem nem is, ti legalább bírtok.
- Mi bírunk. - közölte.
A cuccunkhoz visszaérve lepakoltuk a ruhákat - Dani csak ledobta - és bementünk a vízbe.
- Elvileg nem hideg, én ebéd után voltam bent a ribancokkal. - és beleléptem. - Oké, két faluval arrébb melegebb volt.
- Adj neki esélyt, vagy lefröcsköllek.
- Meg ne próbáld! - utasítottam. - különben... Én is téged!
- Nem hat meg. - vonta meg a vállát, és pár méterrel beljebb fejest ugrott. Mikor feljött, megrázta a haját - gondolom, nagyon fontos volt - és rám nézett. - Az Aquaparkban nőttem fel.
- Én is, de engem átszoktattak.
- Nem menekülsz, elkaplak! - már futott is. Nem tehettem mást. Nem mehettem ki a partra, mert ott simán beér, mert ő velem ellentétben képes volt hosszú távon futni. Ellenben a vízben ismerem, hogy merre kagylós, és merre nem. elindultam hát jobbra. Ahogy sprinteltem a hideg víz felverődött a lábamra és a hasamra.
Utánam jött, de csak egy kis darabon.
- Na, most bukj le. - mondta. Már derékig álltam a vízben, így erőt vettem magamon, és lebuktam. Csak a fejemnek volt hideg, a többi testrészem már megszokta. - Na, hideg volt? - kérdezte.
- Nem. - ismertem be. Nem tehetek róla, iszonyatosan utálom a hideg vizet és időt. Kivéve, ha a víz inni kell. Akkor csak azt szeretem, ami nem possadt.
- Na, gyere. - hívott beljebb, majd elindult. A hajam a hátamra tapadt, egy kicsit összekócoltam, hogy ne idegesítsen, és egy fejessel utána iramodtam a 120 cm-t jelző táblához. Egyik fejesem követte a másikat, imádtam fejest ugrani. A szaltóval is próbálkoztam, az Aquaparkban már körülbelül ment is.
- Na, megvagy? - nézett rám.
- Meg.
- Eldoblak.
- Az kizárt. Fájni fog. - közöltem, mivel ehhez már volt szerencsém.
- Nem, nyugi, bízz bennem. Lépj fel a térdemre, és fogd meg a vállam. - megcsináltam. - Oké. Háromra. -bólintott, mintha csak magának mondta volna, majd elkiáltotta magát - HÁROM! - és már repültem is. Közben befogtam az orrom, a szemem pedig becsuktam. próbáltam nem hátra esni, hogy tompítsam a zuhanás élét.

Anyuék végül csak egy pár percre jöttek le a strandra, hogy adjanak pénzt kajára, aztán felmentek a két öcsémmel a játszótérre. Mi kijöttünk a vízből, mert egyrészt nekem például kékült a szám, és Danin is láttam, hogy fázik, csak nem akarta bevallani. Készségesen elment két pizzáért, persze szorosan magára tekerve a törölközőjét. Nem ám bevallaná, hogy azért ő is fázik néha...
Negyed óra múlva a két kész pizzával tért vissza a törölközőnkre. Letette kettőnk közé a dobozokat. Én azonnal rávetettem magam arra, amelyikből kukoricaszemek álltak ki. Ugyanis nagyon jól tudta, hogy nekem csakis kukoricásat lehet venni!
Ott ettünk egymással szemben, és csak beszélgettünk, beszélgettünk... Mint régen. Nem volt meg benne az a szomorúság, az a feszélyezettség. Nem akartam elrontani a pillanatot, de úgy éreztem, tisztelem és szeretem annyira, hogy tudjunk beszélni róla.
- Dani... - kezdtem. Rám nézett. - Mi a baj? 

Tizennegyedik Fejezet

Sziasztok,
sajnálom, hogy egy ilyen iszonyatos késéssel, de végre megérkeztem. Az a baj, hogy ínyhüvelygyulladásom van, a gépem a javítóban, anyuékét nem csórhatom egyfolytában... Úgyhogy ez most késett, de a következővel igyekszem elővigyázatosabb lenni. Remélem tetszeni fog, jó olvasást!

Az az igazság, rájöttem  valamire. Én kiszerettem Zsoltiból. Oké, ez furcsán és hirtelen hangzik, de mivel nem láttam már vagy másfél hónapja, nem is gondoltam rá. Nem néztem az offline állapotát a Facebookon üveges szemmel, és nevetségesnek éreztem a levél utáni kiborulásom. A legtöbb barátom örült annak, hogy elfelejtettem, bár mit ne mondjak, én is. 

Így boldogan teltek a napjaim. Voltam táborban, találkoztam a barátaimmal, élveztem a nyaram, amelyet cseppet sem tudnék unalmasként lefesteni. Talán ez volt az eddigi legjobb szünidőm, már túl rövidnek bizonyult, pedig én stréber módjára néha várom a sulit. Úgyhogy ez van, ezt kell szeretni.
Szóval ez az egész kiszeretés elég hosszan zajlott. Először végtelen szomorú voltam, majd nagyon dühös. Bunkóztam, a pokolra kívántam, legszívesebben elástam volna, akár élve is. Majd elfelejtettem. De úgy, hogy nem is gondoltam rá. Azonban nagyon igyekeztem, hogy véletlenül se legyek szerelmes. Semmi kedvem sem volt újra csalódni, vagy újra reménykedni. Azt akartam megtudni, milyen is lehet a legtöbb kortársam élete.
Úgyhogy sok mindent csináltam a nyáron. Legfőképpen a ZTE és a Zalai Hírlap rendezvényeim voltam ott mint segítő. A sajtómegjelenéseken, bejelentéseken is mind ott voltam, több kategóriában is jelentkeztem a nyári bajnokságra, úgyhogy igazán nem unatkoztam.
Nem gondoltam volna, hogy a páros női bajnokságon ilyen jó eredménnyel zárunk, de Kisalízzal végül bajnokként jöttünk ki az egészből, ami már csak azért is meglepő, mert mindketten alacsonyak vagyunk, és a többi játékos mindegyike idősebb volt nálunk. A döntőket - az első három helyért - a budapesti Papp Lászlóban lettek megrendezve, mint rendesen. Kisalíz anyja vitt fel minket, Gáll és a fiúk sem tudtak jönni, így ketten álltunk ki a sokszurkolós csapatok ellen.
Bennünk az a jó, és mindig az volt a jó, hogy nagyon összeszokottan játszunk, és eleve, a kosáron kívül is össze vagyunk szokva. Úgyhogy az összes döntőt veretlenül játszottuk, az utolsónál volt egy kis gikszer, de végül megnyertük, ezzel pedig magyar bajnokok lettünk. életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy a legjobb barátnőmmel állhattam a dobogó tetején.
Amúgy meg elgondolkoztam Danin. Mostanában kissé szomorúbbnak láttam, de nem mondta el, mi a baja. Bár, lehet, hogy nincs is baja, csak olyan kedve volt... Az vele a baj, hogy szélsőséges: egyszer úgy érzem, hihetetlenül ismerem, és én vagyok az, akivel mindent megoszt, másodszor pedig mintha nem is tudnám ki ő, olyan rejtélyes velem, de nagyon bírom akkor is,amikor ilyen.
Sok tekintetben ismerem: tudom, hol lakik, tudom, kik a családja. Jártam már a szobájában, tudom, milyen ruhákat hord, vagy például hogy hogyan néz ki a szekrénye. Hogy mi a kedvenc filmje, zenéje, albuma... Könyve, sorozata, színe, száma, sportja, anyámkínja. Persze tudok róla személyesebb dolgokat is: mit csinál, ha éppen szarul van, mi van az ágya alatt, milyen, ha valakit lenéz, és milyen, ha valakit amúgy bír... Mert neki is van egy humora, amit kevesen értenek, másik azt hiszik, valójában csak okoskodik, és nagyképű.
És sok dolog van, amit nem tudok róla, bár úgy gondolom, a barátságunkba nem is fér bele, hogy mindent tudjak róla. Viszont azt nem szeretem benne, ha előttem is megpróbál menőzni. Nekem persze elmondhatná, ha valami nyomja a szívét, nem kell elrajulni, csak úgy néz ki, neki és pont akkora a büszkesége, mint nekem. magasan a felhők felett.
Úgyhogy akárhogyan próbáltam kiszedni belőle,mi a baja, nem kaptam érdemleges választ. Kikit is kérdeztem, ő tudta. Azonban a válasz az 'És mi?" kérdésemre nem volt más csak egy elutasítás, miszerint Dani elmondta neki, de megígérte, hogy nem adja tovább, és legjobb barátként tartja a szavát. Megkérdeztem nagy-e a baj. Ő azt mondta, hogy az attól függ, mert Dani érzéseibe ő sem lát bele. Egyfelől megnyugodtam, hogy bízhatok Kikiben, mert ha Dani titkát megtartja, még egy másik barát előtt is, akkor az enyémeimet is híven őrzi, másfelől iszonyúan rosszul esett, hogy nekem nem mondta el, mi a baja.
Amikor közös programon vettünk részt, folyamatosan figyeltem, de társaságban ugyanolyan volt, mint mindig. Vicces, filmekről beszélt. nevetett, beszélgetett. Azonban észrevettem, hogy ha csak négyen maradtunk, ő nem igazán szólt bele a dolgokba, pedig általában az ügyeletes csendes Kisalíz szokott lenni.
Az edzéseken azonban tényleg a régi volt. Külön csapatban játszottunk, mint mindig, de olyan erővel játszott, hogy nem igaz. Kicsit úgy éreztem, hogy akármi miatt is szomorú, a sporton tölti ki. Ott is ugyanúgy megvolt a mi kis összhangunk, mint a való életben.
Ezek az edzések inkább arra szolgáltak, hogy a fizikumunkat fenntartsák. Hetente egyszer, másfél órában edzettünk, inkább játszottunk, valamint a sportdoki mindenkinek egy személyre szabott edzéstervet is készített. A hivatalos, komoly edzések augusztus 18-ai kezdéssel voltak kitűzve, azon a hétfőn kezdődött az igazi kínzás, de mi, még így július közepén élvezték a lazaságot.
Voltak azonban gondok: a keret változott. A kezdő ötösünk nem, de Kisalíznak is például új cseréje lett. Az enyém is kilépett, így Gállnak a lehető legnehezebb feladat elé kellett néznie: július közepén egy olyan irányítót találni a szezonra, aki képes a kispadon ülni. A nagyoknál durva volt a helyzet, ott a tíz főből hárman maradtak, a többi játékos változott. Naná, Judit visszajött a szülése után, meg többen átigazoltak, így őket végül is megoldották. Az én cserém azonban kulcsfontosságú volt, mert még úgy járhattunk, mint az Uniquások. Mi, irányítok viszont nagyon kevesen vagyunk, és irányítót igen körültekintően kell választani. Mi pedig,ha már ilyen ritka, kihalásra ítélt faj lettünk, meg is válogatjuk, kinek mondunk igent, kinek nem. És nem szeretünk cserék lenni. Persze, irányító mindenki akar lenni, azért vagyunk kevesen, mert nem sokan alkalmasak rá.
Úgyhogy az utolsó telje szünetes hónap úgy telt, hogy mindenhol csere után kellett kajtatnom, és mivel eddigre már alá vannak írva a szerződések, csak nincsenek nyilvánosságra hozva, nehéz dolgom volt.

Július közepén volt a vegye mérkőzés, ahol egy ötös csapatban versenyeztem Barnival, Danival, Kikivel és Kisalízzal. Ez egy külön kategória volt, hiszen a vegyesben nagyon sok van: Először is az egyikben három lány két fiú, a másikban ez épp fordítva, és mindkettőben külön külön, hogy fiú vagy lány-e az irányító. Mi vegyesben, három fiú két lány, lány irányítóban jelentkeztünk, és be kell vallani, ebben voltak a legkevesebben. Ugyanis általában a fiúkat rakták be irányítani, nálunk pedig rám jutott a nemes feladat.
Pesten volt a mérkőzésünk, ahova Dani anyja vitt el minket, mivel neki, újságíró létére, írnia is kellett róla. Miközben beléptünk a Papp ászlóba, elfogott az a meccs előtti érzés, hogy úgyis megnyerjük. Volt bennünk összhang, tudtunk együtt játszani. Hogy honnan veszem? Mi voltunk az egyetlen veretlen csapat ebben a kategóriában.

Gondolom nem kell megmagyaráznom, hogy féltem attól, hogy Dani gondja nem a sulival, vagy a kosárral kapcsolatos. Féltem, hogy Eszti hiányzik neki. Oké, persze, Esztivel szakítottak, de egy elég mély kapcsolatuk volt, és közös érdeklődési körük, Daninak pedig ő volt az első igazi kapcsolata. Tudtam, hogy szereti, hiszen általában úgy beszélt róla. A másik pedig, ami végképp bizonyságot adott róla, az az volt, hogy nem ölelt meg. Előtte, utána ha találkoztunk, öleléssel köszöntöttük a másikat, de Esztit tisztelte annyira, hogy nem tartott meg engem a legjobb lánybarát fázisban. és ahogy Esztit ismerem, nem rótta volna fel Daninak, ha megölel. Egyszerűen csak olyan volt, hogy nem tette. Szerette Esztit, és szenvedett a szakítás után.
Szerettem volna megkérdezni, mi van. Szerettem volna odamenni, meg minden, és sokszor el is indultam, hogy letámadjam a kérdéseimmel, de eszembe jutott, hogy ha nem, hát joggal nem mondja el. Valamint az is, hogy ha nem akarja, nem kell erőltetni, mert csak rosszabbul lesz. Az azonban megnyugtatott, hogy legalább valakinek elmondja. Sajnáltam, hogy ha esetleg Esztivel kapcsolatos, akkor nem mondhatja ez az apjának, akivel sosem álltak nagyon közel egymáshoz, mivel Miklós tűzoltó volt, hivatásos, így keveset volt otthon. Ezért sem kerültek bizalmi viszonyba a másikkal. Akkor meg az anyjával beszélje meg?
Aztán arra jutottam, hogy én lennék a tökéletes, akinek kiöntheti a szívét. Lány vagyok, aki tud tanácsot adni, ha egy másik csajról van szó, mert lányként tudom, mit akarnék egy sráctól. Nem híresztelném, hiszen imádom, a barátja vagyok. Hát nem mindenki valaki ilyennek akarná elmesélni, mi baja is van?
Aztán kicsit messzebb néztem. Lehet, hogy a családban van baj. Mi van, ha a szülei válnak? Nem, ők pont álomcsalád, nem olyanok, mint az enyémek, akik ténylegesen el is váltak. Szeretik egymást, nem veszekedős fajták. Balázzsal sem veszhetett össze annyira, hogy baja legyen, hiszen Balázs vagy nem törődik vele, vagy jófej. Szerencsés, hogy ő is keveset van otthon. Katát bántaná valaki? Nem, Dani az első rossz szóra ugrana, és nem csak szomorú lenne. Más pedig nem igazán bánthatja - legalábbis, ahogyan ismerem.
Annyira imádtam őt, hogy idegesített, ha szomorú volt. Az az igaz szeretet volt, amikor boldog vagyok, ha valaki boldoggá teszi, és szomorú, ha látom rajta, hogy nem az. Ebből különbözik a szeretet a szerelemtől: Ha szerelmes vagy, utálod, ha barátnője van. Ha szeretsz valakit, akkor imádod, aki boldoggá teszi.
Szóval én csak szerettem volna megölelni, és azt mondani neki, hogy "Bármit elmondhatsz, meg fogom érteni. Azt is, ha Kingába szerettél bele. Azt is, ha a csajnak barátja van.". De nem mertem. Akárhányszor mintha nyújtottam volna a karom, megérezte, és belekezdett valamibe. A végső soron én sem mertem már. Mintha valami óriási szakadék nőtt volna köztünk ezzel a titokkal, ami ott lebegett a fejünk felett. Szerintem ő is tudta, hogy tudom, csak nem akarta kimondani. Vagy nem tudom. De sokat gondoltam arra, mi lehet vele, mire gondolhat, ha egyedül van. Tud-e filmet nézni, vagy a gondolatai nem hagyják magában? Ekkor volt az első eset, hogy szívesen beleláttam volna a fejébe. 

Hetedik Díjam

Akik ismernek, tudják, hogy a 13-as mellett a másik szerencseszámom a 7, így ez a díj most éppen jól jött a sorszám szempontjából. Amúgy, a Hetedik egy jó film is, nézzétek meg, bár kissé brutális, gyenge idegzetűeknek nem ajánlom.

Nagyon sajnálom, hogy nem jött rész a szokott időben, de az a helyzet, hogy az utóbbi időben a sport miatt ínyhüvelygyulladásom volt, amit bár nem gipszeltek, de nagyon fájt. A régi, megszokott billentyűzetemen tudok gépelni vele, mert az lapos, de így, hogy mindig máshol kell írnom... Kissé nehéz, és hamar elfáradok, mert még nem gyógyult be teljesen. Aztán ott van a chatben elmondott indokom, ami szintén fennáll....

A tizennegyedik részt holnapra ígértem, de lehet, hogy már ma este fent lesz, utána pedig egy hosszú, és nagyon-nagyon fontos rész következik, lehetőleg minél hamarabb. :) Nem spoilerezek, de remélem tetszeni fog majd!

1. Tegnap megnéztem a moziban a Lucy című filmet, és iszonyatosan tetszett, még mindig a hatása alatt vagyok a cselekménynek, és a kérdésnek, amit felvet a film. Mellesleg Morgan Freeman ismét nagyot alakított, mint a Hetedikben, amit amúgy ugye feljebb már említettem. 
2. Imádom a Tony Scott filmeket. Mindenem, amit ez a pasas rendezett, főleg a Top Gun és a Gyilkos számok. Egyszer még cikket is írtam róla, a TG-tpedig több mint 13-szor láttam. 
3. Most éppen a Jane Eyre-t olvasom, hamarosan végzek vele, és kedden megyek Az alibiért az Alexandrába. Amúgy most van egy csomó kiolvasandó könyvem, de félek, hogy ez egy idő múlva már nem lesz a boltokban, úgyhogy elmegyek érte. 
4. Kedden, amikor a könyvért megyek, beszerzem az összes suliba kellő dolgot. Oké, a felük már megvan, de még tollak, ceruzák, vonalzók stb. kellenek. 
5. Szörnyen imádom a mozifilmeket. Imádok moziba menni, nekem minden film életreszóló élmény a CinemaCityben. Arra a kilencven-száz percre elveszek, és csak a film érdekel. Ebben a tekintetben rettenetesen hasonlítok Danira.
6. Jövőre kollégista leszek, amit már nagyon-nagyon várok. 
7. Szeretek filozófiai kérdéseken elgondolkozni, magammal vitatkozni. Nekem az a kikapcsolódás. 
8. Éppen ezért szeretem azokat az alkotásokat, amelyek ilyen kérdéseket vetnek fel.
9. Alapvetően csak azért várom a sulit, mert így legalább hamar véget ér majd, és minél hamarabb magam mögött hagyhatom ezt az istenverte iskolát. Már alig várom a ballagást, meg a jövő évet!
10. Akármennyire is furcsa lehet ezt tőlem hallani, életem első publikált írása egy fanfic volt. Bár előtte nem írtam ff-t, utána pedig helyi lapban jelent meg ajánlóm, ilyesmi, de igen, egy ff-fel kezdtem a publikálást. De nem 1D volt, vagy ilyesmi, hanem egy Castle ff, sőt ilyeneket még mindig olvasok.
11. Korábban én is írtam a Hogyvolt.hu-ra, de ezzel felhagytam. Pedig szerettem, csak más dolgok közbeszóltak ... :/

Kérdések.... Áhh, kérdések. :D

1. Mi a legfontosabb az életedben? - Azt hiszem, egy egoista válasszal fogok előállni: én magam. Nekem a legfontosabb, hogy önmagam legyek, hogy nevessek, hogy boldog legyek. A többi ezek után már jön magától. Mert ha megtartom önmagam, akkor olyan leszek, amilyen vagyok: segítőkész, realista, logikus, intelligens, kreatív, barátságos és őszinte. Ez szerintem másoknak is jó, úgyhogy. És ezt kérlek, ne vegyétek egoizmusnak. 
2. Mióta blogolsz? - Három éve. Írni régebbóta írok, a publikálásnak viszonylag későn kezdtem neki. Bár nem gondolom, hogy a blogolás az érdekes, hanem az, hogy mióta ír valaki. Blogolni ugyanis a legtöbben későbben kezdenek, mint írni, és szerintem ez a helyes. A többi blog összecsapott és lehetetlen lesz.
3. Milyen stílust képviselsz? - Rocker-emó keverék lennék. Aki olvassa a blogjaim, ismerhet. 
4. Szeretsz a figyelem középpontjában lenni? - Kövezzetek meg, de igen. Mármint, szeretem, ha végighallgatják a mondandóm, ha reagálnak rá. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy kilenc évig egyke voltam, elvált szülők gyermeke, valamint tehetséges sportoló, így sokan figyeltek rám. rajzban is nagyon jó voltam, voltak művészeti kiállításaim, ilyesmik... Ekkor mindig figyeltek rám. Azonban vannak olyan társaságok, amiknek nem akarok a középpontjában lenni. Sokak beszélgetését, csipkelődését szeretem messziről figyelni, hallgatni, mert olyan jópofák egyesek, hogy nem kell at nekem azzal elrontanom, hogy belebeszélek. 
5. Tudsz rajzolni? - Igen, ráadásul egész jól.
6. Ünnepled a Valentin-napot / Halloweent? - A Halloweent sosem ünnepeltem, csak néha tököt faragtam, mécsest gyújtottam, ilyesmi. Valentinkor általában azt mondogatom, hogy "Nem vagyok Bálint,minek köszöntsenek?", de ebben az évben rossz volt, mert az osztályunkból két csajnak is van barátja, ők pedig nem tudtak leakadni a témáról. Ebben az évben nagy valószínűséggel nekem is lesz kivel ünnepelnem (Márk*.*), de eddig erősen a boldog szinglik táborát erősítettem a szerelmesek napján. És ettem. Sok csokit. Egyhuzamban. 
7. Melyik a kedvenc állatfajtád? - Öhm... Szeretem az osztálytársaim! (hazugság, Alice ne hazudj, neeeeee!)
8. Neked van állatod? - A nevelőapám, csak sajnos őt nem lehet sétáltatni. (Volt kutyám, de tavaly novemberben meghalt... Édes egy törpeuszkár volt, a neve pedig Zsizsi.)
9. Milyen könyveket olvasol? - Krimiket, illetve néha YA-könyveket. Mostanában a pszicho-thrillerekre is rákaptam, de az orvosi-krimi-thriller rajongásom sem újkeletű.
10. Valamilyen együttes/sorozat rajongója vagy? Ha igen, melyiké? - Én igényes néző, olvasó vagyok, így lehet, hogy meglepő lesz: hatalmas Castle, RizzoliandIsles, Covert affairs, Shark, Criminal Minds és Numb3rs rajongó vagyok. Együttesben imádom a Hooligans-t, ha errefelé vannak, megyek is a koncertjükre. Odavagyok még a Tankcsapdáért és a Top Gun soundtarckáért. <3
11. Mikor és hogyan jött a blogod ötlete? - Hát, ezé? Egyszer már leírtam a 13 tényes bejegyzésben, de akkor most rövidebben: akartam egy sportolókról szóló, körülbelül boldog történetet írni, és mivel több sportágat is versenyszerűen űztem, választhattam: a talajtorna, nem, az azért nem olyan, a röpiről csak rossz emlékeim voltak, így a kosár mellett tettem le a voksom, ami amúgy a kedvenc sportom. Amúgy, azok a olvasók, akikkel beszélgetek a facebookon, tudhatják, hogy mi a sztoriban az igaz, és mi az abszolút fikció. 

Legszebb Design *.*

Nos, örömmel hallottam, hogy harmadik lettem a DreamWorld Designs blogversenyének Legszebb Design kategóriájában. Nagyon örülök a helyezésnek, és várom a Legjobb nem fanfiction kategória eredményét. Szurkoljatok! :)

Tizenharmadik Fejezet

Sziasztok,
Elérkeztünk a következő fejezethez. Szinte hihetetlen, hogy már itt tartok a sztoriban, és most így elkezdtem gondolkozni egy bizonyos második évadon is... De ez még csak gondolkozás szintjén van meg bennem, mindenesetre nagyon hozzám nőtt a történet.
Amúgy pedig jó olvasást ehhez a részhez is. :) Remélem tetszeni fog mindenkinek. :)

Mosolyogva néztem a videót a hirfolyamban. Kisalíz tette ki, ezzel a szöveggel "A pillanat, amikor megtudtuk, hogy U16-os bajnokok vagyunk. <3" megjelölve benne Alízt. Nagy pillanat volt: az utolsó negyvenegy másodperc volt levideózva, ebben Kisalíz büntetője és a legvégén Alíz hárompontosa látszik. kettő-kettőben versenyeztek, streetballban, azaz egy palánkra. Amikor lenullázódott a mérő, a két lány egymás nyakába ugrott, a pálya széléről pedig a videóban felismerhetetlen emberek ugráltak oda hozzájuk.
Szóval, ők most éppen magyar bajnokok, a nyáron pedig rengeteg meccset játszanak majd, az Európa-bajnoki címért küzdve. Biztos voltam benne, hogy egyébként megnyerik azt is, így majd jön ősszel a világbajnokság. Na, abban kevésbé voltam biztos, gondoltam, hogy az amerikaiak nem lesznek rosszak. De azt tudtuk, hogy remekül helyt állnak majd.

Annak örömére, hogy végre vége a sulinak, csoportos mozizást szerveztünk, amely először zártkörű lett volna: Alíz, Kisalíz, Kiki meg én, de akkor már Alexa sem hiányozhatott. Tetejébe egy Lacival és egy Gergővel is meg lettünk áldva, mivel ha már Alexa, Petra miért ne jöhetne? Nyolcan már csoportnak számítottunk.
A mozipénztárnál aztán olyan gondba ütköztünk, hogy a társaság egy része még nem töltötte be a tizenhatot. Mi pedig a Szexvideót akartuk nézni, ami meg, ugye tizenhatos.
- Akkor nem kérek diákjegyet, azt mondom, nincs itt a diákom, és akkor nem nézheti meg, hogy hány éves vagyok. - jutott Alíz eszébe a nagy ötlet.
- Jó, ez nem rossz. Ha megkérdezi, melyik középiskolába járunk, akkor Ady. - tervezgetett tovább Kisalíz.
- Már nem azért - röhögött Gergő - de olyan népszerűek vagytok, hogy rólatok még a hülye is tudja, hány évesek vagytok.
- A büdöséletbe. - morgott Alíz. - Mindegy, ha nem tudom igazolni, el kell, hogy higgye. - vonta meg a vállát.
Végül odamentünk a pénztárhoz. Először Petra és Gergő kérték, simán megkapták a jegyet. Majd Laci és Kisalíz álltak oda egymás után. Ekkor kezdődött a probléma.
- Hány éves vagy? - kérdezte a mozis srác Kisalízt.
- Tizenhat leszek a jövő hónapban. - közölte amaz magabiztosan.
- Biztos?
- Igen, '98-as vagyok, csak kissé kisnövésű... - magyarázta. Hát, kapott jegyet.
- Oké, akkor én egy diákot és egy teljeset kérek... - léptem oda a pulthoz.
- Kié a teljes? - kapkodta a fejét a srác.
- Az enyém. - tette fel a kezét Alíz - nincs itt a diákom.
- Elmúltál tizenhat?
- Nem, júliusban töltöm be. - blöffölte teljes komolysággal.
- Jó, vigyétek. Következő!
- Mi két diákot kérünk. - kezdte Kiki, de a mozis gyerek megállította.
- Azért ilyet nem játszunk! Felnőttek nem mehetnek be diákjeggyel.
- Diák vagyok. - erősködött Kiki.
- Igazolványt.
Kiki megmutatta, mire a srác elhűlt.
- Fiam, neked milyen szüleid vannak? Mutánsok?
- Ja, apám Alien. - közölte Kiki, miközben elvette a jegyet.
A mozipénztár után rögtön a pulthoz mentünk. Elöl a két Alíz tetemes mennyiségű kaját vásárolt fel, nagy Fantát, nagy popcornt, meg Kisalíz még valami hordónyi nachost. Én értem, hogy egyesek éhesek, de ennyi kaját. Na, azért az sok.
Még volt egy kis idő kezdésig, így leültünk az előtérben egy nagyobb asztalhoz, és már kezdődött is az ipari mennyiségű sztorizgatás. Mindenről. Meccsek és eredmények, tanárok és diákok.
- Még a bajnokságon volt. - közölte Alíz, amikor Gergő valamelyik poén után megkérdezte, hogy ezt hol hallották.
- Tényleg, az hogy sikerült? Láttam a videót, de hogyan győztetek le tizennyolc párost? - érdeklődött Laci.
- Nem egyszerre volt. Sorsolással oldották meg, jó csoportba kerültünk, ennyi az egész. - közölte Alíz. Kisalíz bólogatott.
- Na, de komolyan, meséljetek már! - unszolta őket Laci.
- Oké, szóval a megyei döntőn nem voltak sokan, a ZTE csak minket indított, három párost pedig simán levertünk, az nem volt olyan nehéz, a legtöbben nem is kosaraztak komolyabban, csak kiálltak a versenyen. Aztán következett az, hogy mind az összes megye bajnokait berakták egy kalapba, és kihúzták a csoportokat. Három csoport volt, mi a "B"-be kerültünk. Két baranyai, két békési, két vasi, két fejéri és két zempléni lánnyal együtt. Csoportelsőként már bent voltunk az első háromban. A másik két első az Uniqua meg a PEAC volt. Az Uniqua egyik játékosa nem tudott eljönni, kiestek, ők lettek a harmadikok, a PEAC-ot meg levertük. Aztán a többiek is versenyeztek egymással, a megyei játékosok is, így alakult ki a sorrend. Bár, a mi meccsünk volt az utolsó, a finálé.
- Hányan voltak? - érdeklődött Laci. Úgy néz ki, neki tényleg számított.
- Tele volt a Papp László. Mondjuk, aznap csak döntők voltak. Szóval csak miattunk jöttek el. Sok volt a zalai, meg voltak fotósok, egyéb.
- Kép van?
- Aha. - Alíz elővette a telefonját, húzogatta egy kicsit a kezét a képernyőn, majd mutatott egyet: Kisalízzal ketten állnak sötétkék egyenmezben, ugyanúgy előrefonták a hosszú hajuk, mindkettőjüknek jobb oldalra. Alíz kezében labda van, mosolyognak - Ez előtte készült, de van az eredményhirdetésről is. - Azon a képen a két lány ugyanabban a mezben a dobogó legfelső fokán áll, mindkettőjük nyakában érem, közöttük a kupa, lábuk előtt egy kosárlabda, csak hogy művészibb legyen a kép. A másik két páros már nem mosolyog annyira. Meg is értem őket.
- Na, gratulálok. - nyugtázta Laci. Alíz kifújta magát, láthatólag örült, hogy nem kell a meccs minden pillanatáról beszámolnia. Ma is csodásan festett, ahogy mindig: egy fekete pólót vett fel, kantáros rövid farmerrel. Cipőnek szokásosan a fehér vászoncipőjét húzta, haját kiengedte. Éppen elrakta a telefonját, amikor megakadt a szeme valamin.
- Szerintem mehetünk be. - állt fel és felvette a kajáját. A többiek is szedelőzködni kezdtek, csordában léptünk be a termekhez. A négyesben voltunk, megkerestük a helyünket, és leültünk. Éppen jókor, mert már kezdődött is a sok előzetes. Két igazi filmrajongó volt a társaságunkban - Alíz és én. Végigbeszéltük a trailereket, mindenre rámondtuk, hogy ide is, oda is el akarunk menni. Őt legfőképpen a Lucy érdekelte, engem a Sin City.

Mozi után nem mentünk mekibe, mert mindenki leégettnek számított anyagilag. Közösen inkább a Vizsla Park melletti kosárpálya mellett döntöttünk, szerencsére Laci éppen közel lakott, így hazaszaladt egy labdáért, dobálni is tudtunk. Alízt figyeltem: nem kosarazott, átengedte a terepet a fiúknak, a pálya szélén ült, és gazokat tépkedett. Kiki indult meg feléjük.
- Mi szeretnénk látni játszani ezt a nagy bajnoki csapatot! Dani, kihívjuk őket, nem? - nézett felém.
- Hát persze.
A többiek kiálltak a pálya szélére, és érdeklődve figyelték a meccset. Nem volt kemény, tudtam, hogy a két lány simán elverne minket. Lehet, hogy mi ketten magasabbak, erősebbek vagyunk, de ők ketten jobban kiegészítik egymást, jobb a taktikájuk, és többet játszanak együtt. Úgyhogy szorosan bár, de megvertek minket, én pedig büszke mosollyal néztem rájuk.
Lassan sötétedni kezdett, a legtöbbünket hazahívták, Alízt is kereste a nagymamája, így hazakísértem. Az úton végig beszélgettünk, lökdöstük egymást, úgyszólván elvoltunk. A szívem még mindig fájt érte egy kicsit, de megnyugtatott, hogy nem beszélt Zsoltiról. Örültem volna neki, ha elfelejti a srácot, aki valószínűleg nem akar tőle semmit. És mondjuk belém szeret... De nem, ez elég lehetetlenül hangzik.
Miután útjára engedtem egy szoros ölelés után, hazamentem. Kata rögtön a nyakamba ugrott, és miután sikerült levakarnom magamról, bementem a szobámba.
Szokás szerint harci állapot uralkodott, anyu pedig még nem ért haza, így nem kellett rendet raknom, amíg nem szól. Anyu nyáron sokat dolgozik, ugyanis az újság akkor rengeteg programot szervez, és mint újságíró, neki is meg kell jelennie az ilyeneken. Ezek általában minimum sötétedésig tartanak - de van, ami akkor kezdődik - és persze utána még segíteni kell lebontani a helyszínt, és hasonlók. Van, hogy én is kimegyek, de most ugye éppen programom volt. Más kérdés, hogy nemrég beiratkoztam egy intenzív KRESZ-tanfolyamra, augusztusi vizsgával. Ha sikerül, vezethetek kismotort.
Amíg azt vártam, hogy anyu megérkezzen, közölje, hogy pakoljam össze a szobám, filmet néztem. Elkezdtem A Nőt. Mondjuk, nem sokáig jutottam benne, mert apu bekopogott, és közölte, hogy le kéne nyírni majd a füvet, előzőleg pedig Balázs csinálta, rajtam a sor. Rábólintottam, de nem csukta be az ajtót. Innen jöttem rá, hogy beszélgetni szeretne. Csak nagyon reméltem, hogy nem én leszek a téma. Tévedtem.
- Van valaki a láthatáron? - kérdezte, és tudtam, hogy a lányokra gondol. Apámhoz sokkal kevésbé álltam közel, mint anyámhoz, talán amiatt, hogy apu kevesebbet van itthon, és a munkája miatt kevesebbet tud velünk foglalkozni. Persze, az apám volt, szerettem, csak a komolyabb dolgokat nem vele osztottam meg.
- Igen van. - válaszoltam.
- Ismerem valahonnan? - kérdezte, és letelepedett az ágyamra. ebből gondoltam, hogy nem fog hamar elhalni a beszélgetés, pedig már itt cikinek éreztem.
- Igen.
- Alíz az? - mondta ki a bűvös nevet.
- Ő. - tettem pontot a dolog végére. Vagyis, csak az én véleményem szerint. Apu nem így gondolta.
- És mit gondolsz, van esélyed nála?
- Nem hiszem. Egy ideje még egy osztálytársába volt szerelmes.
- Attól még miért ne lehetne?
- Mert egy: ha akármilyen romantikus megnyílvánulásom lenne, ő nem venné annak. Ha mozibe megyünk ketten, az természetes. Ha mekibe az is. Ha megölelem, az is. Tudod, köztünk olyan barátság van, amiből nehéz lenne kapcsolatot csinálni. Tudod, milyen régóta ismerem... Kilenc éve.
- Ez csak kifogás. - csóválta a fejét.
- Miért mondod ezt?
- Mert szerintem van.
- Mim?
- Esélyed.