Első Fejezet

Újra megérkeztem, szomorkás hangulatban, csalódottan, de szerencsére nem a blogos dolgaim miatt, hiszen azok miatt akár boldog is lehetnék... Ha a lehetőségeim és a döntéseim nem kavarnának be olyan szinten, hogy azokat már sablonosnak mondanám... A Firkászon már beszéltem a magánéleti gikszereimről, hát, nem jött össze, kiderült hogy... Oké, nem írom le, mert nagyon rosszul esik hallani, vagy kimondani is, nemhogy írásban látni.
Viszont ez nem befolyásolja az első rész érkezését. :) Jó olvasást kívánok, kérlek véleményezzétek kommentben! :)

Mindig is utáltam a fizikát, a kémiát, meg a többi olyan tárgyat, ami (a) ötödik után jött be, (b) többet kellett rá tanulni mint amennyit nekem az időm megengedett, meg amennyit én a megengedettnek megszabtam. Most viszont ott görnyedtem a fizikakönyvem felett, és valami hihetetlenül érdekes leckét próbáltam meg a fejembe vésni, miközben egyre inkább eljátszadoztak a gondolataim. Az órafigyelés már a hobbimmá vált, annyira szuggeráltam, hogy legyen már három, hogy már kiszáradt a szemem. Aztán persze a legnagyobb erőfeszítéseimet szakította félbe a telefonon rezgése. Alapjában véve nem néztem volna meg, hogy mi van, ha a készülék nem indult volna el a saját útjára az asztal széle felé.

Alíz üzenete: Megyek ma edzésre. Anyu elengedett... :))

Dani üzenete: Hol vagy? Kimegyek eléd.

Alíz: Még csak Zalacsánynál. A kezdésre csak odaérek...

Dani: Lekéssük együtt?

Alíz: Naná! :D

Egyszerre jobb kedvem lett, ami egyet jelentett a fizikakönyvem eldobásával a szoba másik végébe. Alíz - bár az edzéseken csak Zel vagy Zelmira - volt a legjobb barátom, már ha lányokról beszélünk. Hét éves korom óta ismertem, sokat lógtunk együtt, és nem csak edzéseken, hanem utána és előtte is, főleg, hogy eleve egy suliba jártunk, amíg ők el nem költöztek a Balaton mellé, így csak kevesebbet láttam, és az egyenesen arányosnak - azért néha szoktam figyelni az órákon - bizonyult a kedvem minőségével.

Így történt az, hogy a hétköznapi edzésekre el sem tudott járni, csak azokra, amik hétvégére estek. Őszintén, nekem hiányzott, először főleg azért, mert ő volt a "párom", mivel csapatkapitány a csapatkapitánnyal edzett, és mindketten azok voltunk. Aztán maga a társasága is hiányzott, úgyhogy minden találkozásunknak előre örültem.

Fél háromkor elkezdtem pakolni a cuccaimat. A ZTE KK feliratú csapattáskába dobáltam az edzőmezt, amit végül töredelmes keresés után találtam meg, mellé pedig a kosaras cipőt dobtam csapatpulóverrel, meg egy dezodorral. Háromnegyedkor elérkezettnek találtam az időt, hogy elinduljak, de előtte még benyomjak egy kétliteres üdítőt a táskámba, amit anyu mindig kikészített a konyhapultra.

Kilépve a városba rájöttem, hogy igazából pont olyan idő van, mint amilyet az ablak alapján jósoltam: meleg, kicsi szellővel. Következtettem egyet: ha akár csak egy kicsit is fúj a szél, biztosan nem a kinti pályára megyünk, mert az edző háklis az ilyesmire. Érződött már az április, egyre többet voltunk kint, de Gáll sokszor idegbajosan parancsolt be minket a terembe, nehogy az ő összes reménye, minden csillaga - ezek lennénk mi - megfázzon, torokgyíkot kapjon.

Mikor kiértem a buszpályaudvarra, szemügyre vettem az indulás-érkezés táblát. A Veszprém és Zalaegerszeg között közlekedő busz 14:51-re volt kiírva, ahhoz képest azonban már két percet késett. Idegesen pillantgattam a kettes beálló felé, hiszen oda kellett érkeznie, azonban oldódott a feszültségem, amikor végleg beállt a helyére, és az utasok elkezdtek özönleni róla.

Alíz valamikor a végén érkezett. Rögtön megismertem a szőkésbarna hajával, kék szemével, átlagos magasságával, kosaras módra megnyúlt lábával, fekete nadrágjával és a piros vékony, rövid katonai zubbonyhoz hasonlító kabátjával. Ő még keresett egy darabig a tekintetével, majd amikor megtalált, őrült módjára indult meg felém, és ugrott a nyakamba. Régi üdvözlés volt ez, kicsi korunk óta így köszöntöttük egymást.
Miután ő kiörömködte magát, hogy végre városban lehet, elindultunk a csarnok felé. Én közben próbáltam az útra figyelni, de a mellettem sétáló csaj amúgy is elterelte a figyelmem, hát ha még magában röhögött is, ami meg amúgy is tetszett benne.
- Jöttök a steetballfesztre? - kérdezte.
- Már kiírták?
- Most nézem. Hallod, nevezzünk már begyesben! - rángatta meg a kezem poénból.
- Nevezzünk. Szólok Kikinek, te meg Alíznak.
- Szólok én. Lemosunk mindenkit, menőzünk, ideális program. - közölte cinikusan. Persze, ő nem volt az a típus, aki azért megy oda, hogy lenézzen azokra, akik még sohasem jártak ilyen eseményen, hanem a hangulatuk miatt szerette őket. - Amúgy, az osztályomban Kiki a városi legenda.
- Mert?
- Láttak egy csapatképet rólatok, és kiszúrták őt, hogy ilyen helyes, meg ez meg az, és találkozni akarnak vele.
- Nem is engem találtak szexinek? - háborodtam fel látványosan, mire Alíz felröhögött.
- Á, közben azért kaptam üzeneteket, hogy ki a tizennégyes, mert cukinak tűnik. De ezt mások előtt nem merte felvállalni.
- Hát ez szégyen. Milyen ízlésük van ezeknek... - ráztam meg a fejem.
Alíz idiótán rám mosolygott, mire tudtam, mit is kellene tőle kérdeznem, hogy ne én érezzem magam cikin.
- És a szőkegyerek? Ő mit szól hozzá, hogy más srácokról beszélsz?
- Nem érdeklem, és kezdek beletörődni. - mondta.
Ilyenkor sosem tudtam eldönteni, hogy mit kell mondani. Persze, a csaj, akit a kelleténél kicsit jobban bírok, valaki másba szerelmes, és akkor örülnöm kéne annak, hogy a srácot láthatóan a ribancok érdeklik, vagy sajnáljam? Eldönthetetlen kérdés.
- Én nem értem a gyereket. Amúgy sem szimpatikus a profilképe. Legalább magasabb nálad?
- Egy fejjel. - közölte. - Pont ideális.
- Haha. Akkor már inkább Kikivel kéne járnod.
- Annak ott van Alexa. Bár nem értem, mit eszik rajta. Most nézz rá...
- Jó, először nem volt szimpatikus, de hidd, el van jó oldala...
- Hátulról nézve, mi? - kérdezett vissza a kijelentésemre, amit nem szántam perverznek, vagy valami ilyesminek, de Alízban is azt bírom, hogy meglátja benne a visszavágható részt.
- Á, Kiki megver, a csajának elhódítása rám is áll, akármilyen piszkos dolgokat tudok róla.

Aztán következett az a kérdés, hogy hol is lesz az edzésünk? Azt tudtam, hogy nem a suliban, mert oda valami kézilabda-edzést tettek, és kipateroltak minket, de még mindig maradt két lehetőség: a sportcsarnok, vagy a munkacsarnok. Általában az utóbbiban vagyunk, de ha a Gáll éppen olyan kedvében van, akkor berakat minket a csarnokba, a takarítónők és a portás legnagyobb örömére.
Így először elrángattam Alízt a sportcsarnokig, mert az volt közelebb, de mivel zárva találtuk, így kézenfekvő megoldásnak bizonyult a másik eset, miszerint a focistadion mellett leszünk - már megint. Alíz mindig megkavarva érezte magát: a sulijában nem volt rendes hosszú pálya, a hárompontos vonal nagyon bent volt, így ő mindig hátrébbról dobott, ezért meg azt mondták róla, hogy menőzik, de valójában igaza volt: ő a nagy vonalhoz volt szokva. A munkacsarnokban egy közepesebb változat élt, viszont a nagy csarnok volt az igazi, az etalon, ahol a hárompontos valójában a kicsi pálya felének felelt meg.
Ott megint akadályba ütköztünk, méghozzá az ajtókkal. A focisokon át nem tudtunk bemenni, maradt a szolgálati bejárat, ahol azonban ki lehetett nyitni. Elhaladtunk a mosoda mellett, ahol benézve még a saját mezeinket is láttuk, SPAR-os bevásárlókocsiban (rémes belegondolni, hogy az egyesület hogy szerezte meg ezeket), meg a térdzoknikat és minden egyéb tartozékot. Az öltözőknél még elváltunk, persze én megvártam míg bemegy, hátha "bensőséges" részleteket is láthatok, de pechemre a lányok vagy már edzőmezben, vagy még teljesen ruhában, esetleg zokniban voltak, de a francba is, nem arra voltam kíváncsi.
Nálunk teljes volt a káosz, Kiki éppen égett, mert Zoli megtalálta a telefonját, feloldotta, és az Alexának írt üzeneteit olvasta fel, és erről az öltözői jelenetről akaratlanul is az Álom.net jutott eszembe, pedig nem nézek magyar filmeket, és Alíz se, csak ő valahogy mindig tudja, hogy mi van benne, meg miről szólnak. Én speciel jobbnak láttam csendben hallgatni, amíg a többiek a haverom cikizik, hátha még engem is górcső alá vesznek, és megint az lesz a téma, hogy én mikor merek vallani, vagy hasonló. Nem az, szeretek én a nőkről beszélni, de (a) nem úgy, hogy mindenki az én magánéletemen csámcsog, (b) inkább máséról, mert az enyém azon kívül, hogy a suliban érdekes módon csak a ribancokat érdeklem feltűnően a tenyeremben merül ki, és akkor enyhén és szépen fogalmaztam. Meg, persze Alízban, aki nem tud erről, és nem is kell tudnia.
Persze, amíg mi pletykáltunk, a lányok már bent voltak, de Gáll is, szokásosan ingben, mert edzésre még véletlenül sem pólóban vagy melegítőben járunk. Nem, ő elegáns. Vele szemben a két Alíz ült - mert nekünk abból kettő is van - és éppen a legújabb taktikát hallgatták. Alíz, mert a lányok csapatkapitánya, a másik meg azért, mert ő a beugró. Végül az én Alízom - valahogy így kell megkülönböztetni őket - felállt, fogott egy labdát, és beállt a hárompontos vonalhoz, majd dobott. Nem jött neki össze, túldobta, mert ő nagy pályán szokott játszani, de nem csalódott vagy ilyesmi, megállt a vonal jobb szélén, aláfutott, bedobta, elkapta, és aztán egy büntetővel folytatta.
Gáll hamarosan megkezdte az edzést. Futottunk ár kört, majd gimnasztika és nyújtás következett, aztán egy kis helyzetgyakorlat, majd két csapatra osztottak minket - amúgy nagyon sokan vagyunk, sok cserével, de mivel tavasszal mindenki beteg, így pont megvoltunk két csapat, meg három csere. Én és Alíz szokásosan külön csapatba kerültünk, mert Gáll is tudta, hogy a mi összjátékunkkal eleve túlerő lett volna. Ő Kikit, Alízt és Diát kapta, én meg Barnit, Dorinát, és Kingát, akik bár nem voltak olyan rosszak, nem minden álmomat váltották valóra.
Feldobással kezdtünk, persze lány csak lánnyal ugrik alapon Alíz ugrott Dorinával, és minő meglepő, nem a mi csapatunké lett a labda. Persze, ezen valahogy senki sem akadt ki a láthatatlan anarchia miatt, úgyhogy az sem okozott túl nagy felháborodást, amikor Alíz gólpasszával Kiki hárompontossal kezdett, majd a bedobást követően gyorsan megszerezték a labdát.
- Ezaz Károly, csapassad. - közöltem vele röhögve.
- Ő, Kornél, oké? - nézett rám Alíz röhögve, Kiki meg vörös fejjel nézett ránk.
A bedobást követően mi szereztünk egy keserves pontot, utána pedig jött Alíz félpályás dobása, konkrétan félpályáról. Csont nélkül ment be, ilyet kevésszer láttam még életemben. Majd ugye mi kaptuk a labdát, és Dorina lefaultolta Alízt - a másikat - aki ezután két büntetőt dobott, ami nem véletlen bement, mert ő nagyon jó büntetőket dob. Vagyis, igazából csakis szemből tud dobni, oldalról képtelen, ennek a másik Alíz az ellentéte, aki éppen a büntetőhöz hülye. És ezek ketten elvileg legjobb barátnők...
A meccs vége végül ismeretlen lett, mert Gáll annyira beleélte magát, hogy a harmincadik hárompontosnál már elfelejtette számolni a pontokat, így hagytuk az eredményt a fenébe, és inkább csak játszottunk. Persze, Gáll közben azért aktívan figyelte a lépéshibákat, meg amúgy azért odanézett. Alízt - az enyémet - Kicsicsillagnak szólította, mint mindig, öt éves kora óta. Valahogy rajtaragadt a név, na.
Edzés után megvártam a két Alízt, meg Károlyunkat is, és úgy döntöttünk, elmegyünk a mekibe. Alíz tiszta vörös fejjel nézett fel rám, mert őt kiüti az edzés, ő mindent belead. Kiki tök aranyosan megveregette a vállát, mert ő is hasonló betegségben szenved, míg mi a másik A-ssal, kiröhögtük őket. Azért ők egy szövetséget alkotnak ebben. Jó tudni, hogy a legjobb haverom, meg a csaj, akire verem, bírják egymást.
Persze, másoknak az az evidens, hogy a mekiben a fiúk fizetnek. Most azt kell mondanom, mi az egyesület mekis számlájára íratjuk, és úgy kajálunk. Így persze nem okozott különösebb költséget a két Alíz fogyasztása, ami amúgy nagyon durván meghaladta a zsebpénzem. Kikivel mi bevállaltuk a tálcákat, amíg a két lány az összes ingyen elvihető bizbaszt megfogdosta, és elhozta.
Persze, barátom rögtön kihasználta az alkalmat, hogy megpróbálja megszerezni magának Kisalízt. Igen, őt sokszor hívtuk így, mert még az én Alízomnál is alacsonyabb volt, pedig ő átlagmagas volt, csak nem a kosarasok között. A tálcáját az övé mellé tette, jó közel. Behaltam a taktikán, ki is röhögtem. Alízét én magam mellé helyeztem, mert én vagy mellette, vagy vele szemben ülök. Kikivel mi így szédítünk két csajt ketten, mi vagyunk az Alízok rajongói klubja. Persze, két jó csajról beszélünk, úgyhogy nem csoda.
Miután azok összeszedtek a mekiben minden létezően fellelhető ingyenes dolgot, leültek mellénk. Alíz halál aktív volt így egy két órás edzés után, hihetetlen volt, hogy ezek ketten úgy röhögtek össze egyfolytában, mintha semmit sem tettek volna az elmúlt órákban.
Miután azok bekebelezték a kaját, magukra hagytuk Kikit Kisalízzal, hadd szédítse, kísérje ki a buszra, én addig hazakísértem az én Alízomat, a mamájához, és bár egy fél kilométerrel arrébb laknak, de engem nem zavart. Addig is vele lehettem, bár fel már nem mentem. Nem volt kedvem jópofizni a mama előtt, meg amúgy is: Alíz apja hatalmas személyiség volt. Korábban a ZTE FC csapatkapitánya, de lesérült, amputálták a lábát, és utána már csak a szellemiekben volt jó: ezért is akarta elérni, hogy Alíz ZTE-s legyen. Nemrég bevállalt egy edzői posztot, ahol tulajdonképpen csak dirigál, és csak neki két és fél órában. Amúgy, az ember fél apukától, A Lány apjától, én is, bár ismerem, jó fej, meg tegeződünk.
Úgyhogy, a kapuban egy ölelés után engedtem el. Jól megszorongattam, ebből talán kitalálható, hogy én imádom őt ölelni. Persze, el kellett engednem, így szépen lassan kezdtem el visszafelé sétálni, és azon gondolkoztam, hogy ha elhívom a Jégcsarnokba másnap, akkor cikin érzi majd magát? Mert a korihoz abszolút hülye.