Prológus

Hát, sziasztok! Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan is kezdjem az első fejezetet ebben a blogban, de úgy éreztem, spontánnak kell lennem. Mostanában az életemben is ez megy, és azt hiszem összejönnek a dolgok körülöttem, ezzel a hozzáállással. Ez nem egy szokványos prológus lesz, de remélem tetszik majd. Azért interjúforma, mert ennek nagy fontossága lesz majd a történetben, csak nehogy megszóljatok, hogy nem vagyok elég kreatív. Ja, igen! és holnap szurkolni nekem, ha bejönnek a dolgok, el is lesz mondva. :D Jó olvasást, ha tetszett, iratkozzatok fel, véleményezzetek!

Zalai Hírlap 2014./április 19-e, Szombati szám

Gyermekkapitányok

Megyénk sportcsapatai egyre szélesebb körben képviselik a korosztályokat: először csak a felnőtt csapatok játszottak, a legismertebb, legpopulárisabb sportok azonban már ötöves kortól elérhetőek a ZTE-nél. Két - kilenc éve kapitány - sportolóval, Bán Danival, és Horváth Zelmirával beszélgettünk.

Zalai Hírlap: Mindketten ötévesen, az utánpótlás-előkészítő csapatban kezdtetek játszani. Mi vonzott titeket már abban a korban a kosárlabdához, illetve hogyan gondoljátok, mi az, ami ott tartott titeket az edzéseken?

Bán Dani: Bennem igazán az maradt meg ezzel kapcsolatban, hogy örökké a bátyámra bíztak, aki csak azért is lejárt kosarazni a pályára, engem pedig magával kellett vinnie. A társaságában több kosaras volt, akik edzésekre jártak, könyökből dobták a hárompontosokat vagy a tempót, és annyira megirigyeltem őket, hogy én is elkezdtem ezt csinálni. Ez volt akkor, amikor négy voltam. Egy évre rá hallottuk ezt a lehetőséget, és a szüleim úgy döntöttek, érdemes lenne megpróbálni. Már akkor is nagyon jó volt a társaság, nagyon szerettem velük lenni. Kicsit más volt, mint az oviban, mert itt akkor még csak fiúk voltak, mert a lány utánpótlás indítására nem volt keret. Először persze csak a játék szeretete, majd egyre jobban kialakuló dolgok tartottak ott, míg meg nem érkezett a lány csapat két évvel később, és velnk rakták őket egy csoportba. Akkor még érdekesebb lett a dolog.

Horváth Zelmira: Én apám kapcsán kerültem kapcsolatba a kosárral. Amikor kicsi voltam, sokszor levitt az Ola úti pályára, a Mártírok sarkán, és ott dobáltam palánkra. Mindössze négy voltam ekkor. Még nem tudtam zsákolni, meg rendesen ziccert dobni, csak az alsó dobással próbálkoztam. Aztán jött az oviba egy hírlevél, hogy a ZTE fiatal játékosokat keres. A legtöbb szülő elszörnyedt, hogy ilyen kis korban akarnak sportolót faragni a gyerekből, de az én apám kapva kapott a lehetőségen, hogy én ott kosarazzak, ahol ő focizott. Ami engem ott tartott, az a remek csapat, a társaság, az edzések hangulata és a folyamatos sikerélmények. 

ZH: Ha már a sikereknél tartunk: Mi volt az első különösebb sikeretek a sportágban?

B. D.: Először nagyon elszomorodtam, hogy jó ideig nem fogunk még versenyezni, de egymás ellen gyakran játszottunk. Nekem minden olyan győzelem sikerélmény volt, ami a saját csapatommal történt. Az első meccsünk előtti csapatkapitány-választás meg főleg, amikor végül úgy döntöttek, hogy én vagyok érdemes a posztra. De nekem minden nap sikerélmény, hiszen így mindig eggyel több nap csapatkapitányként.

H. Z.: Én ugye öt évesen kezdtem, amikor Daniék már hét évesek voltak. Mi már rögtön versenyezni kezdtünk, és én lettem a csapatkapitány, ez volt talán az első ilyen élményem. De ott van a többi: Az első teljesen szabályos ziccerem, majd két év múlva a hárompontos-sorozatom. De ahogyan Dani mondta: minden újabb meccsen aláírni a papírt, hogy én vagyok a csapatkapitány, már óriási dolog. 

ZH: Közös - fiú, lány - edzések, vagy külön szeretitek jobban?

B. D.: Mindkettőnek megvannak az előnyei, és mindkettő hiányozna: néha jó csak a fiúkkal együtt, ahol el lehet lőni pár disznó viccet, ki lehet beszélni a lányokat, de velük is éppen olyan jó.

H. Z.: Én is hasonlóan vagyok vele, bár mostanában több közös edzésen vagyok, mint simán, mert azok hétvégén vannak, én pedig újonnan - kilenc éves koromtól - hivatalosan nem zalaegerszegi vagyok, így inkább azokra tudok eljárni.

ZH: Milyenek a hétköznapjaitok, hogy néz ki egy hetetek?

B. D.: Nekem szerda kivételével minden nap van edzésem, amúgy átlagban hat és hét órám van, de ha fontos meccsre készülünk, akkor az utolsóról gyakran elkérnek. Reggel általában gyalogolok,bár a belvárosban lakok, azért nincs messze az Ady. Hazafelé is így megyek, de az órák után rögtön sietek edzésre, ami olyan ötig, néha hatig is eltart. Után tanulok otthon, meg elvagyok. De sokszor jönnek át a haverjaim, vagy én megyek. Hétvégenként sokszor lemegyünk a pályára, de én is szoktam gépezni, ami azt illeti, néha elég sokat.

H. Z.: Én ugye egy kicsi faluban lakok, ahonnan minden reggel busszal járok egy nem sokkal nagyobb faluba. Nemrég abbahagytam a röplabdát, ott azt játszottam. A csapat egyszerűen tűrhetetlen volt! Így most csak kedden és pénteken járok be a városba különangolra, de hétfőn és szerdán drámám van, így akkor is négykor érek haza. Csütörtökön szerencsére öt órám van, így akkor már kettőre otthon vagyok. Délután van hogy kosarazok, de sokszor filmeket nézek, meghallgatom a legújabb zenéket, írok, blogolok, és fáradhatatlanul videókamerázok a csapattársakkal. A hétvégéket szinte mindig itt, Egerszegen töltöm, az edzések miatt.
ZH: Mi a mezszámotok, és miért éppen ez?
B. D.: Én 14-es vagyok, talán azért ezt választottam, mert tizennegyedikén születtem.
H. Z.: Nekem a 13-as, mert apám mezszáma annak idején 11-es volt, de mivel azt lefoglalták, jött az utána legközelebbi páratlan, mert én irtózom a páros számoktól. De az is közrejátszott, hogy az unokatestvérem, akit imádok éppen szeptember péntek tizenharmadikán született.
ZH: Az iskolában ugyanazok veletek szemben az elvárások, vagy esetleg a meccsek miatt könnyítenek/nehezítenek?
B. D.: Itt nálunk legfőképpen tesiből van elvárás, hogy azért az a csapat nyerjen, amiben én vagyok, hiába magyarázom, hogy ez nem csak a játékosokon, hanem az összjátékon múlik. Máshol nincs semmilyen kivételezés.
H. Z.: Velem nem kivételeznek, bár azt vettem észre, hogy szeretnek a tanárok. Tesiből sokszor kosaraztam eddig a lányokkal, ugyanis a tanárnak fogalma sem volt arról, hol is játszok, de mostanában kezd egyberakni a fiúkkal, mert szerintem meglátta, hogy teljesítményben jobban illek oda.
ZH: Mi a kedvenc pillanatotok a meccseken?
B. D.: Nehéz kérdés. Én nagyon szeretem a büntetődobást, mert ott csak én, meg a labda vagyunk, de az éles helyzeteket se utálom, azoknak is megvan a szép része. 
H. Z.: Egyetértek. 
ZH: Kicsit eltérve a kosártól. Milyenek a tanulmányi eredményeitek?
B. D.: Több tárgyból van közepesen és négyesem, azért a rajzzal meg a technikával én is megbirkózok ötösre. Nem azzal van a baj, hogy nehéz lenne a kilencedik, csak nem szeretek tanulni.
H. Z.: Nekem semmi bajom sincs a tanulással, kitűnő vagyok, a hetedik is könnyen megy, pedig négy új tantárgyunk is lett hatodik óta.
ZH: Mik a terveitek a jövőre?
B. D.: Én szeretnék még sokáig ezzel a csapattal játszani, és itt az Ady-ban folytatni a tanulást. Főiskolásként nehezen tudom elképzelni magam, inkább a sportot folytatnám, hiszen azt hiszem, ebben vagyok jó. Mindenképpen ennél az egyesületnél maradnék.
H. Z.: Én vissza szeretnék jönni Zalaegerszegre gimnáziumba, az Ady-ba, és utána pedig pilótaképzésre menni, hiszen vagy vadász, vagy utasszállító pilóta szeretnék lenni, ezt még nem döntöttem el, de valószínű, hogy az utóbbi lesz, a szemüvegem miatt. A kosarazást nem hagynám abba, semmi pénzért, de nyilvánvalóan, ha összejönnek a dolgok, Pestre kell majd költöznöm.
ZH: Miért éppen csapatsport? Miért nem egyéni versenyzők vagytok?
B. D.: Az én szüleim nagyon örültek, amikor csapatsportot választottam, mert szerintük ez sokkal közösségibb tevékenység. Nehezen tudnám elképzelni magam futóként, vagy atlétikázva.
H. Z.: Én régebben kipróbáltam a talajtornát és a jazz balettet is, de mivel ritmusérzékem nincs, onnan kitettek, a talajtorna pedig - bár nyertem benne versenyt - nem volt nekem való. Különben is, világéletemben csapatjátékos voltam, bár hozzá kell tenni, jó játékhoz jó csapat kell. Ez itt adott, nagyon szeretek velük játszani. 
ZH: Milyen stílusirányzatot képviseltek, mi a kedvenc filmetek, sorozatotok, könyvetek, előadótok?
B. D.: Én inkább a rock-ért vagyok oda, mintsem a popért, vagy a rapért. A kedvenc filmem a Mission Inpossible, sorozatok közül az Így jártam anyátokkal, és a Két pasi meg egy kicsi. Nem igazán olvasok könyveket, inkább csak pár lazábbat. Legutoljára Arnold Shcwarzenegger életrajzi alkotását olvastam. Zenében inkább a Hooligans, Tankcsapda, Green Day.
H. Z.: Én is inkább rockos vagyok, a kedvenc filmem a Top Gun, lévén vadászpilótákról szól, sorozatok közül rengeteget nézek, szinte mind krimi, és könyvben is ezért a műfajért rajongok. Két kedvenc könyvem van, a Csont és vér (Kathy Reichs) és a Felettünk a csillagos ég (Adam Makos). Szeretem Wolf Kati számait, egyszer majdnem eljutottam a koncertjére, de végül elmondta. Zene még, amit nagyon szeretek a Top Gun soundtrackje, olyan nyolcvanas éveki zenékkel mint például a Take my breath away vagy a Highway to the danger zone. De ha kell még mondanom, van: például a Play with the boys, szintén abból a filmből. A másik kedvencem Irine Cara - What a feeling!-je. 
ZH: A kosarazáson kívül milyen tanórán kívüli foglalkozásaitok vannak?
B. D.: Én rajz tagozatos diák vagyok, így kötelező rajzóráim vannak, egy héten több is. Más nincs.
H. Z.: Én drámára, kémiaszakkörre, és különangolra járok. Régebben én is rajzos voltam az Ady-ban a költözésünk előtt. 
ZH: Ha egy híres mondással, filmidézettel kéne jellemeznetek magatokat, mi lenne az?
B. D.: "Maverick, maga közveszélyes!" (Top Gun, Iceman)
H. Z.: "Baby-t senki sem ültetheti a sarokba!" (Dirty Dancing, Johhny Castle)

Kiss András, Zalai Hírlap