Második Fejezet

Sziasztok, megérkeztem a második fejezettel, ami már előre meg volt írva, és tegnap terveztem kirakni, de sűrűsödtek a dolgok, így végül ma jutottam el odáig, hogy miután hazaértem, átöltöztem, aztán leültem a gép elé, képet kerestem, beszélgettem, majd leírtam ezeket a sorokat. Az előző rész előtt írtam, hogy csalódott vagyok, mára ez átváltott egy bizonyos elfogadásba, és most egy kicsit más embernek érzem magam. Lehet, hogy jót tett nekem ez az egész, mindenesetre egy másik végkifejletnek jobban örültem volna. Jó olvasást a részhez, és kérlek, osszátok meg velem, hogy tetszett-e vagy sem. :)

Persze, a Jégcsarnokból nem lett semmi, mert Alíz nem tervezte leégetni magát, én meg nem megyek egyedül csúszós terepre. Szeretek a saját, biztonságos térfelemen maradni: a kosárpályán, ahol tudom, hogy a hárompontos vonal éppen hét és fél méterre van a palánktól, ahol érzem, hogy hol állok. A focipályákat sem szeretem: hacsak nem a suli betonpályájáról van szó, ahol minden fel van festve, a kosár is, így azzal együtt tájékozódom. 

Ebből következik, hogy nem vagyok az a srác, aki a suliban focizik minden szünetben, meg hülyíti a csajokat. Hülyítik ők magukat is, na. Egyenesen képtelen vagyok belerúgni a labdába, pláne szándékosan, hiszen az a kosárban nem szabályos. Ez olyan mint Alíz: három évet járt röplabdázni, és nem tudta megtanulni, hogy hogyan állunk meg három lépésből, mert kosarasként a kétüteműt szokta meg. 

Úgyhogy aznap megegyeztünk, hogy nem találkozunk. Neki is dolga volt, hiszen ha jön, nem miattam jön, hanem a családjához is. Reggel egyik mama, ebédre a másik, délután a kuzinok, és jó, ha nyolcra hazaér, Balatongyörökre. 

Így történt az, hogy kivételesen a kedvéért nem keltem fel hétkor - pedig volt már arra is példa -, hanem tízig azzal szórakoztam, hogy a szobámban fellelhető, és ágy-közelben lévő kis, zöld labdát az ágy melletti falon álló palánkba dobáltam, különböző testhelyzetekből. Mikor meguntam, és kellően elfáradtam benne, visszafeküdtem, ha unatkoztam folytattam. A nagy idillnek Kata vetett véget, aki bevetette magát az ágyba, rám ugrott, széttépte a hajam, és mindenek tetejébe úgy hason rúgott, ahogy csak az ember húga képes. 

- Na, vége a játéknak, drágám, a bátyus pihenni szeretne. - rúgtam le szolidan az ágyról. Hiába, hét éves, de értette a célzást: kiment, én meg továbbra is feküdtem, és a szemközti falat bámultam: labda hiányában. Ott a szekrényem állt, rajta természetesen ezerféle poszterrel, képpel. Persze, ezek úgy általában családi fotók voltak, a másik érdekesebb volt, ami az ágynak háttal állt. Ott voltak az érmek, a csapatfotók, az Alízzal közös képek, meg azok is, amelyikeken Kiki meg én domborítunk a két Alízzal, vagy néhány kinyomtatott beszélgetés a netről, akárkivel, aki csak egy percre is képes volt megnevettetni. 

Körülbelül huszonöt aranyérem lógott a polc alján, szögekre akasztva, mögöttük, mellettük, körülöttük képekkel. Úgy, ahogyan az éjjeliszekrényen is: életem egyik legnagyobb pillanata, amikor a szokásos négyesünk - Kiki, Alízok, én - fekszünk egy kinti kosárpályán, elöl Kisalíz, utána Kiki, majd én, és Alíz könyököl a hátamon, mindez oldalról fényképezve, elég jól megszerkesztve, mezben, mert olyan kedvünk volt. Imádtam azt a napot - csak úgy elvoltunk, kötöttséget nélkül. Akkor éreztem, hogy Alízhoz is nagyon komolyan közel kerültem.

Tizenegy fele éreztem, hogy fel kellene kelni, úgyhogy lerúgtam a takarót, és kiszedtem a szekrényemből egy pólót. Ez a következők miatt tartott öt percig: az egyik kezemmel meg kellett tartanom a ruhakupacot, hogy ne essen ki, a másikkal rángatnom kellett, és azzal még nem is számoltam, hogy rám is dőlhet az egész. Miután elég ruha volt rajtam, úgy döntöttem, hogy akkor ideje kilépni a nagyközönség elé.
Mivel én, mint sportoló az egészséges élet híve vagyok, reggelre csokis müzlit ettem. Anyuék persze furán néztek rám, hogy hogy vagyok erre képes, de én csak kanalaztam, és röhögtem rajtuk. Kata persze közben fárasztott, hogy délután jön át hozzánk a barátnője, és játszani fognak, én meg már előre láttam a halálom, hogy nem lesz nekem nyugtom, ha két elsős randalírozik a házban, pláne lányok, mert tapasztalat, hogy a kislányok - meg amúgy a nyolcadikosok is a suliban - fosnak az idősebbektől, így oldhatom meg megint, hogy ne féljen tőlem a gyerek - aki az elmondások alapján az Anna névre hallgat.
Kaja közben küldtem egy sms-t Alíznak, hogy eddig hány helyen járt, mire gyorsan jött a válasz: még az apjáéknál van, mert a keresztanyja megígérte, hogy elviszi a másik nagyszülőkhöz, de még el kellett futnia szavazni, így addigra ott ragadt.
Miután egészségesen kiröhögtem, visszaültem a kémiakönyvem fölé, ezúttal a nappaliban, hogy anyuék lássák hogy tanulok, de a szokásos hangzavarban úgysem tudom túlzásba vinni, így nem kellett félnem, hogy véletlenül tudni fogom az anyagot. Amúgy sem érdekelt túlzottan, de hát valamiféle hajlandóságot csak kell mutatnom a hármasra, mert őszintén be kell vallanom, a kémia színötös, osztályelső Alíz mellett hülyén mutatok a hármassal, de mindegy. Á, nem is akarok neki imponálni, nem dehogy.
Egyébként nem is kellett neki sem megfelelnem, sem imponálnom a barátságunkhoz. Őt nem érdekelte, ha nem értek a kedvenc tantárgyához, vagy nem vagyok benne jó. A hibáimmal együtt bírt, meg minden, és ez volt az, amit imádtam benne.

Hogyan is szokott az lenni, amikor a suli legmenőbb srácai vonulnak a folyosón? Na, nekünk ez sohasem jön össze. Mert eleve mindenki "akarja a tököm" hozzáállással veszi a dolgot. Miért izgulnak a csajok arra, ha mi Kikivel egymás mellett megyünk be az osztályba? Nem, ez nem menő, felszólítok rá minden lányt.
Éppen a tegnap délutánról beszéltünk, amikor megcsörrent a telefonom. A meccs nem számított fontosabbnak, kiszálltam a társalgásból, megnéztem az üzenetet. Kisalíz volt, hogy le tudnánk-e menni Kikivel, és vinni neki korzőt, meg vonalzót, mert otthon hagyta, és ő kint lakik Egerszeg egyik előfalujában, és így haza sem tud ugrani érte. A hősszerelmes Kiki, aki most éppen két nő között vacillál már fogta a szerszámot, és már indult is lefele, én meg utána.
A hetedikeseknél őrültekháza volt, de gyanítottam, hogy úgy egyébként nálunk se lehet különb a helyzet. Alíz, ahogy megláttuk, rögtön felugrott, elvette a cuccost, aztán megláttuk, hogy kaja van a kezében, és máris lett reggelink is. Mindeközben a hetedikesek kicsit megszeppenve néztek ránk, páran el is hallgattak, csak néhány merészebb lány harsogott, egyfolytában.
- Köszi. Amúgy. Ezen a héten hogyan lesz edzés? Mert ugye nekünk meccsünk van vasárnap, és nem tudom, hogyan oldja meg a Gáll. - kérdezte.
- Nekem tegnap azt írta, hogy lesz. - vontam meg a vállam. Közben háton talál egy alufóliagalacsin, valamelyik nyolcadikos jóvoltából. Ez a feltétlen szeretet.
Persze nem volt sok kedvem tiszteletemet tenni a hetedikeseknél, mert egyesek igen IQ-hiányosnak bizonyultak. Addig jártam ebbe az osztályba sokat, amíg Alíz ott ült az ablak felőli padsor utolsó padjában, és onnan bámulta minden reggel félálomban a táblát. Mostanában is csak Kisalíz miatt szoktunk lejönni, persze az osztálytársai irigykedve néznek rá, hogy két gimis srác jár le hozzá, de inkább Kikivel pletykálják össze, mert Alízról már elterjedt, hogy "a Bán Dani barátnője", úgyhogy ebből a szempontból minket békében hagynak. Alíz persze folyton mondja, hogy cáfoljam le, de az az igazság, hogy ha cáfolnám, még jobban ráakadnának.
- Na, szuper. Megint jön a Sopron, istenem, de rühellem a kapitányukat. - közölte Kisalíz.
- Hát még Alíz. Őt fogja. Gondoljál bele. A csaj egy vadállat. Alíz is csak azért ordítja párszor a faultot, mert kétpercenként már feltűnő. - gondolkozott Kiki.
- Ja, neki se jó. - vontam meg a vállam a hallgatózó hetedikesek előtt, mert biztos voltam benne, hogy a volt osztálytársuk említése csak újabb pletykavonalat válthat ki belőlük.
Miután kellő mennyiségű kaját csórtunk tőlük, felmentünk a mi emeletünkre, ahol persze az étel láttán rohanhattunk, mert csórók mindig voltak, vannak és lesznek. Az osztályba menekültünk, nekidőltünk az ajtónak, hogy ne engedjük be a tömeget, de nem volt szerencsénk, mert az osztályban is ráakadtak a lehetőségre, így két tűz közé szorítva próbáltuk védelmezni az ételt, végül sikerült kialkudni, hogy egy keveset adunk, a többi meg a mienk.
- Károly, mid van? Itt találtam egy joghurtos-müzlis szeletet. - kérdeztem.
- Dániel, itt van bucikifli, kakaós csiga, egy szelet túrós torta... - emelte meg a dobozt, mire kikerekedett szemmel néztem rá hátra.
- Túrótorta? Necseszki.
- És villa is van. Már csak kanál kéne, folyik egy kicsit. Hé! - kiáltott az osztály felé - Van valakinek kanala?
- Mondd, Kiki. - hajolt oda hozzánk Andi - Te hülye vagy?
- Nem, csak Kovács. - villantottam neki egy ezerwattos mosolyt, mire elfordult.
Az első óra előtti őrültekháza közepette elfogyasztottuk a kaja felét, mire bejött a biosztanár, és véget vetett az étkezésnek. Velem elrakatta a túrótortát, amit sikeresen elfeleztünk Kikivel, pedig már a végénél jártam. És, minő meglepő, feletetett is, aminek az áldozata végül nem én, hanem Kiki lett. Aki nagyon durván felmondta az anyagot, tátva maradt a szám, ahogyan sorolta a dolgokat. Ő körülbelül olyan volt, mint én: arra se tanult, amiből dogát írtunk.
Mikor visszafelé jött, intett, hogy majd elmagyarázza, mert abban biztos voltam, hogy egy ilyen stratégiára nekem is szükségem van.
Szünetben megtudtam, hogy tulajdonképpen a tankönyvi leckék végén lévő összefoglaló kérdésekre felírta a választ a füzetébe, mert rájött, hogy a Borka onnan kérdez, így az öt kérdésből öt jó is lett neki. Jó, akkor rájöttem, hogy ennyi eszem nekem is lehetett volna, de elégedetten dőltem hátra, hogy, Dani, már ezt is tudod.
A nap persze jórészt eseménytelenül telt, az utolsó óráról már húztam is a menzára, ahol majdnem ételmérgezést kaptam, aztán edzésre. Hétköznaponként sokszor volt itt, az Adyban az edzés, mert mások is elfoglalhatják a csarnokot és a Munkacsarnokot. Így csak átmentem a tornaterembe, az öltözőbe, ahol Kikit például már ott találtam, mert ő menza helyett Kisalízt szórakoztatta. Képzelem, milyen szórakozás lehetett az.
És, ha az embernek a sulijában van az edzés, akkor kikerülhetetlen, hogy egyesek lyukas délutáni óráikban ne üljenek be rá. A ZTE-hez nem engedik be őket, a biztonsági eljárások miatt, de a tornaterem felett a Gáll sem rendelkezhet. Így maradt az a verzió, hogy az összes gimis csaj, meg pár reménykedő, általánosba járó ül a lelátón, vegyítve azokkal, akik csak a délutáni művészeti szakkörökre jöttek, és vagy végeztek, vagy még nem kezdődött el. Egyem a szívüket.
Kezdés előtt a Gáll még odahívott magához, és elmondta, hogy Alíz holnaptól ezen a héten minden nap jön, a hétvégi meccsük miatt, csak ma nem tudta megoldani, de így is például az egyesületnek igazolnia kellett az utolsó óráit, hogy elérje a buszt, és hogy itt lehessen. Sőt, egész héten fel lett mentve testnevelés alól, mert ha a tanár rosszul melegítteti őket, akármilyen meghúzódhat, így akkor kiesik a csapatkapitány, a Sopron ellen meg amúgy sincs esély, nemhogy a legjobb játékos nélkül.
Az edzés elején Gáll odahívott minket, leültünk a padra, pad elé.
- Szóval, Daninak már mondtam, hogy Alíz holnaptól jön, mert a mai napot már nem tudta lemondani. Ugye, akkor a csapatkapitány személye nem kérdéses - pillantott egy másodperc erejéig Kisalízra, aki csak mosolygott -, ami pedig minden csapattagot, a cseréket is érint, hogy ezen a héten mindenki fel van mentve a testnevelés óra alól, mert én egyik tanárban sem bízok. Pláne, Alízéban, vele együtt jártam főiskolára, egy állat a pasi, biztos vagyok benne, hogy tönkreteszi. Azon kívül ugye nem is kell mondanom, hogy mivel a meccs hétkor kezdődik, délután mindenkit már négyre várok, nem kell rögtön átöltözni, csupán a pályaellenőrzés miatt, nézzétek meg nem áll-e ki szög, dobálgassatok, szokjatok rá arra, hogy itt ez most egy nagyobb pálya. Aztán lehet felvenni az izomszalagokat, bekötözni a bokát, de fél hétre már mindenki legyen kész. Bevonulás, szokásos, itt is négyszer tíz perces lesz, ő kérhet ugye soron kívül időt, úgyhogy a taktikát majd megbeszéljük akkor, ha itt lesz. Az egész hétre megszereztem a csarnokot edzésre, úgyhogy mindent újragyakorlunk, tempó, hármas-nyolcas, hogy meglegyen. Számoljatok közben: aláfutás lépések, hogyan jön ki, honnan kell indulni. Ugyanez a hárompontossal. Aztán bízzunk benne, hogy a fél csapatot legyilkolta egy terrorista társaság. És, mivel kevés esély van erre, így fel kell készülni a dolgokra. Ma gyakorlunk, holnap stratégia, arra kell a kapitány is, aztán utána a stratégiát gyakoroljuk. Na, felállni, tíz kör!