Harmadik Fejezet

Sziasztok! A héten a szerdával bezárólag letudtam a dolgozatokat. Iszonyat sokat készültem mindre, remélem jól is sikerültek. Vég-kimerült vagyok, de ahogyan azt a legtöbb blogger tudja, írásra valahogy mindig van elég energia, így ha nem éppen pötyögtem, akkor gifet kerestem, vagy ilyesmi, de végül - egyébként nem ma - megszületett a harmadk fejezet. Ehhez csak annyit mondanék, hogy én már nagyon előre járok a történetben, és furcsa, hogy ti még csak ezt fogjátok olvasni, de remélem tetszik majd. :) Itt a kezdő gifnek amúgy van utalása is: Egerszeg felé az úton ilyen hatalmas szép erdők vannak. :)

Nettivel és Emével beszélgettem egyszerre, miközben a busz már Zalacsánynál járt. Még csak fél három volt - az osztályom egy része éppen fizika korrepetáláson ült, míg én buszoztam, mert a Gáll elkért, hogy odaérjek Egerszegre az edzésre, mert hát azért, ha a csapatnak hétvégén meccse van, akkor a csapatkapitánynak illik megjelennie. Persze, úgy jöttem el a suliból, hogy hihi, nekem két órával kevesebb. De tesin is úgy ültem, hogy haha, én ilyen menő vagyok, és a Berta mondta, hogy ha hasznosítani akarom magam, akkor számoljam a hibapontokat. Öröm volt, főleg azt nézni, hogy a legnagyképűbbek az első percben kiestek, mert ellépték, vagy akármi. 

Tudtam, hogy már csak negyed óra van hátra az útból, így kihúztam a fülhallgatómat, betettem a ZTE-s edzőtáska egyik kicsi zsebébe, eltettem a könyvet, amit út közben olvastam, úgyhogy gyakorlatilag készen is voltam a leszállásra. Még levettem a pulcsimat, hiszen szép idő volt, és megpróbáltam berakni a többi cucc mellé. Közben persze az osztályom sem hagyott békén - a fizika korrep láthatóan senkinek sem tetszett. 

Eme üzenete: Hol vagy?

Alíz üzenete: Zalacsány.

De nem mindenkinek volt elég két üzenet.

Netti üzenete: Úúú, akkor szerzel nekem eccarvut Danitól? Lécciii....

Alíz üzenete: A húgának van egyszarvúja. nem fogom elcsórni egy hétévestől. Különben is, most fel sem megyek hozzájuk, edzésre jöttem, háromkor kezdődik, másfél óra, hatra otthon vagyok.

Netti üzenete: Akkor holnap jössz suliba?

Alíz üzenete: Persze, hogy megyek. De nem leszek ötödik-hatodik órán. Na, megyek, le kell szállnom.

Netti üzenete: Aztán ügyesen!

Persze, egész úton a stratégián szerettem volna gondolkodni, de az idióta osztálytársaim órák előtt, órák után, órák alatt zaklattak, így nem ment könnyen a dolog. Pláne, ha nem csak olyan üzeneteket küldenek, amikre smiley-t kell írni, hanem komplett kérdéseket tesznek fel, amire válaszolnom kell... Persze, ki is kapcsolhatnám, de azzal magamat húznám csőbe: volt már, hogy így a buszút végén szóltak, hogy ne a Munkacsarnokba menjek, hanem az Adyba én meg nem hallottam meg.
Most valahogy egyértelmű volt, hogy a nagy csarnokban leszünk. A Gáll annyira imádott minket, meg annyira érdekelte a teljesítményünk, hogy ha akármilyen megmérettetésre készültünk, mindig megszerezte nekünk a csarnokot edzésre. Mára mondjuk nem kellett volna, mert azt mondta, csak egy stratégiai megbeszélést tartunk, de persze esélyes volt, hogy utána gyakorlunk is.
Dani már várt a buszmegállóban, amikor megérkeztem. A nyakába ugrottam - szokásosan... - aztán el is indultunk a csarnok felé.
- Holnap meddig maradhatsz? - kérdezte.
- Holnap szerda, utána nap csütörtök... Nem tudom. Megkérdezem anyut. Miért?
- Emlékszel, hogy megbeszéltük, hogy minden premierre elmegyünk? Ugye a Rio 2, meg a Transzcedens megvolt, akkor jöhet az Amerika kapitány 2 - A tél katonája meg a Csajok Bosszúja. - közöltem.
- Te ezt így számon tartod? - néztem rá. Persze, én is tudtam, hogy min voltunk legutóbb, de hogy mit mikor játszanak melyik teremben, azt is csak ő tartotta a fejében.
- Megkérdezem anyut. Elrángassalak valami csajos filmre?
- Nekem mindegy. Minden filmet megnézek.
Daniról valóban igaz volt, hogy mindent megnéz. Imádta a filmeket, neki mindegy volt, miről is szólnak. Én körülbelül ugyanígy álltam hozzá, így mi ketten nagy mozizók lettünk. Egyikünket sem érdekelte, ha egy hatéveseknek szóló mozi az, vagy úgy surrantunk be, mert horror és tizennyolcas.
- Legyen először akkor a Csajok bosszúja. Azt a hétvégén leveszik a műsorról, a Transzcedens marad még. Legfeljebb meccs után elmegyünk, megnézzük.
- Nekem jó. - mosolyogtam.
Őszintén örültem, hogy közös programot szervezünk Danival. Imádtam vele lenni, kötöttségek nélkül beszéltünk meg dolgokat, tényleg. Igazi fiú-lány barátság volt a miénk, társaságban kiegészítve Alízzal és Kikivel. No, meg néha Alexával, de az a csaj igazán nem számított. Nem szerettem Alexát, a kezdetektől megvolt köztünk az ellenszenv, és nem is erőltette senki, hogy mi egy légtérben legyünk. Persze, előtte játszottam magam, mert nem akartam ciki helyzetbe hozni Kikit, hogy a barátnője, meg a haverja nem jönnek ki egymással. Meg Daninak se lett volna jó, de az "már mellékes".
Mire odaértünk a legtöbben már ott voltak: a sarkon én a lányöltöző felé indultam, beérve pedig az őrület fogadott: szétdobált izomtapaszok, cipők és ruhák, tetejükbe pedig mindenféle parfüm illata szállt a levegőben. Persze, az ember nem szeret hat illattól bűzleni, de én valahogy megtaláltam ebben az egészben a feelinget, így pedig jó érzés volt beleszagolni a levegőbe.
Átvettem az edzőmezemet, ami fehér-kék-sárga volt, a rendes mezhez hasonlóan. A melegítő felső részét felvettem, az alsóra nem volt szükségem, bekötöttem a huszonötezret érő kosaras cipőt, amit kizárólag edzésre használtam, mert a meccses ennek a duplájába került. Az izomszorítókat is feltettem: ragadtak a lábamra, mellkasomra kezemre, vállamra, hátamra, lapockámra és vádlimra. Mire végeztem, elég hülyén éreztem magam, de kiérve láttam, hogy a többiek se különbek, és nem csak nekem áll idiótán.
A legtöbben palánkra dobáltak, de Dorináék például a szabad perceket kihasználva ültek a pálya szélén, és beszélgettek. A szememmel a saját társaságomat kerestem, de se Kikit, se Danit nem láttam, így erősödött a gyanúm, hogy még nem végeztek, vagy ha mégis, akkor a hűvös öltözőben beszélgetnek. Nem mentem be hozzájuk, bár röhögtem volna jókat a baromságaikon, meghagytam nekik ezt egy pasis pillanatnak, úgyis tudtam, hogy mindketten el fognak kísérni a buszig.
Végül Dorina és Alíz közé ültem le, akik éppen egy One Direction számról beszélgettek. Alíz mindig is szerette őket, már az X-factorban, amikor még nem együtt szerepeltek, Dorina meg nem tehetett mást, hallgatta. A megérkezésemkor persze változott a téma, jöttek a megjegyzések az új gyerekre a nyolcadikosoknál, én meg sajnáltam, hogy már nem ide járok, mert akkor én is érteném, hogy min nevetnek, meg én is ott lehettem volna... De ő nem kapott sok kitárgyalást, rögtön jött a kedvenc témájuk: az én szerelmi életem.
Persze, nem tudtam sokat mondani: még mindig nem figyelt fel rám, csupán tesiken szoktunk röviden beszélgetni, akkor is csak a kosárról, mert ő is szereti... Szóval közös témánk konkrétan semmi sem volt, ezen kívül, a haverjai közé még csak beilleszkedni sem tudtam... Úgyhogy én magamban halálra ítéltem ezt a szerelmet, persze azok ketten nagyon biztattak, hogy össze fog jönni, sikerülni fog, a szezonzáróra már őt is hozom...
Ennek az egész liturgiának Gáll vetett véget, aki kiparancsolta a fiúkat az öltözőből, és tornasorba állíttatott minket, vegyesen. Az elejére Kiki került, a végére Dorina, és a kettőjüket összehasonlítva olyan érzésem volt, mintha összevont napköziben lennék.
- Nos, teljes a létszám. - pillantott körbe - Mondjuk, a fiúkra nincs is akkora szükség. Nos, vasárnap meccs, tegnap már elmondtam a dolgokat, Alíz, te meg majd következtess. A csapatkapitány nem kérdés, a dobók és a védekezők felosztása sem. A kezdő csapat: két Alíz, Dorina, Kinga, Dia. A cserék: Hanna, Lujza, Tünde. A többiek is jönnek, persze, lehet nektek is be kell ugranotok, ezért mez legyen, meg elsősorban a pályakezelésnél kell majd segíteni. A bíró jön a soproniakkal.
Páran felhördültek a kijelentésre.
- Tudom, én is értem, hogy nem szeretitek, én sem vagyok vele másképp. De túléljük. Az utánpótlás jön szurkolni, a nagyobbak is, és a fiúk is, vagy kitekerem a nyakatokat. Na, kezdjük!
Elsőként bemelegítő köröket futtatott velünk, majd következett a nyújtás, és a hármas-nyolcas, illetve a formációk gyakorlatai. Utána két csapatra osztott minket, és büntetődobó versenyt játszottunk, mert szerinte a "vesztes csapat tíz fekvő!" motiváció nem rossz ötlet. Szerintem meg de.
A mi csapatunk nyert, de én ezt már valahogy természetesnek vettem. A másik csapat lenyomta a fekvőket, utána Gáll bevallotta, hogy kicsit aránytalanul osztott, így újrakeverte, és következett a meccs. Ez nem ment sokáig, utána felrakta a kezdőcsapatot, ellenük pedig öt fiút, engem, Kikit, Barnit, Andrist és Zolit, hogy erősebb ellenfelük legyen, mert a Sopron nagyon durván játszik. Maga a küzdelem érdekes volt, a fiú kezdőcsapat a lány megfelelő ellen. Mi Kisalízzal eléggé odatettük magunkat, de hiába, a fiúk azért lényegesen erősebbek voltak nálunk, így a többiek már feladták, mi meg harcoltunk, de természetesen eredménytelenül.
Miután letelt a másfél órás edzés, és megérkeztek a következő terembérlők, Gáll levezényelt minket a pályáról, így az öltözőkben röhögtük ki magunkat, nem a pályán fekve, a fáradtságtól.
Én nem nevettem velük: gyorsan öltöztem, mert el kellett érnem a buszt, ami visszavisz a kicsi faluba, ahol annyira utáltam élni. Amikor végeztem, Dani már várt az ajtó előtt, a kezében a cuccával. Néma csendben, fáradtan sétáltunk ki a buszpályaudvarra, ahol még volt tíz percünk, így leültünk a padra, és vártuk a beszállítást.
Lassan elbúcsúztunk egymástól. Kevesen voltak, Dani egészen a busz ajtajáig kísért, és ott megölelt. A buszsofőr szakított félbe minket:
- Látod, fiam, ha eljönnél vele, nem kellene búcsúzni! - kacsintott rám, én meg konstaláltam magamban, hogy na, még egy ember, aki azt hiszi, járunk. Pedig nem is csókolóztunk, vagy ilyesmi, csak egy szimpla, baráti ölelés volt.
Miután elvettem a jegyet, lehuppantam egy ajtó-közeli ülésre, és bedugtam a fülembe a fülhallgatót. Kezdődött a nyolcvanas-évek lejátszási listám, először egy Kenny Loggins számmal, a Danger Zone-val. Annyira akartam énekelni, mert imádom ezt a számot, de végül csak motyogtam:
Highway to the danger zone...
I went to the danger zone...
Közben küldtem egy sms-t Nettinek: "Végeztem, megyek haza. "
Netti üzenete: FB.
Gyorsan lecsekkoltam, hogy van-e netkapcsolat a buszon. Szerencsére volt, így felcsatlakoztam, és már néztem is.
Alíz üzenete: Most végeztem, éppen kiértem Zegről. Te?
Netti üzenete: Kémiát tanulok, meg Dóri festi a körmöm.
Alíz üzenete: Milyen lesz?
Netti üzenete: Katicabogaras. Milyen volt az edzés?
Alíz üzenete: A Gáll jól meghajtott minket. Am semmi különös, a csarnokban voltunk. 
Netti üzenete: Normális hárompontos vonal, mi?
Alíz üzenete: Ja. Kár, hogy a héten nem tesizek. Aláznám a többieket. Most nagyon rááll a kezem a félpályás dobásra, mert ugye nálatok a félpálya, nálunk a hárompontos. 
Netti üzenete: Azért csak türtőztesd magad. Majd egyszer elmehetek a meccsre?
Alíz üzenete: Most is eljöhetsz. Vasárnap este.
Netti üzenete: Mamiéknál leszünk. 
Alíz üznete: :/
Nem láttam, hogy írt volna még, így kikapcsoltam a Facebookot, és végighallgattam a lejátszási listámat. Az utolsó szám a Berlin Take my breath away-e volt, amiről akaratlan is Zsolti jutott eszembe, hiszen ezt a számot hallgattam, amikor életemben először rám írt. Április közepén, egy nap, tizenhét óra huszonegy perckor. 

Első Díjam

Tegnap megkaptam - erre a blogra - az első díjam. Azért előtte hadd mondjam el, hogy nem nagyon szoktak díjazni, maximum a suliban, az ilyen "közönségdíjakhoz" nem vagyok hozzászokva. Az első blogos díjamat - életemben - a Kisvárosi gyilkosságokra kaptam, egyébként, azóta is nagyon sokat jelent nekem a lány, aki adta. Ezt a mostanit Sylvia O. ajándékozta nekem, köszönöm szépen! 

1.

      Sok karkötő van a kezemen, és mindegyiknek külön története van: az egyik, ami nemrég leesett - szétszakadt - a novemberi névnapi ajándékom, a Bruno Mars koncert karszalagja, ami kemény fél évig lógott a kezemen, és annyira védtem a leeséstől, hogy az nem igaz. Egyébként még mindig megvan. Mellette van egy másik karszalag - ő viszont még nem szakadt le - ami a mosonmagyaróvári Futura múzeumból van, ahol osztálykiránduláson voltam. Aztán van - szintén az osztálykirándulásról - egy Pannonhalmi Főapátság jelképes kulcstartó, amit én karkötőnek használok, Szent Kristóf emblémájával, aki az utazók védőszentje, pedig nem vagyok vallásos, de utazó igen. Mellettük foglal helyet a Hooligans koncerten vett gumikarkötő, fekete-piros színekben, aztán a félévi bizonyítványomért kapott lilás színű fonott darab a nevemmel, utána két vékony, amit Rékától kaptam, aztán egypár gumiszalag és végül a kockás hajgumim, ami mindig velem van, elvégre akármikor szükség lehet rá. Engem egyáltalán nem zavar, hogy a jobb kezem így tele van, bár itthon leveszem őket. 

2.

      Nagyon szeretem a repülőgépeket, a mániám figyelni őket, a típusaikról, paramétereikről tanulni. Minden álmom, hogy egyszer pilóta lehessek, egyelőre még nem tudom, hogy utasszállító vagy vadász, de valamelyik mindenképpen. Segítségem azonban van: a Firkászon sokat említett Jani, aki Sármelléken magánpilóta és handlinges, mellette pedig a volt - ez hosszú. Az ofő elment szülni, de jövőre 2014. szeptember, jön vissza. - osztályfőnököm férje. A szülinapomon elvitt sétarepülni, ahol vezethettem  Cessna 172-es kisgépet, aztán voltam vele reptérlátogatáson, élőben egy B737-es pilótafülkéjében, így szinte az összes - oké, nem mindegyik - repülős élményemet neki köszönhetem.

3.

      A nyolcvanas évek rajongója vagyok, ezáltal irigy anyámra, hogy ő pont akkor volt tizenéves. Ez az egész a Top Gun megnézésével kezdődött, ahol beleszerettem a film zenéjébe, a Take my breath away-ba, és onnantól kezdve nem volt megállás. Öltözködésben is sokszor nézek ki úgy, mint aki 1986-ból lépett ki, erre dob a stílusom, ami tényleg olyan, a zeneszeretetem, és az, hogy egy kicsit mindig is odavoltam a töriért, így a régebbi korokért is. Még olyan inget is szereztem, ami Charlie-nak van a filmben, csak hat boltot jártam végig, míg megtaláltam a tökéletest.

4.

      A kedvenc tantárgyam a tesi, az irodalom, a töri és a kémia. A tesit már kiskoromban is nagyon szerettem, amikor kosáredzésekre kezdtem járni, az irodalomszeretet az írás hozadéka, a töriért rajongok, különösen a második világháborúért, amiről egy repülős dokumentumregényt is elolvastam, a kémia pedig az idén jött be, és már az első órán megvolt vele az első pozitív élményem, azóta kémiaversenyen is voltam, meg szakkörre is jártam, és összesen két négyesen van, a többi jegyem ötös belőle, amire nagyon büszke vagyok, hiszen sokak szerint ez egy nehéz tantárgy. 

5.

      A kedvenc sportom a kosárlabda, bár ez a blogon is látszik. Régebben - decemberig - röplabdáztam, hiszen egy ideje balatoni lány vagyok, és röpizni tudni illik, ha itt lakik az ember, de mivel olyan szinten ment a kivételezés, hogy inkább otthagytam, még karácsony előtt. Azóta csak hobbiból csinálom, de azt sem régóta, mert hónapokig undorodtam attól, hogy beleüssek. Hasonlóan vagyok a focizással - bár apám focista volt, képtelen vagyok belerúgni a labdába, mert a kosárban az személyi hibának számít, ha szándékosan csinálom. Persze, azért focizok néha, de elég nagy erőfeszítés kell hozzá, hogy lábban érjek labdába, a pattogtatás az én műfajom. 

6.

      A kedvenc sorozatom a Gyilkos elmék, amiből éppen most tartok maratont, és az első évad negyedénél tartok. Mindig is nagyon érdekelt a pszichológia, és ezzel kapcsolatban találtam rá a sorozatra. Rajongok Gidionért és Hotch-ért, de a kedvencem Reid és Garcia. Morgan-t is szeretem, persze, meg JJ-t, de akkor is ők a favoritok. Szeretem a sorozatban a különböző idézeteket, a felépítést, és azt, hogy a bűntény helyett az elkövetőn van a hangsúly. Maga a sorozat meglepő és letaglózó, szóval éppen nekem való.

7.

      Öt évesen szerettem bele a krimi műfajába, amikor megjelent Magyarországon a Dr. House. Még nem ment le az első évad, de az unokatesómék megvették DVD-n, és olykor egész nap azt néztük. Bár az inkább orvosi krimi, de pár évre rá jött a CSI, és éppen akkor jelent meg a Gyilkos elmék is, aminek akkor csak az első részét néztük meg. Aztán a Castle-re lettem rákattanva a Dr. Csont mellett, majd jött az irodalmi szintű kriminalisztika. Egyik nyáron, a boltban ráakadtam egy Csont és vér című regényre, amin sárga szalag hirdette: "A Dr. Csont alapjául szolgáló regény!". Persze azonnal kellett, és miután elolvastam, ez lett az örök-kedvenc regényem, forever meg mindörökké. Azóta Kathy Reichs az általam egyik legcsodáltabb írónő. Utána kitágítottam a műfajt: pszicho-thriller-t olvastam, orvosi thrillert Tess Gerritsentől, aki a másik "Nagy" a szememben, majd jött Lisa Gardner, egy Vavyan Fable korszak, ami még mindig tart, aztán egy rövid Stephen King - a horrort kevésbé rajongok - majd a mostani Jodi Picoult mániám. Megszállottam olvasok személyiségzavarokról, ez a krimimánia hozadéka.

8.

      Nincs sok barátom, csak sokan azt hiszik rólam. Persze, mindenkivel jóban vagyok, de legjobb barátként csak Rékát tudom megnevezni. Mindenki más körökben a barátom: Alíz - névrokon! :D - és Sára a régi, városi osztályomból, Nettiék a mostani osztályomból, Viki a másik, párhuzamos osztályból. Erről nemrég a sulipszichológussal is beszélgettem, ketten arra jutottunk, hogy ez nem baj. Emellett én szívesen barátkozok fiúkkal is. Talán a legjobb fiúbarátom Gergő, akivel igazán biztos, hogy nem vagyunk szerelmesek egymásba, hiszen neki barátnője van - szintén egy társaságomból egy orosz lány (Eme, rátok gondolok), én meg éppen kiheverek valakit. A másik Marci, amit mindenki Bokornak hív, mert ez a vezetékneve. 

9. 

      Mostanában rá vagyok akadva a Youtube-os coverekre, azon belül is Alex Goot és Chrissy Constanza munkáira. Előtte is nagy videós voltam, nézek Dancsó Pétert (Videómánia Gergővel nagy mániánk), Hollywood Hírügynökséget, és az unokatesóm, Gábor csatornáját is elég aktívan látogatom. Általában tisztában vagyok az új zenékkel, de nem magamtól, hanem Réka apjától, aki az itteni rádiónál - Helikon - dolgozik, és mindig mutatja nekünk az újakat. Én magamtól nem ismerném őket - azt hallgatom, ami tetszik, és nem azt, ami menő.

10.

      Nagyon jó emberismerő vagyok. Ezt nem tudom, honnan tanultam, de figyelem az embereket, nézem a mozgásokat, a gesztikulációt, és máris többet tudok róla, mint ő magáról. Ez egy kicsit Gyilkos elmék feeling, de tényleg így van. Régebben, amikor rendőr akartam lenni, mellette kriminálpszichológiát terveztem tanulni, és ez a terület még mindig érdekel. Szeretem figyelni a körülöttem élőket, nem beszélni velük, hanem csak figyelni, és így megismerni. Ez az emberismeréses dolog egyébként sok helyen a hasznomra vált már.

11.

      Drámapedagógiára járok, állítólag ez fejleszti a társas viselkedésemet, meg szeretem is nagyon. Mindig fellépünk a suli művészeti fesztiválján, és mivel kis csoport vagyunk, egészen jó csapatot alkotunk. Jó, nem mindig, vannak akiket nem kedvelek, de alapjában véve semmi baj a csapatmunkánkkal. A tanárunk ovisoknak is drámát tart, így kicsit gyerekes, de mivel jövőre visszajön az osztályfőnök, így ő veszi majd át a drámát. Amikor ő tartotta, akkor szerettem a legjobban, hihetetlen jó tanár, Reni néni. 

1.

      Hol laksz?

Kilenc éves koromig Zalaegerszegen éltem, ahol ez a történet, illetve a Kisvárosi gyilkosságok is játszódik, de amikor negyedikes lettem, a nevelőapámhoz költöztünk, egy Isten háta mögötti Balaton-parti kis faluba, ami hatalmas váltás volt a város után, és nem is szeretem annyira, mint Egerszeget, mert az itt élő emberek teljesen mások, más a felfogás, de nyáron jó szokott lenni. A falu egyébként Keszthelytől Veszprém megye felé olyan tíz kilométerre van, szerencsére még Zalában, mert én nagyon ragaszkodom ehhez a megyéhez, képtelen lettem volna egy másikba költözni, de a sors fintora, hogy úgy néz ki, Veszprém megyébe fogok gimibe járni, de ismeritek az érzést, amikor csaj az bánt, ha elhurcolnak, az nem, ha te magad mész?

2. 

      Hol szeretnél lakni?

Mindenképpen városban, de ha mondhatok nagyon-nagyot, akkor Montréalban, Kanadában. Sok történetem őrzi a várost, például egy kicsit a Kisvárosi gyilkosságok, illetve egy, amelyet nem szeretnék interneten publikálni, de a címét elmondom: "La créme de la créme - Minden vihar port kavar". A Csont és vér miatt szerettem meg a várost, a fent említettek mellett szinte teljes egészében ott játszódik a The real dr. House című blogregényem is. A város kultúrája, közösségi terei, minden megfogott, így jó lenne egyszer odaköltözni, és az AirCanadánál pilótaként dolgozni. Ez szerepel egyébként az álmaimban és a bakancslistám első helyén is.

3.

      Tudsz főzni, ha igen, szeretsz is?

Attól függ, mit kell főzni. Nagyon szívesen készítek tortákat, sütiket, de a sima ételeket annyira nem szeretem csinálni. Ezzel ellentétben inkább a sósat szeretem, nem vagyok túl édesszájú, de azért készíteni nagyon szeretem őket. Nemrég még muffinhetet is rendeztem a másik blogomban, a muffinok iránti imádatom tiszteletére.

4.

      Milyen autót szeretnél?

Én repülőt szeretnék, abból is egy Centuriont, egypár vadászt (Tomcat, Fighting Falcon, Hornet, Gripen, P-51), utasszállítókat (Boeing 737, Airbis A380-800, Boeing 787 Dreamliner), teherszállítókat (Antonov, Airbus Beluga, Boeing Dreamlifter), katonai szállítókat (C-egyéb fajtái), bombázórepülőgépeket (B-17 "Varacskos Disznó"), de ha kocsit kell mondanom, akkor Renault Megane.

5.

      Van kedvenc márkád? Micsoda?

Ha mondjuk ruhák terén nézzük, akkor rajongok az Amisu és az FBSister ruhákért, ott mindig találok valami jót, de amúgy nem vagyok márkamániás, a legtöbb cuccom a Kínaiból van, és ezeket is nagyon szeretem. Olyan dolgokat találok ott, mint például terepmintás nadrág és ing, pedig azt már sok helyen kerestem. Informatikai márkák szintjén sem vagyok valami nagy szakember, bár sokan "lekockáznak", és a szövegszerkesztő-mániám miatt én is annak tartom magam.

6.

      Kedvenc zenekar (ha van)?

Cheap Tricks, Kenny Loggins, Berlin, OneRepublic, Aganist The Current, ATC, Avicii, Hooligans, Zanzibár, Tankcsapda . Jó, pár ebből nem zenekar, de szeretem a zenéjüket. Ide jön még Kelly Clarkson, amúgy.

7.

      Van kedvenc könyved? Ha igen, micsoda?

Kathy Reichs műveiért vagyok oda nagyon, köztük is a Csont és vérért, ami a Dr. Csont ihletője volt - de amúgy ég és föld a kettő -, meg mostanában a rajongásom kiterjedt Tess Gerritsentől A Sebészre és A Tanítványra, nomeg Jodi Picoult pár könyvére, amiket olvastam (Házirend, Egyszerű igazság) de szeretem Cecelia Ahern - Életed regénye című könyvét. 

8. 

      Olvasod a Vouge-t?

Nem, nem olvasom.

9. 

      Érdekel a divat?

Inkább az érdekel, hogy a saját stílusomnak megfelelően öltözzek fel, de ez többnyire megy, hiszen amit én szeretek, az egészen behatárolt. 

10.

     Meg vagy elégedve a teljesítményeddel?

Hát, nem minden téren, de mivel enyhén pszichós vagyok, neheze érzékelem, hogy mit csinálok jól - és mit rosszul, ezért van szükségem visszajelzésre, és ezért foglalkozik vele pszichológus - Nem megijedni, nem vagyok pszichopata! - Így nehéz megítélnem, mennyire vagyok jó, de úgy érzem, egészen megfelelek magamnak, és körülbelül a környezetemnek is, kivétel ez alól a biosztanárom, aki utál, így valamit biztosan elcsesztem. (Egyébként nehéz úgy objektívnek lennem magammal szemben, hogy nehezen érzékelem, mi a jó meg a rossz. persze, azért elválik, de remélem értitek).

11.

     Meg vagy elégedve magaddal? Ha igen, miért, ha nem, miért?

Nemrég hatalmasat csalódtam valakiben, aki fontos volt nekem, és sajnos még mindig az, úgyhogy ezzel kapcsolatban sokat gondolkoztam magamról. Most úgy érzem, lelkileg kezdek a helyemre kerülni, helyileg még mindig nem érzem magam balatoninak, de ez főleg télen szokott gond lenni, ilyenkor nyáron néha - hangsúlyozom, NÉHA! - jó itt lenni. Megtaláltam a személyiségemet a saját kis "tudathasadásomban" így most egy kicsit jobb. Üzenem neked, ZS., hogy még mindig ugyanaz rólad a véleményem, de az, hogy bunkó vagy/voltál, szórakoztál velem, egy dologra volt jó. A többi miatt szenvedek, köszönöm.

01. Mi van a kulcstartódon? Van története?

02. Van olyan tulajdonságod, amit különösen szeretsz vagy utálsz magadban?

03. Barátkozol a másik nemmel?

04. Városban vagy faluban szeretnél élni?

05. Melyik a kedvenc műfajod?

06. Milyen a nyár ott, ahol élsz?

07. Könnyen beszélsz magadról?

08. Könnyen ismerkedsz, vagy vannak ezzel nehézségeid?

09. Van olyan történelmi korszak, ahova szívesen visszamennél?

10. Ha nem az igazi neved a blogos neved, miért pont ezt a nicket választottad?

11. Hallgatsz átdolgozásokat a kedvenc dalaidra, vagy eredetiben szereted őket?

01. Behind The Camera - Samantha Row

02. Édes November - Dorea Light Avery

03. Nemo Feljegyzései - Nemo

04. A Troublemaker Tizes - Stella Juniper Stanford

05. Az igazi Sherlock - Elly Evans

06. Fashion - Sarah

07. Svédország Emlékei - Frida

08. Washington még várhat - Ellie Roberts

09. Üzenem... - Kertész Kinga

10. Without Shadow - Rikki

11. Kertész Kinga Kritikák - Sokan, na :D

Második Fejezet

Sziasztok, megérkeztem a második fejezettel, ami már előre meg volt írva, és tegnap terveztem kirakni, de sűrűsödtek a dolgok, így végül ma jutottam el odáig, hogy miután hazaértem, átöltöztem, aztán leültem a gép elé, képet kerestem, beszélgettem, majd leírtam ezeket a sorokat. Az előző rész előtt írtam, hogy csalódott vagyok, mára ez átváltott egy bizonyos elfogadásba, és most egy kicsit más embernek érzem magam. Lehet, hogy jót tett nekem ez az egész, mindenesetre egy másik végkifejletnek jobban örültem volna. Jó olvasást a részhez, és kérlek, osszátok meg velem, hogy tetszett-e vagy sem. :)

Persze, a Jégcsarnokból nem lett semmi, mert Alíz nem tervezte leégetni magát, én meg nem megyek egyedül csúszós terepre. Szeretek a saját, biztonságos térfelemen maradni: a kosárpályán, ahol tudom, hogy a hárompontos vonal éppen hét és fél méterre van a palánktól, ahol érzem, hogy hol állok. A focipályákat sem szeretem: hacsak nem a suli betonpályájáról van szó, ahol minden fel van festve, a kosár is, így azzal együtt tájékozódom. 

Ebből következik, hogy nem vagyok az a srác, aki a suliban focizik minden szünetben, meg hülyíti a csajokat. Hülyítik ők magukat is, na. Egyenesen képtelen vagyok belerúgni a labdába, pláne szándékosan, hiszen az a kosárban nem szabályos. Ez olyan mint Alíz: három évet járt röplabdázni, és nem tudta megtanulni, hogy hogyan állunk meg három lépésből, mert kosarasként a kétüteműt szokta meg. 

Úgyhogy aznap megegyeztünk, hogy nem találkozunk. Neki is dolga volt, hiszen ha jön, nem miattam jön, hanem a családjához is. Reggel egyik mama, ebédre a másik, délután a kuzinok, és jó, ha nyolcra hazaér, Balatongyörökre. 

Így történt az, hogy kivételesen a kedvéért nem keltem fel hétkor - pedig volt már arra is példa -, hanem tízig azzal szórakoztam, hogy a szobámban fellelhető, és ágy-közelben lévő kis, zöld labdát az ágy melletti falon álló palánkba dobáltam, különböző testhelyzetekből. Mikor meguntam, és kellően elfáradtam benne, visszafeküdtem, ha unatkoztam folytattam. A nagy idillnek Kata vetett véget, aki bevetette magát az ágyba, rám ugrott, széttépte a hajam, és mindenek tetejébe úgy hason rúgott, ahogy csak az ember húga képes. 

- Na, vége a játéknak, drágám, a bátyus pihenni szeretne. - rúgtam le szolidan az ágyról. Hiába, hét éves, de értette a célzást: kiment, én meg továbbra is feküdtem, és a szemközti falat bámultam: labda hiányában. Ott a szekrényem állt, rajta természetesen ezerféle poszterrel, képpel. Persze, ezek úgy általában családi fotók voltak, a másik érdekesebb volt, ami az ágynak háttal állt. Ott voltak az érmek, a csapatfotók, az Alízzal közös képek, meg azok is, amelyikeken Kiki meg én domborítunk a két Alízzal, vagy néhány kinyomtatott beszélgetés a netről, akárkivel, aki csak egy percre is képes volt megnevettetni. 

Körülbelül huszonöt aranyérem lógott a polc alján, szögekre akasztva, mögöttük, mellettük, körülöttük képekkel. Úgy, ahogyan az éjjeliszekrényen is: életem egyik legnagyobb pillanata, amikor a szokásos négyesünk - Kiki, Alízok, én - fekszünk egy kinti kosárpályán, elöl Kisalíz, utána Kiki, majd én, és Alíz könyököl a hátamon, mindez oldalról fényképezve, elég jól megszerkesztve, mezben, mert olyan kedvünk volt. Imádtam azt a napot - csak úgy elvoltunk, kötöttséget nélkül. Akkor éreztem, hogy Alízhoz is nagyon komolyan közel kerültem.

Tizenegy fele éreztem, hogy fel kellene kelni, úgyhogy lerúgtam a takarót, és kiszedtem a szekrényemből egy pólót. Ez a következők miatt tartott öt percig: az egyik kezemmel meg kellett tartanom a ruhakupacot, hogy ne essen ki, a másikkal rángatnom kellett, és azzal még nem is számoltam, hogy rám is dőlhet az egész. Miután elég ruha volt rajtam, úgy döntöttem, hogy akkor ideje kilépni a nagyközönség elé.
Mivel én, mint sportoló az egészséges élet híve vagyok, reggelre csokis müzlit ettem. Anyuék persze furán néztek rám, hogy hogy vagyok erre képes, de én csak kanalaztam, és röhögtem rajtuk. Kata persze közben fárasztott, hogy délután jön át hozzánk a barátnője, és játszani fognak, én meg már előre láttam a halálom, hogy nem lesz nekem nyugtom, ha két elsős randalírozik a házban, pláne lányok, mert tapasztalat, hogy a kislányok - meg amúgy a nyolcadikosok is a suliban - fosnak az idősebbektől, így oldhatom meg megint, hogy ne féljen tőlem a gyerek - aki az elmondások alapján az Anna névre hallgat.
Kaja közben küldtem egy sms-t Alíznak, hogy eddig hány helyen járt, mire gyorsan jött a válasz: még az apjáéknál van, mert a keresztanyja megígérte, hogy elviszi a másik nagyszülőkhöz, de még el kellett futnia szavazni, így addigra ott ragadt.
Miután egészségesen kiröhögtem, visszaültem a kémiakönyvem fölé, ezúttal a nappaliban, hogy anyuék lássák hogy tanulok, de a szokásos hangzavarban úgysem tudom túlzásba vinni, így nem kellett félnem, hogy véletlenül tudni fogom az anyagot. Amúgy sem érdekelt túlzottan, de hát valamiféle hajlandóságot csak kell mutatnom a hármasra, mert őszintén be kell vallanom, a kémia színötös, osztályelső Alíz mellett hülyén mutatok a hármassal, de mindegy. Á, nem is akarok neki imponálni, nem dehogy.
Egyébként nem is kellett neki sem megfelelnem, sem imponálnom a barátságunkhoz. Őt nem érdekelte, ha nem értek a kedvenc tantárgyához, vagy nem vagyok benne jó. A hibáimmal együtt bírt, meg minden, és ez volt az, amit imádtam benne.

Hogyan is szokott az lenni, amikor a suli legmenőbb srácai vonulnak a folyosón? Na, nekünk ez sohasem jön össze. Mert eleve mindenki "akarja a tököm" hozzáállással veszi a dolgot. Miért izgulnak a csajok arra, ha mi Kikivel egymás mellett megyünk be az osztályba? Nem, ez nem menő, felszólítok rá minden lányt.
Éppen a tegnap délutánról beszéltünk, amikor megcsörrent a telefonom. A meccs nem számított fontosabbnak, kiszálltam a társalgásból, megnéztem az üzenetet. Kisalíz volt, hogy le tudnánk-e menni Kikivel, és vinni neki korzőt, meg vonalzót, mert otthon hagyta, és ő kint lakik Egerszeg egyik előfalujában, és így haza sem tud ugrani érte. A hősszerelmes Kiki, aki most éppen két nő között vacillál már fogta a szerszámot, és már indult is lefele, én meg utána.
A hetedikeseknél őrültekháza volt, de gyanítottam, hogy úgy egyébként nálunk se lehet különb a helyzet. Alíz, ahogy megláttuk, rögtön felugrott, elvette a cuccost, aztán megláttuk, hogy kaja van a kezében, és máris lett reggelink is. Mindeközben a hetedikesek kicsit megszeppenve néztek ránk, páran el is hallgattak, csak néhány merészebb lány harsogott, egyfolytában.
- Köszi. Amúgy. Ezen a héten hogyan lesz edzés? Mert ugye nekünk meccsünk van vasárnap, és nem tudom, hogyan oldja meg a Gáll. - kérdezte.
- Nekem tegnap azt írta, hogy lesz. - vontam meg a vállam. Közben háton talál egy alufóliagalacsin, valamelyik nyolcadikos jóvoltából. Ez a feltétlen szeretet.
Persze nem volt sok kedvem tiszteletemet tenni a hetedikeseknél, mert egyesek igen IQ-hiányosnak bizonyultak. Addig jártam ebbe az osztályba sokat, amíg Alíz ott ült az ablak felőli padsor utolsó padjában, és onnan bámulta minden reggel félálomban a táblát. Mostanában is csak Kisalíz miatt szoktunk lejönni, persze az osztálytársai irigykedve néznek rá, hogy két gimis srác jár le hozzá, de inkább Kikivel pletykálják össze, mert Alízról már elterjedt, hogy "a Bán Dani barátnője", úgyhogy ebből a szempontból minket békében hagynak. Alíz persze folyton mondja, hogy cáfoljam le, de az az igazság, hogy ha cáfolnám, még jobban ráakadnának.
- Na, szuper. Megint jön a Sopron, istenem, de rühellem a kapitányukat. - közölte Kisalíz.
- Hát még Alíz. Őt fogja. Gondoljál bele. A csaj egy vadállat. Alíz is csak azért ordítja párszor a faultot, mert kétpercenként már feltűnő. - gondolkozott Kiki.
- Ja, neki se jó. - vontam meg a vállam a hallgatózó hetedikesek előtt, mert biztos voltam benne, hogy a volt osztálytársuk említése csak újabb pletykavonalat válthat ki belőlük.
Miután kellő mennyiségű kaját csórtunk tőlük, felmentünk a mi emeletünkre, ahol persze az étel láttán rohanhattunk, mert csórók mindig voltak, vannak és lesznek. Az osztályba menekültünk, nekidőltünk az ajtónak, hogy ne engedjük be a tömeget, de nem volt szerencsénk, mert az osztályban is ráakadtak a lehetőségre, így két tűz közé szorítva próbáltuk védelmezni az ételt, végül sikerült kialkudni, hogy egy keveset adunk, a többi meg a mienk.
- Károly, mid van? Itt találtam egy joghurtos-müzlis szeletet. - kérdeztem.
- Dániel, itt van bucikifli, kakaós csiga, egy szelet túrós torta... - emelte meg a dobozt, mire kikerekedett szemmel néztem rá hátra.
- Túrótorta? Necseszki.
- És villa is van. Már csak kanál kéne, folyik egy kicsit. Hé! - kiáltott az osztály felé - Van valakinek kanala?
- Mondd, Kiki. - hajolt oda hozzánk Andi - Te hülye vagy?
- Nem, csak Kovács. - villantottam neki egy ezerwattos mosolyt, mire elfordult.
Az első óra előtti őrültekháza közepette elfogyasztottuk a kaja felét, mire bejött a biosztanár, és véget vetett az étkezésnek. Velem elrakatta a túrótortát, amit sikeresen elfeleztünk Kikivel, pedig már a végénél jártam. És, minő meglepő, feletetett is, aminek az áldozata végül nem én, hanem Kiki lett. Aki nagyon durván felmondta az anyagot, tátva maradt a szám, ahogyan sorolta a dolgokat. Ő körülbelül olyan volt, mint én: arra se tanult, amiből dogát írtunk.
Mikor visszafelé jött, intett, hogy majd elmagyarázza, mert abban biztos voltam, hogy egy ilyen stratégiára nekem is szükségem van.
Szünetben megtudtam, hogy tulajdonképpen a tankönyvi leckék végén lévő összefoglaló kérdésekre felírta a választ a füzetébe, mert rájött, hogy a Borka onnan kérdez, így az öt kérdésből öt jó is lett neki. Jó, akkor rájöttem, hogy ennyi eszem nekem is lehetett volna, de elégedetten dőltem hátra, hogy, Dani, már ezt is tudod.
A nap persze jórészt eseménytelenül telt, az utolsó óráról már húztam is a menzára, ahol majdnem ételmérgezést kaptam, aztán edzésre. Hétköznaponként sokszor volt itt, az Adyban az edzés, mert mások is elfoglalhatják a csarnokot és a Munkacsarnokot. Így csak átmentem a tornaterembe, az öltözőbe, ahol Kikit például már ott találtam, mert ő menza helyett Kisalízt szórakoztatta. Képzelem, milyen szórakozás lehetett az.
És, ha az embernek a sulijában van az edzés, akkor kikerülhetetlen, hogy egyesek lyukas délutáni óráikban ne üljenek be rá. A ZTE-hez nem engedik be őket, a biztonsági eljárások miatt, de a tornaterem felett a Gáll sem rendelkezhet. Így maradt az a verzió, hogy az összes gimis csaj, meg pár reménykedő, általánosba járó ül a lelátón, vegyítve azokkal, akik csak a délutáni művészeti szakkörökre jöttek, és vagy végeztek, vagy még nem kezdődött el. Egyem a szívüket.
Kezdés előtt a Gáll még odahívott magához, és elmondta, hogy Alíz holnaptól ezen a héten minden nap jön, a hétvégi meccsük miatt, csak ma nem tudta megoldani, de így is például az egyesületnek igazolnia kellett az utolsó óráit, hogy elérje a buszt, és hogy itt lehessen. Sőt, egész héten fel lett mentve testnevelés alól, mert ha a tanár rosszul melegítteti őket, akármilyen meghúzódhat, így akkor kiesik a csapatkapitány, a Sopron ellen meg amúgy sincs esély, nemhogy a legjobb játékos nélkül.
Az edzés elején Gáll odahívott minket, leültünk a padra, pad elé.
- Szóval, Daninak már mondtam, hogy Alíz holnaptól jön, mert a mai napot már nem tudta lemondani. Ugye, akkor a csapatkapitány személye nem kérdéses - pillantott egy másodperc erejéig Kisalízra, aki csak mosolygott -, ami pedig minden csapattagot, a cseréket is érint, hogy ezen a héten mindenki fel van mentve a testnevelés óra alól, mert én egyik tanárban sem bízok. Pláne, Alízéban, vele együtt jártam főiskolára, egy állat a pasi, biztos vagyok benne, hogy tönkreteszi. Azon kívül ugye nem is kell mondanom, hogy mivel a meccs hétkor kezdődik, délután mindenkit már négyre várok, nem kell rögtön átöltözni, csupán a pályaellenőrzés miatt, nézzétek meg nem áll-e ki szög, dobálgassatok, szokjatok rá arra, hogy itt ez most egy nagyobb pálya. Aztán lehet felvenni az izomszalagokat, bekötözni a bokát, de fél hétre már mindenki legyen kész. Bevonulás, szokásos, itt is négyszer tíz perces lesz, ő kérhet ugye soron kívül időt, úgyhogy a taktikát majd megbeszéljük akkor, ha itt lesz. Az egész hétre megszereztem a csarnokot edzésre, úgyhogy mindent újragyakorlunk, tempó, hármas-nyolcas, hogy meglegyen. Számoljatok közben: aláfutás lépések, hogyan jön ki, honnan kell indulni. Ugyanez a hárompontossal. Aztán bízzunk benne, hogy a fél csapatot legyilkolta egy terrorista társaság. És, mivel kevés esély van erre, így fel kell készülni a dolgokra. Ma gyakorlunk, holnap stratégia, arra kell a kapitány is, aztán utána a stratégiát gyakoroljuk. Na, felállni, tíz kör!

Első Fejezet

Újra megérkeztem, szomorkás hangulatban, csalódottan, de szerencsére nem a blogos dolgaim miatt, hiszen azok miatt akár boldog is lehetnék... Ha a lehetőségeim és a döntéseim nem kavarnának be olyan szinten, hogy azokat már sablonosnak mondanám... A Firkászon már beszéltem a magánéleti gikszereimről, hát, nem jött össze, kiderült hogy... Oké, nem írom le, mert nagyon rosszul esik hallani, vagy kimondani is, nemhogy írásban látni.
Viszont ez nem befolyásolja az első rész érkezését. :) Jó olvasást kívánok, kérlek véleményezzétek kommentben! :)

Mindig is utáltam a fizikát, a kémiát, meg a többi olyan tárgyat, ami (a) ötödik után jött be, (b) többet kellett rá tanulni mint amennyit nekem az időm megengedett, meg amennyit én a megengedettnek megszabtam. Most viszont ott görnyedtem a fizikakönyvem felett, és valami hihetetlenül érdekes leckét próbáltam meg a fejembe vésni, miközben egyre inkább eljátszadoztak a gondolataim. Az órafigyelés már a hobbimmá vált, annyira szuggeráltam, hogy legyen már három, hogy már kiszáradt a szemem. Aztán persze a legnagyobb erőfeszítéseimet szakította félbe a telefonon rezgése. Alapjában véve nem néztem volna meg, hogy mi van, ha a készülék nem indult volna el a saját útjára az asztal széle felé.

Alíz üzenete: Megyek ma edzésre. Anyu elengedett... :))

Dani üzenete: Hol vagy? Kimegyek eléd.

Alíz: Még csak Zalacsánynál. A kezdésre csak odaérek...

Dani: Lekéssük együtt?

Alíz: Naná! :D

Egyszerre jobb kedvem lett, ami egyet jelentett a fizikakönyvem eldobásával a szoba másik végébe. Alíz - bár az edzéseken csak Zel vagy Zelmira - volt a legjobb barátom, már ha lányokról beszélünk. Hét éves korom óta ismertem, sokat lógtunk együtt, és nem csak edzéseken, hanem utána és előtte is, főleg, hogy eleve egy suliba jártunk, amíg ők el nem költöztek a Balaton mellé, így csak kevesebbet láttam, és az egyenesen arányosnak - azért néha szoktam figyelni az órákon - bizonyult a kedvem minőségével.

Így történt az, hogy a hétköznapi edzésekre el sem tudott járni, csak azokra, amik hétvégére estek. Őszintén, nekem hiányzott, először főleg azért, mert ő volt a "párom", mivel csapatkapitány a csapatkapitánnyal edzett, és mindketten azok voltunk. Aztán maga a társasága is hiányzott, úgyhogy minden találkozásunknak előre örültem.

Fél háromkor elkezdtem pakolni a cuccaimat. A ZTE KK feliratú csapattáskába dobáltam az edzőmezt, amit végül töredelmes keresés után találtam meg, mellé pedig a kosaras cipőt dobtam csapatpulóverrel, meg egy dezodorral. Háromnegyedkor elérkezettnek találtam az időt, hogy elinduljak, de előtte még benyomjak egy kétliteres üdítőt a táskámba, amit anyu mindig kikészített a konyhapultra.

Kilépve a városba rájöttem, hogy igazából pont olyan idő van, mint amilyet az ablak alapján jósoltam: meleg, kicsi szellővel. Következtettem egyet: ha akár csak egy kicsit is fúj a szél, biztosan nem a kinti pályára megyünk, mert az edző háklis az ilyesmire. Érződött már az április, egyre többet voltunk kint, de Gáll sokszor idegbajosan parancsolt be minket a terembe, nehogy az ő összes reménye, minden csillaga - ezek lennénk mi - megfázzon, torokgyíkot kapjon.

Mikor kiértem a buszpályaudvarra, szemügyre vettem az indulás-érkezés táblát. A Veszprém és Zalaegerszeg között közlekedő busz 14:51-re volt kiírva, ahhoz képest azonban már két percet késett. Idegesen pillantgattam a kettes beálló felé, hiszen oda kellett érkeznie, azonban oldódott a feszültségem, amikor végleg beállt a helyére, és az utasok elkezdtek özönleni róla.

Alíz valamikor a végén érkezett. Rögtön megismertem a szőkésbarna hajával, kék szemével, átlagos magasságával, kosaras módra megnyúlt lábával, fekete nadrágjával és a piros vékony, rövid katonai zubbonyhoz hasonlító kabátjával. Ő még keresett egy darabig a tekintetével, majd amikor megtalált, őrült módjára indult meg felém, és ugrott a nyakamba. Régi üdvözlés volt ez, kicsi korunk óta így köszöntöttük egymást.
Miután ő kiörömködte magát, hogy végre városban lehet, elindultunk a csarnok felé. Én közben próbáltam az útra figyelni, de a mellettem sétáló csaj amúgy is elterelte a figyelmem, hát ha még magában röhögött is, ami meg amúgy is tetszett benne.
- Jöttök a steetballfesztre? - kérdezte.
- Már kiírták?
- Most nézem. Hallod, nevezzünk már begyesben! - rángatta meg a kezem poénból.
- Nevezzünk. Szólok Kikinek, te meg Alíznak.
- Szólok én. Lemosunk mindenkit, menőzünk, ideális program. - közölte cinikusan. Persze, ő nem volt az a típus, aki azért megy oda, hogy lenézzen azokra, akik még sohasem jártak ilyen eseményen, hanem a hangulatuk miatt szerette őket. - Amúgy, az osztályomban Kiki a városi legenda.
- Mert?
- Láttak egy csapatképet rólatok, és kiszúrták őt, hogy ilyen helyes, meg ez meg az, és találkozni akarnak vele.
- Nem is engem találtak szexinek? - háborodtam fel látványosan, mire Alíz felröhögött.
- Á, közben azért kaptam üzeneteket, hogy ki a tizennégyes, mert cukinak tűnik. De ezt mások előtt nem merte felvállalni.
- Hát ez szégyen. Milyen ízlésük van ezeknek... - ráztam meg a fejem.
Alíz idiótán rám mosolygott, mire tudtam, mit is kellene tőle kérdeznem, hogy ne én érezzem magam cikin.
- És a szőkegyerek? Ő mit szól hozzá, hogy más srácokról beszélsz?
- Nem érdeklem, és kezdek beletörődni. - mondta.
Ilyenkor sosem tudtam eldönteni, hogy mit kell mondani. Persze, a csaj, akit a kelleténél kicsit jobban bírok, valaki másba szerelmes, és akkor örülnöm kéne annak, hogy a srácot láthatóan a ribancok érdeklik, vagy sajnáljam? Eldönthetetlen kérdés.
- Én nem értem a gyereket. Amúgy sem szimpatikus a profilképe. Legalább magasabb nálad?
- Egy fejjel. - közölte. - Pont ideális.
- Haha. Akkor már inkább Kikivel kéne járnod.
- Annak ott van Alexa. Bár nem értem, mit eszik rajta. Most nézz rá...
- Jó, először nem volt szimpatikus, de hidd, el van jó oldala...
- Hátulról nézve, mi? - kérdezett vissza a kijelentésemre, amit nem szántam perverznek, vagy valami ilyesminek, de Alízban is azt bírom, hogy meglátja benne a visszavágható részt.
- Á, Kiki megver, a csajának elhódítása rám is áll, akármilyen piszkos dolgokat tudok róla.

Aztán következett az a kérdés, hogy hol is lesz az edzésünk? Azt tudtam, hogy nem a suliban, mert oda valami kézilabda-edzést tettek, és kipateroltak minket, de még mindig maradt két lehetőség: a sportcsarnok, vagy a munkacsarnok. Általában az utóbbiban vagyunk, de ha a Gáll éppen olyan kedvében van, akkor berakat minket a csarnokba, a takarítónők és a portás legnagyobb örömére.
Így először elrángattam Alízt a sportcsarnokig, mert az volt közelebb, de mivel zárva találtuk, így kézenfekvő megoldásnak bizonyult a másik eset, miszerint a focistadion mellett leszünk - már megint. Alíz mindig megkavarva érezte magát: a sulijában nem volt rendes hosszú pálya, a hárompontos vonal nagyon bent volt, így ő mindig hátrébbról dobott, ezért meg azt mondták róla, hogy menőzik, de valójában igaza volt: ő a nagy vonalhoz volt szokva. A munkacsarnokban egy közepesebb változat élt, viszont a nagy csarnok volt az igazi, az etalon, ahol a hárompontos valójában a kicsi pálya felének felelt meg.
Ott megint akadályba ütköztünk, méghozzá az ajtókkal. A focisokon át nem tudtunk bemenni, maradt a szolgálati bejárat, ahol azonban ki lehetett nyitni. Elhaladtunk a mosoda mellett, ahol benézve még a saját mezeinket is láttuk, SPAR-os bevásárlókocsiban (rémes belegondolni, hogy az egyesület hogy szerezte meg ezeket), meg a térdzoknikat és minden egyéb tartozékot. Az öltözőknél még elváltunk, persze én megvártam míg bemegy, hátha "bensőséges" részleteket is láthatok, de pechemre a lányok vagy már edzőmezben, vagy még teljesen ruhában, esetleg zokniban voltak, de a francba is, nem arra voltam kíváncsi.
Nálunk teljes volt a káosz, Kiki éppen égett, mert Zoli megtalálta a telefonját, feloldotta, és az Alexának írt üzeneteit olvasta fel, és erről az öltözői jelenetről akaratlanul is az Álom.net jutott eszembe, pedig nem nézek magyar filmeket, és Alíz se, csak ő valahogy mindig tudja, hogy mi van benne, meg miről szólnak. Én speciel jobbnak láttam csendben hallgatni, amíg a többiek a haverom cikizik, hátha még engem is górcső alá vesznek, és megint az lesz a téma, hogy én mikor merek vallani, vagy hasonló. Nem az, szeretek én a nőkről beszélni, de (a) nem úgy, hogy mindenki az én magánéletemen csámcsog, (b) inkább máséról, mert az enyém azon kívül, hogy a suliban érdekes módon csak a ribancokat érdeklem feltűnően a tenyeremben merül ki, és akkor enyhén és szépen fogalmaztam. Meg, persze Alízban, aki nem tud erről, és nem is kell tudnia.
Persze, amíg mi pletykáltunk, a lányok már bent voltak, de Gáll is, szokásosan ingben, mert edzésre még véletlenül sem pólóban vagy melegítőben járunk. Nem, ő elegáns. Vele szemben a két Alíz ült - mert nekünk abból kettő is van - és éppen a legújabb taktikát hallgatták. Alíz, mert a lányok csapatkapitánya, a másik meg azért, mert ő a beugró. Végül az én Alízom - valahogy így kell megkülönböztetni őket - felállt, fogott egy labdát, és beállt a hárompontos vonalhoz, majd dobott. Nem jött neki össze, túldobta, mert ő nagy pályán szokott játszani, de nem csalódott vagy ilyesmi, megállt a vonal jobb szélén, aláfutott, bedobta, elkapta, és aztán egy büntetővel folytatta.
Gáll hamarosan megkezdte az edzést. Futottunk ár kört, majd gimnasztika és nyújtás következett, aztán egy kis helyzetgyakorlat, majd két csapatra osztottak minket - amúgy nagyon sokan vagyunk, sok cserével, de mivel tavasszal mindenki beteg, így pont megvoltunk két csapat, meg három csere. Én és Alíz szokásosan külön csapatba kerültünk, mert Gáll is tudta, hogy a mi összjátékunkkal eleve túlerő lett volna. Ő Kikit, Alízt és Diát kapta, én meg Barnit, Dorinát, és Kingát, akik bár nem voltak olyan rosszak, nem minden álmomat váltották valóra.
Feldobással kezdtünk, persze lány csak lánnyal ugrik alapon Alíz ugrott Dorinával, és minő meglepő, nem a mi csapatunké lett a labda. Persze, ezen valahogy senki sem akadt ki a láthatatlan anarchia miatt, úgyhogy az sem okozott túl nagy felháborodást, amikor Alíz gólpasszával Kiki hárompontossal kezdett, majd a bedobást követően gyorsan megszerezték a labdát.
- Ezaz Károly, csapassad. - közöltem vele röhögve.
- Ő, Kornél, oké? - nézett rám Alíz röhögve, Kiki meg vörös fejjel nézett ránk.
A bedobást követően mi szereztünk egy keserves pontot, utána pedig jött Alíz félpályás dobása, konkrétan félpályáról. Csont nélkül ment be, ilyet kevésszer láttam még életemben. Majd ugye mi kaptuk a labdát, és Dorina lefaultolta Alízt - a másikat - aki ezután két büntetőt dobott, ami nem véletlen bement, mert ő nagyon jó büntetőket dob. Vagyis, igazából csakis szemből tud dobni, oldalról képtelen, ennek a másik Alíz az ellentéte, aki éppen a büntetőhöz hülye. És ezek ketten elvileg legjobb barátnők...
A meccs vége végül ismeretlen lett, mert Gáll annyira beleélte magát, hogy a harmincadik hárompontosnál már elfelejtette számolni a pontokat, így hagytuk az eredményt a fenébe, és inkább csak játszottunk. Persze, Gáll közben azért aktívan figyelte a lépéshibákat, meg amúgy azért odanézett. Alízt - az enyémet - Kicsicsillagnak szólította, mint mindig, öt éves kora óta. Valahogy rajtaragadt a név, na.
Edzés után megvártam a két Alízt, meg Károlyunkat is, és úgy döntöttünk, elmegyünk a mekibe. Alíz tiszta vörös fejjel nézett fel rám, mert őt kiüti az edzés, ő mindent belead. Kiki tök aranyosan megveregette a vállát, mert ő is hasonló betegségben szenved, míg mi a másik A-ssal, kiröhögtük őket. Azért ők egy szövetséget alkotnak ebben. Jó tudni, hogy a legjobb haverom, meg a csaj, akire verem, bírják egymást.
Persze, másoknak az az evidens, hogy a mekiben a fiúk fizetnek. Most azt kell mondanom, mi az egyesület mekis számlájára íratjuk, és úgy kajálunk. Így persze nem okozott különösebb költséget a két Alíz fogyasztása, ami amúgy nagyon durván meghaladta a zsebpénzem. Kikivel mi bevállaltuk a tálcákat, amíg a két lány az összes ingyen elvihető bizbaszt megfogdosta, és elhozta.
Persze, barátom rögtön kihasználta az alkalmat, hogy megpróbálja megszerezni magának Kisalízt. Igen, őt sokszor hívtuk így, mert még az én Alízomnál is alacsonyabb volt, pedig ő átlagmagas volt, csak nem a kosarasok között. A tálcáját az övé mellé tette, jó közel. Behaltam a taktikán, ki is röhögtem. Alízét én magam mellé helyeztem, mert én vagy mellette, vagy vele szemben ülök. Kikivel mi így szédítünk két csajt ketten, mi vagyunk az Alízok rajongói klubja. Persze, két jó csajról beszélünk, úgyhogy nem csoda.
Miután azok összeszedtek a mekiben minden létezően fellelhető ingyenes dolgot, leültek mellénk. Alíz halál aktív volt így egy két órás edzés után, hihetetlen volt, hogy ezek ketten úgy röhögtek össze egyfolytában, mintha semmit sem tettek volna az elmúlt órákban.
Miután azok bekebelezték a kaját, magukra hagytuk Kikit Kisalízzal, hadd szédítse, kísérje ki a buszra, én addig hazakísértem az én Alízomat, a mamájához, és bár egy fél kilométerrel arrébb laknak, de engem nem zavart. Addig is vele lehettem, bár fel már nem mentem. Nem volt kedvem jópofizni a mama előtt, meg amúgy is: Alíz apja hatalmas személyiség volt. Korábban a ZTE FC csapatkapitánya, de lesérült, amputálták a lábát, és utána már csak a szellemiekben volt jó: ezért is akarta elérni, hogy Alíz ZTE-s legyen. Nemrég bevállalt egy edzői posztot, ahol tulajdonképpen csak dirigál, és csak neki két és fél órában. Amúgy, az ember fél apukától, A Lány apjától, én is, bár ismerem, jó fej, meg tegeződünk.
Úgyhogy, a kapuban egy ölelés után engedtem el. Jól megszorongattam, ebből talán kitalálható, hogy én imádom őt ölelni. Persze, el kellett engednem, így szépen lassan kezdtem el visszafelé sétálni, és azon gondolkoztam, hogy ha elhívom a Jégcsarnokba másnap, akkor cikin érzi majd magát? Mert a korihoz abszolút hülye.

Prológus

Hát, sziasztok! Nagyon sokat gondolkoztam azon, hogy hogyan is kezdjem az első fejezetet ebben a blogban, de úgy éreztem, spontánnak kell lennem. Mostanában az életemben is ez megy, és azt hiszem összejönnek a dolgok körülöttem, ezzel a hozzáállással. Ez nem egy szokványos prológus lesz, de remélem tetszik majd. Azért interjúforma, mert ennek nagy fontossága lesz majd a történetben, csak nehogy megszóljatok, hogy nem vagyok elég kreatív. Ja, igen! és holnap szurkolni nekem, ha bejönnek a dolgok, el is lesz mondva. :D Jó olvasást, ha tetszett, iratkozzatok fel, véleményezzetek!

Zalai Hírlap 2014./április 19-e, Szombati szám

Gyermekkapitányok

Megyénk sportcsapatai egyre szélesebb körben képviselik a korosztályokat: először csak a felnőtt csapatok játszottak, a legismertebb, legpopulárisabb sportok azonban már ötöves kortól elérhetőek a ZTE-nél. Két - kilenc éve kapitány - sportolóval, Bán Danival, és Horváth Zelmirával beszélgettünk.

Zalai Hírlap: Mindketten ötévesen, az utánpótlás-előkészítő csapatban kezdtetek játszani. Mi vonzott titeket már abban a korban a kosárlabdához, illetve hogyan gondoljátok, mi az, ami ott tartott titeket az edzéseken?

Bán Dani: Bennem igazán az maradt meg ezzel kapcsolatban, hogy örökké a bátyámra bíztak, aki csak azért is lejárt kosarazni a pályára, engem pedig magával kellett vinnie. A társaságában több kosaras volt, akik edzésekre jártak, könyökből dobták a hárompontosokat vagy a tempót, és annyira megirigyeltem őket, hogy én is elkezdtem ezt csinálni. Ez volt akkor, amikor négy voltam. Egy évre rá hallottuk ezt a lehetőséget, és a szüleim úgy döntöttek, érdemes lenne megpróbálni. Már akkor is nagyon jó volt a társaság, nagyon szerettem velük lenni. Kicsit más volt, mint az oviban, mert itt akkor még csak fiúk voltak, mert a lány utánpótlás indítására nem volt keret. Először persze csak a játék szeretete, majd egyre jobban kialakuló dolgok tartottak ott, míg meg nem érkezett a lány csapat két évvel később, és velnk rakták őket egy csoportba. Akkor még érdekesebb lett a dolog.

Horváth Zelmira: Én apám kapcsán kerültem kapcsolatba a kosárral. Amikor kicsi voltam, sokszor levitt az Ola úti pályára, a Mártírok sarkán, és ott dobáltam palánkra. Mindössze négy voltam ekkor. Még nem tudtam zsákolni, meg rendesen ziccert dobni, csak az alsó dobással próbálkoztam. Aztán jött az oviba egy hírlevél, hogy a ZTE fiatal játékosokat keres. A legtöbb szülő elszörnyedt, hogy ilyen kis korban akarnak sportolót faragni a gyerekből, de az én apám kapva kapott a lehetőségen, hogy én ott kosarazzak, ahol ő focizott. Ami engem ott tartott, az a remek csapat, a társaság, az edzések hangulata és a folyamatos sikerélmények. 

ZH: Ha már a sikereknél tartunk: Mi volt az első különösebb sikeretek a sportágban?

B. D.: Először nagyon elszomorodtam, hogy jó ideig nem fogunk még versenyezni, de egymás ellen gyakran játszottunk. Nekem minden olyan győzelem sikerélmény volt, ami a saját csapatommal történt. Az első meccsünk előtti csapatkapitány-választás meg főleg, amikor végül úgy döntöttek, hogy én vagyok érdemes a posztra. De nekem minden nap sikerélmény, hiszen így mindig eggyel több nap csapatkapitányként.

H. Z.: Én ugye öt évesen kezdtem, amikor Daniék már hét évesek voltak. Mi már rögtön versenyezni kezdtünk, és én lettem a csapatkapitány, ez volt talán az első ilyen élményem. De ott van a többi: Az első teljesen szabályos ziccerem, majd két év múlva a hárompontos-sorozatom. De ahogyan Dani mondta: minden újabb meccsen aláírni a papírt, hogy én vagyok a csapatkapitány, már óriási dolog. 

ZH: Közös - fiú, lány - edzések, vagy külön szeretitek jobban?

B. D.: Mindkettőnek megvannak az előnyei, és mindkettő hiányozna: néha jó csak a fiúkkal együtt, ahol el lehet lőni pár disznó viccet, ki lehet beszélni a lányokat, de velük is éppen olyan jó.

H. Z.: Én is hasonlóan vagyok vele, bár mostanában több közös edzésen vagyok, mint simán, mert azok hétvégén vannak, én pedig újonnan - kilenc éves koromtól - hivatalosan nem zalaegerszegi vagyok, így inkább azokra tudok eljárni.

ZH: Milyenek a hétköznapjaitok, hogy néz ki egy hetetek?

B. D.: Nekem szerda kivételével minden nap van edzésem, amúgy átlagban hat és hét órám van, de ha fontos meccsre készülünk, akkor az utolsóról gyakran elkérnek. Reggel általában gyalogolok,bár a belvárosban lakok, azért nincs messze az Ady. Hazafelé is így megyek, de az órák után rögtön sietek edzésre, ami olyan ötig, néha hatig is eltart. Után tanulok otthon, meg elvagyok. De sokszor jönnek át a haverjaim, vagy én megyek. Hétvégenként sokszor lemegyünk a pályára, de én is szoktam gépezni, ami azt illeti, néha elég sokat.

H. Z.: Én ugye egy kicsi faluban lakok, ahonnan minden reggel busszal járok egy nem sokkal nagyobb faluba. Nemrég abbahagytam a röplabdát, ott azt játszottam. A csapat egyszerűen tűrhetetlen volt! Így most csak kedden és pénteken járok be a városba különangolra, de hétfőn és szerdán drámám van, így akkor is négykor érek haza. Csütörtökön szerencsére öt órám van, így akkor már kettőre otthon vagyok. Délután van hogy kosarazok, de sokszor filmeket nézek, meghallgatom a legújabb zenéket, írok, blogolok, és fáradhatatlanul videókamerázok a csapattársakkal. A hétvégéket szinte mindig itt, Egerszegen töltöm, az edzések miatt.
ZH: Mi a mezszámotok, és miért éppen ez?
B. D.: Én 14-es vagyok, talán azért ezt választottam, mert tizennegyedikén születtem.
H. Z.: Nekem a 13-as, mert apám mezszáma annak idején 11-es volt, de mivel azt lefoglalták, jött az utána legközelebbi páratlan, mert én irtózom a páros számoktól. De az is közrejátszott, hogy az unokatestvérem, akit imádok éppen szeptember péntek tizenharmadikán született.
ZH: Az iskolában ugyanazok veletek szemben az elvárások, vagy esetleg a meccsek miatt könnyítenek/nehezítenek?
B. D.: Itt nálunk legfőképpen tesiből van elvárás, hogy azért az a csapat nyerjen, amiben én vagyok, hiába magyarázom, hogy ez nem csak a játékosokon, hanem az összjátékon múlik. Máshol nincs semmilyen kivételezés.
H. Z.: Velem nem kivételeznek, bár azt vettem észre, hogy szeretnek a tanárok. Tesiből sokszor kosaraztam eddig a lányokkal, ugyanis a tanárnak fogalma sem volt arról, hol is játszok, de mostanában kezd egyberakni a fiúkkal, mert szerintem meglátta, hogy teljesítményben jobban illek oda.
ZH: Mi a kedvenc pillanatotok a meccseken?
B. D.: Nehéz kérdés. Én nagyon szeretem a büntetődobást, mert ott csak én, meg a labda vagyunk, de az éles helyzeteket se utálom, azoknak is megvan a szép része. 
H. Z.: Egyetértek. 
ZH: Kicsit eltérve a kosártól. Milyenek a tanulmányi eredményeitek?
B. D.: Több tárgyból van közepesen és négyesem, azért a rajzzal meg a technikával én is megbirkózok ötösre. Nem azzal van a baj, hogy nehéz lenne a kilencedik, csak nem szeretek tanulni.
H. Z.: Nekem semmi bajom sincs a tanulással, kitűnő vagyok, a hetedik is könnyen megy, pedig négy új tantárgyunk is lett hatodik óta.
ZH: Mik a terveitek a jövőre?
B. D.: Én szeretnék még sokáig ezzel a csapattal játszani, és itt az Ady-ban folytatni a tanulást. Főiskolásként nehezen tudom elképzelni magam, inkább a sportot folytatnám, hiszen azt hiszem, ebben vagyok jó. Mindenképpen ennél az egyesületnél maradnék.
H. Z.: Én vissza szeretnék jönni Zalaegerszegre gimnáziumba, az Ady-ba, és utána pedig pilótaképzésre menni, hiszen vagy vadász, vagy utasszállító pilóta szeretnék lenni, ezt még nem döntöttem el, de valószínű, hogy az utóbbi lesz, a szemüvegem miatt. A kosarazást nem hagynám abba, semmi pénzért, de nyilvánvalóan, ha összejönnek a dolgok, Pestre kell majd költöznöm.
ZH: Miért éppen csapatsport? Miért nem egyéni versenyzők vagytok?
B. D.: Az én szüleim nagyon örültek, amikor csapatsportot választottam, mert szerintük ez sokkal közösségibb tevékenység. Nehezen tudnám elképzelni magam futóként, vagy atlétikázva.
H. Z.: Én régebben kipróbáltam a talajtornát és a jazz balettet is, de mivel ritmusérzékem nincs, onnan kitettek, a talajtorna pedig - bár nyertem benne versenyt - nem volt nekem való. Különben is, világéletemben csapatjátékos voltam, bár hozzá kell tenni, jó játékhoz jó csapat kell. Ez itt adott, nagyon szeretek velük játszani. 
ZH: Milyen stílusirányzatot képviseltek, mi a kedvenc filmetek, sorozatotok, könyvetek, előadótok?
B. D.: Én inkább a rock-ért vagyok oda, mintsem a popért, vagy a rapért. A kedvenc filmem a Mission Inpossible, sorozatok közül az Így jártam anyátokkal, és a Két pasi meg egy kicsi. Nem igazán olvasok könyveket, inkább csak pár lazábbat. Legutoljára Arnold Shcwarzenegger életrajzi alkotását olvastam. Zenében inkább a Hooligans, Tankcsapda, Green Day.
H. Z.: Én is inkább rockos vagyok, a kedvenc filmem a Top Gun, lévén vadászpilótákról szól, sorozatok közül rengeteget nézek, szinte mind krimi, és könyvben is ezért a műfajért rajongok. Két kedvenc könyvem van, a Csont és vér (Kathy Reichs) és a Felettünk a csillagos ég (Adam Makos). Szeretem Wolf Kati számait, egyszer majdnem eljutottam a koncertjére, de végül elmondta. Zene még, amit nagyon szeretek a Top Gun soundtrackje, olyan nyolcvanas éveki zenékkel mint például a Take my breath away vagy a Highway to the danger zone. De ha kell még mondanom, van: például a Play with the boys, szintén abból a filmből. A másik kedvencem Irine Cara - What a feeling!-je. 
ZH: A kosarazáson kívül milyen tanórán kívüli foglalkozásaitok vannak?
B. D.: Én rajz tagozatos diák vagyok, így kötelező rajzóráim vannak, egy héten több is. Más nincs.
H. Z.: Én drámára, kémiaszakkörre, és különangolra járok. Régebben én is rajzos voltam az Ady-ban a költözésünk előtt. 
ZH: Ha egy híres mondással, filmidézettel kéne jellemeznetek magatokat, mi lenne az?
B. D.: "Maverick, maga közveszélyes!" (Top Gun, Iceman)
H. Z.: "Baby-t senki sem ültetheti a sarokba!" (Dirty Dancing, Johhny Castle)

Kiss András, Zalai Hírlap

Nyitni készülök

Akik úgy amúgy követni szoktak, azok tudják, hogy nem áll közel hozzám a romantika műfaja, csak inkább mint olvasás, nem írás szintjén. De most úgy döntöttem, megosztom veletek ezt a történetet, amit eltökélt célom végigvinni. Maga a sztori nagyon én vagyok, úgyhogy közel is áll hozzám. Többen biztattak, hogy merjek belevágni ebbe a műfajba, így úgy döntöttem, hogy akkor hajrá, végre írok valamit, amiben egy embert sem ölnek meg. 

Több blogon is tevékenykedek mostanában, a legismertebb - harminc feliratkozóval rendelkező - a Firkász, ahol többször írok a mindennapjaimról, de inkább cikkeket és mostanában újdonságban számító interjúkat találhattok a kihívás kapcsán, amit Kingával együtt csinálok. Az oldal lassan másfél éve működik, azóta sokszínű blogmagazinná nőtte ki magát. Erre az oldalamra vagyok a legbüszkébb mind közül. A fejléc ezen az oldalon Bella Rose műve, már jó ideje, mindig ő csinálja, én pedig nagyon szeretem a munkáit. A cikkek ide olyan kétnaponta kerülnek ki - átlagban - élménybeszámolókkal tarkítva, néha-néha pedig mások cikkjeit osztom meg, ha érdekesnek találom. 

Egy másik blogon a Know the water's sweet but blood is thicker? most éppen szünetel, de maga a történet rettentő közel áll hozzám, mivel a főszereplő karaktere elég mély, és nagyon át is érzem a helyzetét. Nemrég elkezdtem átdolgozni, ezzel mostanában elvagyok. Az egész egy olyan világba repít, ha csak nekikezdek, ahol ez a nő él, pedig nincs az messze, mert Törpényi Kitti története itt játszódik, testközelben, csak körbe kell nézni. Vele sok mindent szeretnék bemutatni, elfogadtatni, azonban a történet alapkonvekciója azonban mégsem ez: az, hogy nézzünk magunkba, beljebb. 

A harmadik történetes blogon a The real dr. House nevet viseli, utalásként amarra a sorozatra, ahol a flegma doki gyógyítja ki az embereket mindenféle nyavalyából. Ez az egyetlen blogom, amely tartalmaz szerelmi szálat, bár a Bloodban is van, csak nem a szerelmi, hanem a lelki oldala hangsúlyos. Az egész egy egyetemista orvostanhallgató, medikus lányról szól, aki akarva-akaratlan keveredik egy óriási nyomozásba, mint műtősnővér. A történet azért fontos nekem, mert Montrealban, a kedvenc városomban játszódik.

A másik, szünetelő blogom a Kisvárosi gyilkosságok, ahova hamarosan visszatérek, és újraindul az egész. Szintén Magyarországon játszódik, a középpontjában egy flegma rendőrnővel, és egy érzelmileg hülye patológussal, akik, amilyen meglepő, nyomoznak, egy rendőrnő halálesete után. A hülye, flegma főhős itt is befigyel, mint a legtöbb történetemnél, kivéve a House-nál, mert ott a csaj nem fogyatékos.

Társszerkesztő vagyok a Be Unique! blogon - illetve, itt az egyik alapító - ahol az egyedi történeteket karoljuk fel, illetve a Kertész Kinga Kritikákon, ahol megmondjuk az igazat, emellett kérésre HTML kódokat írok - magamnak, másoknak.

De elég is a más történeteimből:

Pattogjon a labda!