Tizenegyedik Fejezet

Sziasztok,
megérkeztem a tizenegyedik fejezettel. Meglepő lesz, legalábbis, azt hiszem. Tudom, egy nappal korábban, mert a csütörtök helyett most átszoktunk a szerdára, de azért ma, mert azt mindenképpen szeretném, hogy a következőre kerek egy hetet kelljen várnotok - gonosz vagyok :D - és szerdán van a szülinapom, így aznap nem leszek elérhető.
Azt még meg kell említenem, hogy nemrég kaptam egy blogajánlót Lanától, amit az oldalán megtekinthettek. Az ajánlóban egy másik blogom, a The real dr. House is szerepel, ha van kedvetek, oda is kukkantsatok be!
Jó olvasást!

Alízék meccse után a hét nagyjából elfogadhatóan telt: a meccs utáni nap a legtöbben furán néztek rám és Kikire, hogy miért hiányoztunk, de mormogtunk valamit, így nem kérdezősködtek tovább, ami nagy szerencse, mert amiről nem beszélek magamtól, azt inkább nem kell erőltetni. Mondjuk, a kockák voltak a hibásak, mert a legtöbben a második szünetre összerakták, hogy tegnap volt a lányok meccse, mi meg tegnap hiányoztunk, akkor biztos ott voltunk. És: találtak bizonyítékot is! Képeket, amik valljuk be, viccesre sikeredtek: Kiki meg én állunk, közöttünk a két Alíz, de Kiki feje már kilóg a képből, olyan magas, Kisalíz felfelé néz rá, Alíz meg éppen lépne el, és emiatt olyan hülye feje van, hogy el sem lehet képzelni, mögöttünk pedig a Szekszárd-lányok ugranak a labdáért (ők gyakoroltak), de ők nem látszanak, csak a labda, de úgy, mintha Kisalíz fejére akarna esni.

- Muhhahha, Alíz feje! - röhögött fel Barna, amint a képet nézte valamelyik gyökér IPhone-ján. 

- Melyikre gondolsz? - kérdezte Kinga, aki természetesen nem bírta ki, hogy ne maradjon ki valamiből is. 

- A hetedikesre. - válaszolta Barna egyértelműen, mire kérdőn néztem rá.

- Mindketten hetedikesek. - ráztam a fejem, jelezve, hogy a válasza nem volt túl korrekt.

- Aki ide jár. - helyesbített.

Szombaton apu közölte, hogy le kellene mosni a kocsit, mivel jó az idő, és akkor szórakozhatunk a vízzel. Persze ezt kedvcsinálónak szánta, mert Kata ahogy meghallotta, már rohant is a szobájába, hogy megkeresse a fürdőruháját, és amint kikapta a fiókból már csavarta is a slagot, pedig akkor még csak fél tíz volt. 

Balázs egykedvűen rugdosta a focilabdát a kertbe vezető üvegajtó előtt, miközben én, hozzá hasonlóan fürdőgatyában megjelentem mellette, a kezemben a kosárlabdával, és azt próbálgattam, hogy vajon bele tudnék-e célozni a tőlem elég messze lévő, és valóban nagyon alacsony kosárpalánkba. Inkább hagytam, nehogy ledobjam a tetőt, úgyhogy csak pattogtattam. 

Kata már kint ugrált a slag körül, a kezében egy röplabdával. Alíz még tavaly kezdte el tanítani, és ezt jobban megszerette, mint a kosárt, így anyuék beíratták a ZTE-hez, kezdőre, így jövőre, harmadikos lesz, ott kezdhet. Tök aranyos volt ahogyan átdobta a labdát a felfelé fordított slag felett, majd átugrott a vízen, hogy elérje. Így képzelek el a kommandós kiképzést. 

Apu kitolatott a fűre, Kata meg elkezdte locsolni a kocsit. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem vettük észre a lehúzott ablakot. Egyszerre hárman néztünk rá azzal a tipikus "Te jóságos isten" fejjel, anyu meg jót szórakozott rajtunk, mert kajacsinálás közben kilátott ránk a nagy üvegablakokon.

A házunk előnye egyébként az, hogy egy magas és vastag kerítés miatt nem lehet belátni az udvarba, csak a kapun keresztül, de a nappali-konyha-étkező együttesből pedig a hatalmas üvegablakokon keresztül simán be lehetett látni a kertet. Alíz szokott azon röhögni, hogy nem mer lemenni egyedül, ha későn nézünk horrort, mert fél, hogy valaki visszanéz rá.

Szerettem a házunkban lakni, mert nagy volt, belvárosi, és mégis családi, mindenkinek külön szobával, azonban szépnek tartottam. A közösségi terekben a sötét színek uralkodtak, mert annyi fény jutott be a nagy ablakokon, meg a tükrök annyira tükrözték, hogy a világos színek rosszul mutattak volna. 

Anyuék szobája a földszint egyik eldugott sarkában foglalt helyet a saját fürdőjükkel együtt, a mieink azonban az emeleten voltak, ahova két lépcső is vezetett: az egyik a konyhából, a pult mellől, de az olyan volt, hogy nem volt mindenhol megtámasztva, csupán egypár vékony fémoszlop tartotta, a másik pedig a bejárat mellett a nappali sarkában. Ezt anyu direkt azért preferálta, hogy ha majd "privát" vendégünk lesz, akkor azt használjuk. Balázzsal mi sokat sejtetően összenéztünk, Kata pedig megkérdezte, hogy az ovistársaira gondol-e (akkor még nagycsoportos volt). 

A kert még a háznál is jobb volt: az előző tulaj valami nagyon gazdag volt, de mivel a lánya után költözött Horvátországba, gyorsan el kellett adnia, így nagyon olcsón rásózták anyuékra. Így történt, hogy van például rendes, földbe süllyesztett medencénk. Meg persze kosárpalánkunk, focikapunk, röplabda és tollashálónk, meg ilyenek, ráadásul anyu díszkertjének is lett hely.
Na, ebben a díszkertben ugrált Kata, amikor nekikezdtünk a mosásnak. Persze mindhárman teljesen máshogy, így a végére sehova sem jutottunk, szisztematika nélkül.

- Kiss Diána dobásával fejeződött be a ZTE NKK utánpótlás csapatának utolsó, szezon és U14-béli meccse. A megye csapata ezzel ismét a korosztályos bajnokságon a második helyet szerezte meg. A küzdelemben a góltöbbséget egyértelműen H. Zelmira és A. Alíz volt, de ezen a mérkőzésen szépen domborított K. Dia és F. Hanna is. 
- Most minek olvasod fel? - kérdeztem anyut a reggelinél.
- Büszke vagyok Alízékra. - mosolygott. - Tényleg, nincs kedve átjönni a hétvégi sütögetésre?
- Megkérdezem. - közöltem, majd tovább ettem, hogy lássa, nincs kedvem beszélgetni. Nem is nagyon volt. Fáradt voltam a szokásos vasárnapi CSI-maraton miatt, pedig öt részt néztem csak meg, ami tőlem egész kevésnek számított. De i egész mégis kialvatlannak éreztem magam, mint aki egész éjszaka forgolódott, de én ilyet nem tettem! Aludtam, na.
- Jujj, Danci nézd, mim van! - ordította Kata, miközben lefutott a lépcsőn, kezében valami Barbie-babával.
- Ne Dancizz, amúgy meg neked is jó reggelt. - dörmögtem.
- De nézd! - tolta az orrom alá.
- Nagyon szép. - közöltem határozottan, mire Kata végre lenyugodott, és leült enni.
Hamarosan Balázs is megérkezett, még pizsamában, levágta magát mellém, és elkezdte kenni a kenyeret. Villával. Pár pillanatig csak tátott szájjal néztem, de aztán kirobbant belőlem a röhögőgörcs. Balázs rám nézett, majd megkérdezte.
- Mégis mit fuldokolsz? Bajod van öcsi? - aha, akkor ma reggel harapós. Nem baj, én tovább röhögtem azon a barom állaton, aki villával kente meg a kenyeret. Miután végzett, letette, és újra felvette, hogy kivegyen egy paradicsomot, majd megfogta a kését, és megkérdezte:
- Ez hogyhogy nem koszos? Az előbb kentem vele... - mire kész, nem bírtam tovább. Még Kata is visítva nevetett. Balázs csak nézett ránk, nem értette, mi van, de nem is úgy nézett ki, mint aki érteni akarja. Csak megvonta a vállát, az összes evőeszközt félresöpörte, és kézzel ette a vajas kenyeret.
Anyu ránk se figyelve pötyögött a gépén.
- Dani, megtennéd, hogy átküldöd nekem azt a filmajánlót? - kérdezte, de igazából nem is figyelt.
- Délután. - válaszoltam, mire bólintott, feltolta a szemüvegét, és sebesen gépelni kezdett.

Alíz hétfő este várt Skypeon, legalábbis írt, hogy menjek fel. Mindenféle tanulás nélkül nyomtam be a gépem, majd a videohívást, ahol betöltődött az arca, miután felvette. Nem erre számítottam. Sírt.
- Mi történt? Miatta? - kérdeztem azonnal, mire csak bólintott, és letörölte a könnyeit. Abban a pillanatban két dolgot akartam: hogy Alíz Egerszegen legyen, és megölelhessem, hogy minden rendben van, és hogy a gyerek egy balhorgosra álljon a jobb öklömtől. A tudat, hogy Alíz miatta sír, kiakasztott.
- Megírtam neki mindent. Leírtam egy rohadt lapra, hogy három éve szeretem, és a kezébe nyomtam. Pénteken. - szipogta. - Ma Zsófinak elmondta, hogy barátnője van.
- Nem merte a szemedbe mondani? - akadtam ki.
- Nem. Rám sem nézett. Fél éve hülyített. Fél éve! - sírt még jobban.
Persze nagyon rosszul volt, így többször is meg kellett hallgatnom a sztorit, mire teljes egészében megértettem. Tehát, Alíz írt egy levelet csütörtök este Zsoltinak, amit odaadott neki pénteken, a nap végén, és egész hétvégén rágódott, majd aznap reggel az egyik barátnője, Zsófi odament a gyerekhez és megkérdezte, hogy most mi van. A srác elmondta, hogy barátnője van, mire Zsófi kötelességtudóan elmondta Alíznak, aki abban a pillanatban röhögőgörcsben tört ki, és csak azután fogta fel, hogy mi is történt. Este tizenegykor köszöntem el tőle, addig sunyiban netezett, de elfáradt, és már majdnem elaludt. Annyit azért elmondott, hogy szombaton jön.

Az az igazság, hogy délben még nem szólt semmit. A nagymamáéknál ebédelt, akik engem is meghívtak. Azt tudni kell, hogy Alíz apja az anyjáéknál lakik a balesete miatt, így vele is összefutottam, de csak pillanatokra, mert elsietett valahova. Így egész ebéd alatt próbáltam elkapni a tekintetét, de nem szemezett, csak csendben evett. Majd felkapta a táskáját, és hozzánk sietett.
Ő nem olyan lány volt, aki az utca közepén nekiállt lelkizni, hanem megvárta, amíg nálunk köszönünk anyunak, felmegyünk a szobánkba, bezárkózunk a szobába. De akkor kitört belőle. Levetette magát az ágyamra, és a takaró csücskét az arcához szorítva kezdett el sírni. Durva volt.
Körülbelül negyed óra után lecsendesedett, majd újra kitört belőle. Én csak ültem mellette az ágyon, és a hátát simogattam.
- Kérsz valamit? - kérdeztem kedvesen. Rövid időre felnézett, és bólintott egyet.
Tudtam, mi a dolgom. Alíz nem az a csaj volt, akinek ilyenkor teát kell főzni, hogy megnyugodjon, így leszaladtam a konyhába fél liter Fantáért. Alíz imádta a Fantát, kiskora óta, így mindig volt nálunk.
- Az a legdurvább - kezdte -,hogy egész hétvégén azt mondtam magamnak, hogy úgysem jöhetünk össze, mert biztos barátnője van, vagy valami ilyesmi... Erre nem ez van? Annyira röhögtem, először csak az jutott eszembe, hogy igazam volt, aztán leesett... - mondta. Velem szemben ült, a Fantát kortyolgatta. - Egész nap olyan rossz volt. Egész héten. A levélben leírtam, hogy ne mondja el senkinek, de biztos, hogy az egész osztály tudja.
- Azért ennyire nem lehet gyerekes... - közöltem bizonytalanul.
Végignéztem rajta. A világosbarna rövidnadrágja meggyűrődött, sötétkék pólóján hatalmas fekete foltok sötétlettek a könnyektől. Világosbarna haját szálkában oldalra fonta, de a copf pár helyen kibomlott, ahogy a fejét az ágyba dörzsölte. Smink nem volt rajta, nem festette magát, és ez kiemelte, hogy milyen szép az arca. A lábáról már majdnem lejött a fásli, amit azért viselt, mert a túlzott megerőltetés miatt fájt a lábtörésének helye, és a dokik javasolták, hogy felrakja, mert ha ráesik, legalább puhára esik.
A szemei vöröslöttek a sírástól, az arcán megszáradt a könny. Akkor jutott eszembe a kicsi Alíz, aki már elsőben is a Mennyország touristot üvöltötte, aki mindig mindenhol ott volt, az örök optimistát, aki mindig azt hangoztatta, hogy az unokanővérével örökre szinglik maradnak, boldogok ők így is. Ez a lány sírt az ágyamon egy szerelmes levél miatt, a kijelentés után cirka nyolc évvel.
- Na gyere ide. - közöltem, és egy ölelésre magamhoz húztam. Belém csimpaszkodott, nem engedett el.A pólóm válla teljesen átázott a könnyeitől, de nem érdekelt.
Délután edzésre kellett mennünk, de Alíz még mindig nem volt elég jól. A játékán is látszott, szétszórt volt, és nagyon szomorú. Annyira sajnáltam, hogy nem tudtam, mit mondjak neki. A két és fél óra leteltével elsőnek vonult be az öltözőbe, ahogy én is siettem, nehogy tőlem kérdezgessenek, hogy mi van vele. Hát, nem úsztam meg.
- Zelnek meg mi baja? - kérdezte Zoli, amikor belépett.
- Fogadunk megjött a mikulás. - kuncogott kissé gonoszan Peti.
Persze minden hülyeséget kitaláltak. Kiki csendben várakozott mellettem, nem szólt bele a találgatásba, úgyis tudta, hogy elmondjuk neki. Amilyen hamar csak tudtam, olyan hamar siettem ki a többiek közül. Alízt az épületben nem találtam sehol, így kimentem az épület elé. A lépcsőn ült, a "ZTE FC Székház" felirat alatt, és az arcát a kezébe temette.
- Mennyünk innen nagyon gyorsan, mielőtt elkezdenek faggatni a többiek. - fogtam meg a karját, miközben felrántottam. Egy közeli cukiba, a Betti Cukrászdába mentünk, ahol a sarokba, a legeldugottabb helyre ültünk.
Alíz most kevésbé nézett ki rosszul. Látszott, hogy a mozgás jót tett neki, és mivel egy ideje nem sírt, az arca sem volt feldagadva. Ránéztem, és abban a pillanatban minden szánalom, amit felé éreztem, elpárolgott. Sajnáltam, persze, de szánalmat nem tudtam érzeni. A srácot sajnáltam. Tudtam, hogy fogalma sincs, mit hagyott ki: nem tudja, ki is Alíz, milyen is. Nem tudja, milyen érzés az, amikor van egy ilyen csaj melletted, akivel poénkodhatsz, aki mellette mesélheted a disznó vicceid. Én tudtam.
Folyamatosan az arcát néztem, amíg ő a Zala Kockáját piszkálta. Abban a pillanatban, ahogy belegondoltam, mit hagy ki a srác, a lista más nevet kapott: "Mi nem lesz soha az enyém". Igen. Abban a pillanatban tudtam, hogy Alíz több nekem, mint egy barát, de neki egy kicsivel sem jelentek többet. Abban a pillanatban éreztem, hogy ezért a lányért hét éves korom óta rajongok, csak nem vettem észre. Összetévesztettem a barátsággal. Öreg hiba.